Ez a korosztály a pszichológiai fejlődés szempontjából a nagycsoportos óvodásokat is magában foglalja. Azokat a 4-5 éves korúakat, akiknél a stresszkezelés tanítása már lehetséges. Iskolarendszer szempontjából természetesen döntően az alsó tagozatos iskolások számára ajánlható gyakorlatokat mutatjuk be, hivatalosan a tízéves kor határáig, valójában a gyermek fejlettségi szintjétől függően, merev határok nélkül.

Lelki fejlettségük, gondolkodási képességük és viselkedési jellemzőik szerint az 5–7 évesek jobban összetartoznak, mint a 8–10 évesek. Az óvodáskorból a kisiskoláskorba váltás éveiben járók ugyanis sajátos átmeneti szakaszban vannak. Még munkál ebben a korszakban az utánzás öröme, ellesett mozdulatok követése, másolása, a képzelt, észlelt, érzékelt és valóságos világ számára még ugyanazt jelenti, ez a „pszichés ekvivalencia” kora. Ugyanakkor már gondolkodásuk a „mintha szinten” képes a képzeleti és külső világ szétválasztására. Ez a szimbolikus gondolkodás korszaka.

„Tegyünk úgy, mintha”, „ez olyan, mint” hasonlító műveletekkel játszanak a jelentésekben, ahol például egy gomblyuk a hasonlósága révén lehet a ruha ablaka. Minden mindenné válhat a képzeletükben. A rítusok szerepe is igen nagy és működik a mágikus gondolkodás, az átváltozások és varázslatok hite. Egyszerre „kettős tudat”-ban élnek, a valóságos és lehetetlen közötti határvonaluk még nem éles. A képzelet a „kép”-esség bázisa lesz, amit a gyermek elképzel, arra képesnek érzi magát. Amit cselekszik és amit meg tud tenni, az Ő maga. Az Én tehát cselekvéses tapasztalati bizonyosság. Úgy érzi, „az vagyok, amit meg tudok csinálni”, noha érvényes az is, hogy „az vagyok, amivé képzeletben válok”. Ezért a lelki hozzáférhetőségükben első helyen áll a játékos mozgás, azután a mese, beleélő azonosulás (például én vagyok a hópihe, tündér). Bevonásuk a fantázia útján lehetséges leginkább.

7-8 éves kor után már a gondolkodás fejlődésével a konkrét ismeretek megszerzésének vágya, a szabálytudat, a tudásvágy és nyitottság vezeti a gyermeket, elsősorban az ügyesség, „okosság” bizonyítására törekszik. Azt szeretné elérni, hogy dicséretet kapjon tudásának bizonyításáért, mozgásos produkcióiért, bátorságáért. A lányok esetében is a megmutatott képesség, ügyesség, „tehetség” kerül előtérbe. Ez a gyűjtések kora is, a futballisták képsorától a különleges tárgyakig és állatokig. Az úgynevezett kompetencia minden megnyilvánulásban előtérbe kerül (például jól rúg focit, remekül fut, jól kerékpározik), amely a testnevelés terén is szembetűnő. A mozgatórendszer fejlődése az ügyességi, szabály- és versenyjátékok felé fordítja a gyermek érdeklődését, a ritualizációk (cselekvési szabályok, mit hogyan kell végrehajtani, sorrend, műveletek) nagyon fontossá válnak. Kalandvágya és megismerési buzgalma szembetűnő, társas kötődése megerősödik, „elpártol a szülőktől” a gyermektársak felé (Mérei–V. Binét, 1975).

Mivel az iskoláskor első éveiben, tízéves korig még „önismereti zárlat” áll fenn, a gyermek önértékelése azon alapul, amire képes, és megéli ügyességét, képességét, valamint a szülők és tanárok visszajelzéseiből építkezik. Ki ő? Amire képes, és amit róla mondanak a felnőttek. A tanári minősítésnek személyiségépítő (vagy -romboló) hatalma van. Éppen ezért az elmarasztalásnak sem kritika formájában van hatása, hanem bátorító biztatással szükséges bízni a gyermekben, hogy képes lesz egyre jobb teljesítményt nyújtani. A teljesítményszorongás csökkentésére a saját korábbi eredményéhez képesti előremozdulást volna célszerű jeggyel jutalmazni, hogy a motiváció, kedv, mozgásszeretet megerősödhessen.

Amikor az alábbiakban a korosztály(ok) számára tematizáltan ismertetjük a stresszkezelő és lazító gyakorlatokat, finomabban differenciálunk, és megjelöljük az elsősorban „magasabb korosztálynak” (8–10 éveseknek) alkalmas elemeket. A gyakorló pedagógus maga is érzékeli, melyik gyermeknek milyen típusú gyakorlat felel meg, ezért a választási lehetőség szabadságával mutatjuk be a kínálatot.

A nagy(csoportos) óvodások és 6–10 évesek számára ajánlható gyakorlatok az alábbi módon tematizálhatók:

• mozgás- és tartásutánzó gyakorlatok;
• aktív mozgásos relaxációs gyakorlatok;
• relaxáció képzeleti (megjelenítő) folyamatok útján;
• meselejátszás (a megjelenítés-lejátszás relaxációs hatást kiváltó effektusokat tartalmaz).

Az elkövetkezőkben olyan gyakorlatokat adunk közzé, amelyek közvetlenül felhasználhatók, ugyanakkor a megjelölt szakirodalmi eredet alapján a forrásmunkákból számos további hasonló gyakorlat meríthető. Megjelöljük az alkalmazásnak a testnevelésórában vagy a tanítás menetében ajánlható helyét és a kivitelezéssel, feldolgozással kapcsolatos lehetőségeket. A fizikai mozgásformáknál a mozgás élvezete és az ezt követő megpihenés kontrasztja kíván a gyermek részéről odafigyelést, ez képezi a későbbi mozgás- és testtudatosítás alapját. Ezekben a gyakorlatokban csak az élmény, átélés, megfigyelés kikérdezésére kerül sor. („Mit éreztél, amikor...?”) A fantáziagyakorlatokban pedig közöljük azokat a standard kérdéseket, amelyeket célszerű a gyermekeknek feltenni, hogy a gyakorlat hatékonysága növekedjék.

Az itt bemutatott bevezető jellegű gyakorlatokban és lazításokban a mozgás lazító és nyújtó elemei önmagukban véve relaxációs hatásúak.