Az ábrán jól látható, hogy az 1. szintre a kötöttség jellemző (1. ábra). A módszertan középpontjában a mozgástanítás áll, vagyis a táncot előkészítő mozgásos cselekvéseket, mozdulatokat tanítjuk és nem a táncmotívumokat. 8-9 éves korig a gyerekek utánzással tanulják a táncot, többnyire frontális formában. A mozgástanítás eszköze a mozgásra késztetés. A legegyszerűbb mozgások – a járás (lépés [lex]), a forgás, keringés, ugrás, szökdelés, térdhajlítás, rugózás – a legtöbb gyerek természetes mozgásvilágához hozzátartoznak [11]. Ha mégsem, akkor ezeket a mozgásos cselekvéseket újra kell tanítani, át kell ismételni. A mozgásra késztetetés eszköztára korlátlan, annak csupán a pedagógus fantáziá­ja szabhat határt. Fontos a célszerű eszköz megválasztása, például térdhajlításra, guggolásra valamilyen kapu jellegű tereptárgy késztesse a gyereket, ez lehet akár egy seprű alatt való átbújás is. Amennyiben egy csoport későbbi életkorban kezdi meg a táncelőkészítést, az egyes gyakorlatok – az előképzettségnek megfelelően – elhagyhatók és/vagy átalakíthatók.