A szóbeli figyelmeztetés módszere a helytelen magatartásforma befejezésére felszólító pedagógusi kommunikációt jelent. Különösen a baleset- vagy sérülésveszélyes helyzetekben kötelező az ilyen típusú azonnali beavatkozás. A szóbeli figyelmeztetés alapelvei a következők [134 és 318 nyomán].

• Először fel kell ismerni a helytelen viselkedésformát és azonosítani a rendetlenkedőt!
• A reakciónak határozottnak, de konstruktívnak kell lennie, és megoldást kell mutatnia! (Nem lehet agresszív, durva vagy éppen vicces.)
• A szóbeli figyelmeztetés egyértelmű és specifikus legyen, azaz a tanuló magatartásformájára irányuljon! Ha így történik, a tanulónak világossá válik, mit hibázott.
• Azon nyomban meg kell történnie, mielőtt még a társak is átveszik a nem kívánt magatartásformát. Az átterjedést meg kell akadályozni!
• Közvetlenül arra a tanulóra kell vonatkoztatni, aki elkezdte a rendbontást. Ő az elsődleges felelős. Egy időben egy tanulóra koncentráljunk!
• A szigorú arc és az egyértelmű szemkontaktus teremti meg az alapvető fegyelmezési szituációt, amely ne tartson tovább 10-15 mp-nél!
• Ha a helyzet nem balesetveszélyes, akkor törekedni kell arra, hogy a figyelmeztetés személyes legyen, vagyis ne az egész osztály előtt történjen. Ha a tanuló megszégyenül vagy megalázott helyzetbe kerül, könnyedén válhat még destruktívabbá a viselkedése, ami tovább görgeti a problémát. Ráadásul a viselkedésváltozáshoz az önértékelés javulására van szükség (a „tudok én fegyelmezettebb lenni” érzete), amelyre sajnos az osztály előtti negatív kiemelés tipikusan ellentétesen hat [319].
• A fegyelmezés során tartózkodjunk a személyt érintő általános megbélyegzéstől (például: „Már megint olyan rosszul viselkedtél, mint mindig szoktál!”)! Helyette magát a helytelen viselkedésformát emeljük ki, és mutassuk meg mit várunk tőle! Ne legyünk lekicsinylők vagy gúnyosak!
• Nem győzzük hangsúlyozni, hogy ha ezek után csak egy rövid időre is javulást érzékelünk, ragadjuk meg a helyes magatartást és pozitív módon emeljünk ki!

A kevésbé hatékony és hatékony szóbeli figyelmeztetés példái a 22. táblázatban olvashatók.

Érdekes kutatást végzett a témában Thomas, Becker és Armstrong (1968, [320]). A kutatók azt kérték a pedagógustól, hogy hagyja abba az osztály dicsérését. A feladatok indokolatlan abbahagyása 8,7%-ról közel 26%-ra emelkedett. Amikor azt kérték, hogy a szóbeli kritikákat (negatív szóbeli figyelmeztetés) emeljék meg a 20 perc alatti 5-ről 16-ra, a feladatelhagyás gyakoriságában további növekedés volt mérhető. Néhány napon a feladatelhagyás több, mint 50%-nyi tanulóra terjedt ki. Következésképpen, ha a diákok azért kapnak figyelmet a pedagógustól (esetünkben negatív kritikát), mert valamit nem csinálnak, és közben nem kapnak dicséretet azért, mert valamit csinálnak, akkor megerősítjük a negatív magatartásformát. Habár a pedagógus úgy érezheti, hogy megfelelően próbálja tanulásra bírni a diákokat, a gyerekek mégsem mutatnak érdemi változást, sőt a dicséretek hiányában még kevesebb lesz a feladattal töltött idő. A tanulság, hogy a szándék és a kiváltott viselkedés ellentétessé válhat.