Mikor kezdheti meg a tanulócsoport a feladatot? Mikor kell befejezniük? Milyen jelzésekre kell figyelniük? Mit jelentenek a jelzések? Mit kell tenniük a jelzéseket észlelve?

A legalapvetőbb menedzsment jellegű feladat a tanórai jelzések megfelelő alkalmazása. Ha nem használnánk jelzéseket, nem is tudnánk órát vezetni. A jelzések célja az, hogy azonnal megragadják a figyelmet. A figyelemfelhívás vonatkozhat egy gyakorlat elkezdésére, megállítására, a gyakorlatok közötti váltásra vagy valamilyen egyéb feladat végrehajtására. A leggyakrabban valamilyen utasítást, tapsot, sípszót, esetleg vezényszót alkalmazunk jelzésként.

A testnevelésórán minden feladat jelzésre induljon. Az indítójel különösen fontos olyan feladatoknál, amelyek hirtelen nagy sebességű mozgással kezdődnek. A fogójátékok tipikusan ilyenek, amelyek szervezésére az alábbiakban kínálunk egy jól bevált példát.

Az 1. osztályos gyerekek a pedagógus közelében ülve végighallgatják a fogójáték szabályait. A pedagógus kiválasztja a két fogót, de elfelejti magához rendelni őket és a gyerekek még nem tanulták meg, hogy minden játék, jelzésre indul. Mivel a kiválasztott fogók azonnal meg akarják a társaikat fogni, a többiek pedig menekülni akarnak, ezért sokan hirtelen felpattanva megpróbálnak elfutni.

Vajon mekkora a valószínűsége, hogy összeszaladnak a gyerekek, rálépnek egymásra, vita alakul ki a fogók és a menekülők között? Mit kellene tenni a biztonságos játékkezdés érdekében?

Megoldás

A fogójátékok esetében az alábbi szervezési lépéseket javasoljuk.

1. Nyugodt légkörben mondjuk el a szabályokat!
2. Válasszuk ki a fogókat és hívjuk őket magunk mellé!
3. Jelöljük meg őket (például szalaggal) és fogjuk meg a kezüket, vállukat.
4. „Meneküljetek!” utasításra engedjük elfutni a többi tanulót, majd néhány másodperc múlva a fogók elengedésével (vagy egyéb jelzésre) adjunk szabad utat a fogóknak is és kezdődjön a játék!

A szóbeli jelzések talán a leggyakoribbak az órákon. A szóbeli jelzésekkel kapcsolatos elvárás, hogy megfelelően hangos és érthető legyen a tanulók számára. A 10. táblázat a leggyakoribb szóbeli jelzéseket mutatja.

A szóbeli jelzések nagy területen, szabadtéren nehezen észlelhetők, illetve különösen a labdás gyakorlatok megállítására ritkán alkalmasak. Hozzátéve, hogy a folyamatos hangos beszéd és kiabálás könnyen hangszálproblémákhoz, betegséghez vezethet [286]. A testnevelésben még kevéssé elterjedt technikai eszköz, de kiváló és hangszálakat kímélő, egészségvédő megoldást nyújt a kihangosító, vezeték nélküli mikroport.

A nem szóbeli jelzések közül a taps és a sípszó a leggyakoribb. Mindkét esetben fontos, hogy a teljes csoport hallja a hangot. Ha nem megfelelő a jelzés hangereje, balesetveszélyes helyzetek alakulhatnak ki, mivel a fél osztály hirtelen megáll, a másik fele pedig nem hallva a jelzést tovább folytatja a gyakorlást. A hangjelzést síppal vagy szájjal (fütty) is adhatjuk. Az ujjak használata a füttyszóhoz nem javasolt, mivel egyrészt nem higiénikus (előtte és utána eszközök sokaságát fogjuk meg), másrészt egy érintéssel járó későbbi segítségadásnál negatív érzést válthat ki a tanulókból.

Megjegyezzük, hogy a a túlzott és nagy hangerejű sípszóhasználat – különösen kis területen, indokolatlanul – rendkívül zavaróvá válhat a tanulási légkör szempontjából. Gondoljunk csak a hangos sípszóra vezé­nyelt gimnasztikai gyakorlatok negatív hatásaira vagy a fegyelmező eszközként alkalmazott fülsüketítő sípszóhasználatra! Használjuk tehát meg­felelően és mértékkel!

A taps esetében ugyancsak szempont a hangerő, amit megfelelő tapstechnikával lehet elérni. Bátran alkalmazzuk a tapsot minden életkorban!

A taps és a sípszó mellett egyéb hangképző eszközöket is igénybe vehetünk. A dob, a duda, a csengő, illetve a zene elindítása és megállítása ugyancsak megfelelő eszközök, ráadásul színesebbé teszik a mindennapi gyakorlatot. A zene használatának fontosságát kiemeljük, hiszen motivációs erővel bír a tanórák során. Amikor elindul a zene, a diákok elkezdik a gyakorlást. Ha megállítjuk, akkor pedig befejezik és figyelnek a további instrukciókra. A távirányítható zenei lejátszók ma már könnyen elérhető oktatástechnikai eszközök.

Főleg alsó tagozaton jellemző megállítási és fi­gye­lemfelhívási forma, hogy a pedagógus felemeli a kezét a levegőbe. Ezt azonban csak speciális esetekben tarjuk célravezetőnek, nagy sebességű, odafigyelést igénylő feladatok esetében semmiképpen. Ennek egyszerű oka, hogy a gyerekek különböző időpillanatban fognak megállni (hiszen nem ugyanakkor veszik észre a jelzést), ami mindig baleseti kockázatot rejt magában. Ellenben, ha a tanulók csoportokban, ülő helyzetben helyezkednek el a gyakorlóterületen és szeretnénk, ha közel jönnének hozzánk például valamilyen magyarázat érdekében, a kar felemelése megfelelő eljárás lehet.

A nem szóbeli jelzések esetében figyelnünk kell a jelzések konzekvens alkalmazására. A feladatok megindítását általában egy jelzéssel kezdjük, míg a megállítást két-három rövid vagy egy hosszú jelzéssel. Választhatunk ötletes megoldásokat is, például jelzésritmusokat (rövid-hosszú-rövid, rövid-rövid-hosszú, hosszú-rövid-rövid). A jelzésritmusok alkalmazása a pozitív fegyelmezés egyik módszere is lehet, amikor a pedagógus által diktált tapsritmust a diákoknak vissza kell adniuk, le kell utánozniuk, ezzel általában abba is hagyják rendbontó viselkedést. A módszer alkalmazására jó példákat láthatunk az Oktatófilm az alternatív játékok iskolai alkalmazásához című módszertani kiadványunkban [287].

A feladatok kezdésével kapcsolatban kiemelünk még egy olyan technikát, ami segít megelőzni azt, hogy a tanulók az instrukciók befejezése előtt elinduljanak gyakorolni. A rutinos pedagógusok sok esetben fűzik bele az instrukciójukba, hogy „amikor azt mondom, hogy…” vagy „ha meghalljátok a jelzést, akkor...”. Ezzel a megoldással előbb közöljük tehát, hogy mikor és csak azután mondjuk meg, hogy mit várunk a tanulóktól. Ez növeli a fegyelmezettséget és segíti az instrukciók végighallgatását.