Személyiségünk fejlődése során az önbizalom kialakulása az egyik legkényesebb, egyben a legizgalmasabb folyamat. Mivel az önbizalom témája meglehetősen összetett, felépítése és ápolása nagyon sok tényezőn múlik. Ha az önismeret eredményeként tekintünk az önbizalomra, akkor a fogalmat leginkább egy folyamatosan változó állapotként ragadhatjuk meg, amelyben ismereteink, tapasztalataink bővülésével tudásunk és érzéseink is változnak, alakulnak.

Önmagunkat azonban nemcsak megismerjük, hanem értékeljük, és másokhoz is viszonyítjuk. Cselekedeteinkkel kapcsolatosan elvárásaink vannak, amelyek nagyban befolyásolják a megélt tapasztalatok vagy a küldő visszajelzések értelmezését. Az önbizalom fejlesztése kapcsán leginkább azzal van dolgunk, hogy megteremtsük a külső és belső elvárások, valamint a saját képességeink közötti egyensúlyt. Különösen lényeges tehát az önbizalom fejlesztése szempontjából, hogy milyen módon értelmezzük a visszajelzéseket és az, hogy önismeretünk részeként tisztába legyünk képességeinkkel.

Az önbizalom leginkább érzelmi állapotként írható le, természetesen annak látható és észlelhető formáival együtt. A megelégedettség, a kielégülés, a megnyugvás és az ezekhez hasonló érzések mind részei az önbizalommal teli személy érzelmi repertoárjának. Az önbizalmat jellemző érzések azonban egy olyan környezetben is megjelenhetnek, amely gondoskodó, netán túlságosan is óvó. Az önbizalmat jellemző érzések könnyen összekeverhetők tehát a biztonságban való lét érzéseivel, míg egy váratlan helyzet vagy hatás következtében az említett jó érzések megszűnnek, és helyükre szorongás vagy félelem lép. Azok a jó érzések, amelyek javarészt a külső tényezőkre támaszkodnak, nem elégségesek az önbizalom kialakulásához. Amikor egy tetszetős új ruhát vásárolunk, akkor annak viselése egy ideig magabiztosságot ad nekünk, jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ha azonban nem tudjuk támogatni a magabiztosságot, akkor ez az érzés hamar elszáll.

Az önbizalom kialakulásához – ahogyan programunk majd minden eleme esetén – aktivitásra és tapasztalatokra van szükségünk. A pozitív érzések és érzelmek jelenléte, aktivitás és azok kivetülése, kipróbálása nélkül hosszú távon nem hat megerősítően. Képzeljük el, ha egy gyermeket mindig megdicsérünk, akkor is, ha éppen semmit sem tesz. A dicséret nyomán gyermekünkben természetesen jó érzések keletkeznek, biztonságban érzi magát, ám ha megszűnik a dicséret vagy új környezetbe kerül, ahol mások a dicséret szabályai, akkor bajban lesz. Az önbizalmat tehát nem csak a „jól érzem magam” érzése erősíti, hanem szükséges hozzá „a jól működöm a világban” érzése is.

A „jó érzés” és a „jó működés” között azonban feszültség van. Bár mindkét állapot létrejöhet a másik nélkül is, hosszú távon mindkettő harmonikus együttállása szükséges. Ha egy gyermek, az értéktelenség érzésétől szenved, nem szereti magát vagy bizonytalan, ez azt tükrözi, hogy rossz a kapcsolata a világgal. A kapcsolat pedig nem más, mint a cselekvések, reflexiók sorozata az egyén és a környezete között.

A környezet a fenti szempontok miatt nagy hatással van az önbizalom építésére. Ha biztonságos és cselekvésre, aktivitásra sarkalló közegben van lehetőségünk fejlődni, akkor nem csupán maga a cselekvés válik fejlődésünk motorjává, hanem a tetteink és aktivitásunk nyomán keletkező viszonyok változásai is. Megtanuljuk, hogy minden mozdulatunk, minden rezdülésünk, aktív megnyilvánulásunk egyszerre ok és okozat, amely a társas térbe ágyazódik. Megnyilvánulásaink társas jelentését környezetünk visszajelzéseiből, kommunikációjából ismerjük meg. Legelőször szüleink, majd nevelőink és kortársaink adják meg azt az alapot, amely segítségül szolgál önmagunk definiálására. A társas közeg egyszerre értelmez, gátol, akadályoz, segít, bátorít, tilt vagy szabadjára enged. Ezeknek a visszahatásoknak a mentén érezhetjük magunkat befogadottnak (koherensnek) vagy kirekesztettnek is. A szükséges önbizalom kialakítása tehát a megfelelő környezetet, az aktív és konstruktív reflexiók, valamint a nyílt kommunikáció kialakításánál kezdődik.

Minél világosabbak a megkövetelt szabályok és határok, annál nagyobb a gyermekek önbecsülése (többek között erre világít rá a Határok, keretek, elvárások elméleti útvonal). Mindez azt is jelenti, hogy a gyerekek számára nyújtott túlzó szabadság alacsonyabb önbecsülést jelent. A stabil keretek nyújtotta biztonságérzet kedvez a biztos önismeret kialakulásának, egyúttal támpontot is ad az önértékeléshez. A gyerekek önbizalmának fejlesztése éppen a kellő határok és keretek kialakításánál kezdődik. Az elégedettség, a boldogság, különösen pedig az önbecsülés érzése a kihívások kezelésének, a frusztrációk, az unalom, valamint a tehetetlenség leküzdésének és a győzelem elérésének „mellékhatásaként” alakul ki.

A már említett szülői és nevelői bizalom akkor mutatkozik meg a legjobban, amikor a gyermek olyan tevékenységbe fog, amelyet előtte nem csinált. Miközben a gyerekeket a biztonságos szülői vagy társas közeg új felfedezésekre sarkallja, egyszerre jelenik meg bennük a szorongás, a félelem és az izgalom érzése. Gondoljuk el azt a helyzetet, amikor egy kisgyermek legelőször próbál egy magas fára felmászni! Ilyen helyzetekben a gyerekek rendszerint szüleik, vagy nevelőik arcát figyelik, vajon milyen érzések megjelenésére számíthatnak felőlük. Ha a gyerekek a felnőttek arcán vagy szavai által félelmet, féltést, netán rémületet azonosítanak – tehát hiányzik a bizalom – akkor benne is a félelem kerekedik felül, és inkább más, biztonságosabb tevékenységbe fog. Ha azonban biztatást, bátorítást tapasztal, akkor az izgalom és a felfedezés legyőzi a szorongást, elindul felfelé a fa törzsén. Ha biztonsággal sikerül feljutni a fa tetejére, az nyilvánvalóan komoly sikerélményt nyújt, ám az önbizalom nem ettől fog kialakulni. Ha a gyermek a következő fáramászásokat is a szülői vagy nevelői bizalom jegyében teszi, a többszöri biztonságos élmény és tapasztalatszerzés (aktivitás) fogja „elhitetni” vele, hogy tényleg képes felmászni a fára. Ekkor a bizalom már saját, hiszen a képesség belsővé válik. 

Az önbizalmat erősítő praktikák, eszközök fő jellemvonása, hogy a képességeket és a bizalmat fokozatosan és párhuzamosan fejlesztik.
Az utóbbi évtizedekben az önbizalom egyre gyakrabban került a szociálpszichológiai kutatások fókuszába. A lélektanhoz és a társas viszonyokhoz kötődő tudományok ugyanis rávilágítottak arra, hogy az önbizalom és annak fejlesztése az egyén és a társadalom számára egyaránt fontos és hasznos. Az önbizalom, a legáltalánosabb definíció szerint azt az általános értelemben vett pozitív megítélést jelenti, amelyet az egyén magára vonatkoztat. 

Ez a megítélés egyszerre vonatkozik az egyéni kompetenciákra (mennyire tartjuk magunkat képesnek vagy hatékonynak) és az egyén személyes értékeire (mennyire vagyunk magunk számára értékesek).

Az önbizalom vizsgálata három meghatározható területet ölel fel (Burke és Cast, 2002). Az önbizalom egyik kutatási iránya azokra a folyamatokra fókuszál, amelyek elősegítik, vagy gátolják az önbizalom kialakulását, míg egy másik irányzat az önbizalomhoz kapcsolódó viselkedések oldaláról szemléli a témát (milyen módon viselkednek az emberek az önbizalom megtartása vagy erősítése érdekében?). Mások az önbizalmat olyan kapacitásként értelmezik, amelye arra szolgál, hogy semlegesítse az életünkben bekövetkező negatív, fájdalmas tapasztalatokat és élményeket.

Burke és Cast kutatásai arra tesznek kísérletet, hogy a három említett kutatási iránynak közös értelmezési keretet adjanak. Így jutottak arra a következtetésre, hogy az önbizalom csakis az identitás kialakulásának folyamatai mentén érthető meg, mint annak legalapvetőbb összetevője.
A szerzők szerint az identitás megerősítése a társas csoportokban nem csak a szerepeket erősíti meg, de jelentős önbizalomépítő funkciója is van, éppen annak révén, hogy az identitás megerősítése egyre hatékonyabbá és kompetensebbé (képesebbé) tesz bennünket. [74]

Az iskolai mozgásprogramok során, a TE IS Program teljes folyamatát érintően kulcsszerepe van az önbizalomnak. A program kezdetekor abban, hogy a gyerekek megfelelő lendülettel kezdjenek hozzá a közös munkához, a program vége felé pedig abban, hogy fenntartsák mindazt, amit együtt megteremtettek. Nem véletlen, hogy módszertanunk keretrendszerének első dimenziója az önbizalmat (és általában a bizalmat) megalapozó határokról, keretekről és elvárásokról szól, illetve programunk végső elméleti eleme az identitás, amely elválaszthatatlan az önbizalomtól.

Az iskolás gyerekek aktív idejük nagyobb részét az iskolában töltik, itt találkoznak először strukturált feladatokkal és az ahhoz köthető értékelésekkel. Kevés olyan időszak áll a gyerekek rendelkezésére, amely ne lenne szabályozva, így az aktív, felfedező tapasztalatok megszerzése is keretek közé van szorítva. Mivel az iskolai szabályok leginkább csoportokra épülnek, az egyéni igények (például a kellő biztonság megteremtésének igénye) gyakran sérülnek. Éppen ezért az önbizalom számára oly fontos, felnőttektől érkező bizalom és odafigyelés, valamint az aktivitás szükségessége mellett az iskolákban arra is oda kell figyelni, hogy az önbizalom fontossága és erősítésének célja milyen módon épül be az iskola kultúrájába, értékei közé.

A támogató iskolai légkör, a nyitott és bátorító kommunikáció, az elfogadó figyelem, mind a közös bizalom kialakulásához vezet. Ebben a közegben még annak is megjön a bátorsága és a kedve a közös aktivitásokhoz, aki eddig leginkább a háttérben maradt. Az ilyen környezet megteremtésének elsősorban a pedagógusok a letéteményesei. 

Ám az önbizalom fontossága és fejlesztésének igényei rájuk is vonatkoznak. A legtöbb ezzel kapcsolatos kutatás kifejti, hogy azok a pedagógusok, akiknek alacsony az önértékelése, leginkább büntető vagy autoriter légkört erősítő eszközöket használnak. 
Ők leginkább a gyerekek gyengeségeire fókuszálnak, az erősségeikre alig, ezzel – nyíltan vagy rejtett módon – a gyerekek függőségi helyzetét erősítik. Mivel az iskolákban a pedagógusok mintái fontosak a gyerekek számára, a bizalom, illetve az aktivitáshoz kapcsolódó motiváció és lendület forrásai.

Hogyan lehet mégis erősíteni az önbizalom fontosságának értékét az iskolában? Az alábbiakban néhány olyan praktikát sorolunk fel, amelyek a saját iskolai környezetünkben továbbgondolhatók:

• Minden diák szeretne az iskolában sikeres lenni. Ha mégsem ezt tapasztaljuk, akkor tanárként fontos feladatunk, hogy megértsük ennek okát.
• Ha az egyik tanuló felől olyan védekező mechanizmusokat tapasztalunk, mint a kilépés, menekülés, túlzó bohóckodás vagy erőszakos bántalmazás, akkor tudnunk kell, hogy ezek olyan megküzdési stratégiák, amelyek gyakran a sebezhetőség, az alacsony önbizalom, vagy a reménytelenség álarcai. Ahelyett, hogy ezeket a magatartásokat büntetnénk, meg kell találjuk a módját annak, hogy lépésről lépésre megértsük e cselekedetek okait és közösen megtaláljuk rá a megoldásokat.
• Ha az általunk tanított gyerekek esetében az önbizalomhiányból fakadó magatartások túlzóan jellemzővé válnak az iskolában, muszáj átgondolnunk azt a megközelítést, amely mentén pedagógiai munkánkat eddig végeztük. Lehetséges, hogy a gyerekekkel való kapcsolat csupán egyetlen apró elemének megváltoztatása máris célravezetőnek bizonyul, és változtat a kapcsolati működés nehézségein.
• Minden egyes gyermek egyedi, megismételhetetlen erősségeket és kompetenciákat rejt magában, amelyek megismerése rendkívül fontos a pedagógiai munka szempontjából. Ha anélkül, hogy félretennénk a gyerekek által megjelenített problémákat, az erősségekre koncentrálunk, akkor az jelentősen erősíti a gyerekek önbizalmát, illetve elfogadó és egyben bátorító légkört is teremt.
• A lehető legaktívabban vonjuk be diákjainkat az oktatási folyamatok legtöbbjébe. Ettől ugyanis nem csupán az aktivitási szint emelkedik, de egy sor olyan készség és fejlesztési terület kerül fókuszba, amelyek gyakran hiányoznak az iskola falai közül. (Az aktivitás mellett megjelenik a részvétel, és a bevonódás, elköteleződés szintje is emelkedik. Ez utóbbi szempont például kiemelt jelentőségű az iskolai lemorzsolódás felszámolásának tekintetében.)

Önértékelés Az önértékelés azt jelenti, ahogyan magunkat minősítjük, vagy ahogyan megítéljük képességeinket, tevékenységeinket, magatartásunkat. Az önértékelés fő forrása a folyamatos önmegfigyelés és önellenőrzés. A gyerekek önértékelési folyamatának alakulását befolyásolja a szűkebb és tágabb környezet, a szülők, a kortársak és a pedagógusok visszajelzései; saját tapasztalataik, sikereik, kudarcaik, jutalmaik és büntetéseik, valamint a kortárs csoportbeli elfogadottsága.

Fontos feladat a helyes önértékelés megerősítése a gyerekekben, hogy az esetleges elutasítások, kudarcok, negatív visszajelzések ne legyenek rombolóak, ne keltsenek szorongást, ne jöhessenek létre egészségtelen szintű elhárító mechanizmusok. A csoportkohézió, a teljesítmény és a pozitív élmények visszahatnak, és fokozatosan gyengítik az elutasítottság érzését. A megfelelő önértékeléshez a gyerekeknek meg kell tudniuk határozni, hogy mi az, amit tudnak, és mi az, amit még nem. Elemezniük kell a helyzeteket, meg kell vizsgálniuk az elért sikereket és az elkövetett hibákat. Meg kell próbálni megérteni, hogy mit miért tettek, és annak mi lett az eredménye; mit tehettek volna másképpen, mi történhetett volna még; illetve mi az, amit jól csináltak, és mi az, amit rosszul.

Ez a témakör a programszervezés kapcsán a Tervezés és az Elutasítás kezelése dimenziók metszetében válik láthatóvá. A mozgásprogram tervezésekor fontos az önismeret, hiszen olyan célokat is kitűzhetünk magunk elé, amelyek megvalósításához nincs meg a megfelelő képességünk. Vagy előfordulhat az is, hogy az önbizalom hiánya miatt nem merünk olyan feladatokba belevágni, amelyek megoldására amúgy alkalmasak lennénk. Ilyenkor a mentor és/vagy a tréner felszínre hozhatja a gyermek belső fantáziáját, és egyeztetheti azt a külső lehetőségekkel. Ezen kívül a gondos tervezéssel, a negatív forgatókönyvek, akadályok számbavételével megerősíthető a csoport a romboló hatásokkal, a hibáztatásokkal és az önhibáztatásokkal szemben. Az elutasítás kezelése nagyon fontos az önértékelés szempontjából, hiszen a fentiekben olvashattuk, hogy a környezet visszajelzései nagymértékben befolyásolják alakulását. A két téma azonban kölcsönhatásban van egymással, hiszen a megfelelő önértékelés megvéd az elutasítástól. Ha megmarad az önbizalom, a hit saját magunkban, akkor az hatni fog a környezetre is: az elutasítás elfogadásba fordul.

Hitelesség Hiteles az, amire hagyatkozni, támaszkodni tudunk, legyen az személy, érzés, információ, üzenet vagy tudás. Ami nem hiteles számunkra, az nem is hihető el, annak tartalmát nem érezzük valósnak, s ugyanígy, aki nem hiteles, az nem szavahihető, és többnyire nem tekintjük őszintének sem.

A hitelesség egyfajta személyes vagy személyesített tulajdonság, amire szükségünk van ahhoz, hogy a magunkról alkotott és másoknak megmutatott képet valóságosan lássuk, láttassuk. Ha egy üzenetet hitelesen közvetítünk, az azt jelenti, hogy annak tartalmát úgy alkotjuk meg, ahogyan valóban érezzük. A hitelesség nem egyenlő az igazsággal, hiszen az igazság relatív fogalom (ami nekem az igazságot jelenti, az nem biztos, hogy más számára is az), de amikor a hitelességet igényként jelöljük meg, akkor nem is az igazság keresése a szándékunk. A hitelesség jegyei belső tartalmaink közlése által válnak láthatóvá, megfoghatóvá, ezért a kulcsfogalom saját magunk, saját eredményeink értékelésének; a Programértékelésnek és a Kommunikációnak a metszéspontjában helyezkedik el.

A hitelesség hatása rendkívüli módon megerősítő tud lenni, mert míg magunkban az önbizalom építéséhez tud hozzájárulni, addig másokban bizalmat ébreszt. Gyakran még akkor is érdemes vállalni a hitelességet, ha közlendőnk tartalma negatív előjelű, például el kell ismernünk egy program vagy eredmény kudarcait. A hiteles személyiség, a hiteles közlés és a hiteles kapcsolat sokkal erősebb és jobban hozzájárul a fenntarthatósághoz, mint egy esetleges csúsztatás. A hitelesség nem csupán a társas összetartozást erősíti meg, de segít abban is, hogy problémáink, kérdéseink megoldásához kapcsolatokat, társakat találjunk.

Értékszemlélet Érték az, ami alapján cselekszünk – szól a legegyszerűbb megfogalmazás. Ám nehéz lenne beérni ennyivel, hiszen a fogalom körül kialakult megközelítési és definíciós különbségek ezer és ezer további kérdést vetnek fel. Pedig az érték problematikája nem is annyira a megfogalmazásban, mint a hozzá kapcsolódó további fogalmak értelmezésében, a bennük tükröződő „jelenségekben” ölt testet. Jelentése olyan fogalmak alapjait alkotja, mint a kultúra, a norma, az etika, a szerep, a szocializáció vagy a másság és különbözőség.

Az emberben lévő értékek segítenek a különböző események, ingerek és információk közötti eligazodásban, Zombori (1994) szavaival élve: „cselekedeteink iránytűiként” működnek. A bennünk lévő értékek alapján döntjük el, mit tartunk jónak vagy rossznak, helyesnek vagy helytelennek, szépnek vagy csúnyának, gyakran úgy, hogy vezérlő értékeinkről nem is gondolkodunk el. Az értékeket le lehet írni racionálisan, de nem lehet mindenki számára elfogadhatóan igazolni, hogy melyik érték a „helyes”, hogy melyik fontosabb [75]. Az értékek absztrakciójából alakul ki egy csoport, közösség, szervezet vagy társadalom kultúrája. A kultúra fogalmába tartoznak az ember alkotta tárgyi környezet, a hétköznapi és a tudományos ismeretek, az irodalom, a művészet a zene és végül a társadalom viselkedési normái. Minden társadalomnak vannak normái és értékei, ennek hiányában az együttélés optimális állapota sérülne. [76]

Ha elvonatkoztatunk a filozófia és a politika által meghatározott ideálértékektől, azt mondhatjuk, hogy az egyén érték(rendszer)e nem más, mint azon belső szabályok összessége, amelyek által megfoghatóvá válik ön- és világképünk, viszonyulásaink, kapcsolatrendszerük; életünk, mindennapjaink sarokpontjai. Szabályozórendszerünkben (12) nem feltétlenül minden érték tudatos. Értékrendszerünket „zsigeri”, illetve tudattalan és tudatos módon érzékelt, észlelt értékelemek alkotják.

A TE IS Program szempontjából az értékszemlélet egyfelől megjelenik az iskolai kultúra fontosságában, másfelől abban a közös munkában, amelyet a TE IS Program folyamatai jelenítenek meg. 

Ez utóbbi szorosan összekapcsolódik programunk céljaival. Az értékszemlélet a TE IS Program olvasatában azt jelenti, hogy tudatában kell lennünk annak, hogy minden tevékenységünk – akár szeretnénk, akár nem – értékekből fakad (például iskolai célok vagy a TE IS céljai) és egyúttal értékeket teremt (például önkéntesség, befogadás).

Amikor arról beszélünk, hogy értékeink vezérelnek bennünket, akkor tulajdonképpen céljainkról, célkitűzéseinkről van szó, illetve azok forrásairól és tartalmairól. Az iskolai kultúrát meghatározó értékekről lévén szó, a TE IS Programban a legfontosabb az elfogadó kialakítása, megléte. Az értékszemlélet kulcsfogalma tehát az Elfogadó figyelem és a Célmeghatározás dimenziók metszéspontjában válik a program és a benne résztvevők számára igazán értelmezhetővé.

(12) Hankiss Elemér használja e fogalmat Értékszociológiai kísérlet (az ipari dolgozók néhány rétegének értékrendjéről) című művében [77, 10. oldal]

Sikerhez való viszony A siker a teljesítményt vagy erőfeszítést követő örömteli és elégedett érzés, amelyben a „jól érzem magam” és a „jól működöm” élményei az önbizalom összetevőiként érvényesülnek. 

Tudjuk, hogy a túl könnyen elért eredmények nem éreztetik velünk a valódi sikert és nem hoznak belső elismerést, hiszen nem társul hozzá kihívás. A valódi siker olyan megelégedettséget okoz, amelyben érezzük képességeink erejét és tudását.

A sikerhez olyan kihívásra vagy feladatra van szükség, amelynek kimenetelét nem láthatjuk előre. 
Ha a feladat végrehajtásából hiányzik a kihívás, akkor bármilyen eredményeket is érünk el, az csak kevéssé tud kapcsolódni önbizalmunk építéséhez. Éppen emiatt annyira nehéz és annyira fontos a megfelelő célok megtalálása (amelyről a Célmeghatározás gyakorlati dimenzióban beszélünk részletesebben).

A sikerhez (vagy éppen a kudarchoz) való viszony nagymértékben meghatározza a jövőnket, illetve a jövőben elért eredményeinket, terveinket, céljainkat. Az, hogy ki mit tekint sikernek és miként kezeli a sikerrel járó érzést, személyenként változik. Bár gyakran mondjuk, hogy a kis sikereknek is örülni kell, ám az, hogy mekkora is valójában az elért siker, csak a saját eredményeink mentén megélt érzéseken tudjuk lemérni. Az azonban minden esetben fontos, hogy a sikerek és a kudarcok mentalizálhatók, tehát megérthetők, vagy felhasználhatók a további tevékenységeink javára. Így válik saját magunk, munkánk, tevékenységünk értékelése 
a jövőnket építő tartalmakká, energiákká és erőforrásokká.

Az Önbizalom útvonalában az Önértékelés, a Hitelesség és az Értékszemlélet három szorosan összefüggő kulcsfogalom, amelyek külön egységet alkotnak. A három kulcsfogalom egymásra hatása a bizalom kialakulását és fenntartását erősíti. Míg az önértékelés a program előkészítésének szakaszában a Tervezés és az Elutasítás kezelése dimenziók metszéspontjában ragadja meg az önbizalomhoz szükséges első kulcstényezőt, addig az értékszemlélet és a hitelesség abban a fázisban jelenik meg, amikor a TE IS Csapat kilép az iskola többi résztvevője elé és számukra mozgásprogramokat, aktivitásokat tervez és valósít meg. A Hitelesség és az Értékszemlélet tehát az első programok, aktivitások tervezése során válik fontossá és értelmezhetővé a program folyamatában a Célmeghatározás és a Programértékelés gyakorlati tevékenységei mentén.

Az önbizalom kialakulása hozzájárul ahhoz, hogy a befogadottság, vagy a kirekesztettség érzését magunkban megfelelően kezeljük. Bár leginkább a kirekesztettség érzése az, amelyet enyhít, felold az önbizalom, megléte befogadottság esetén ugyanolyan fontos.

Bár a befogadás és a kirekesztés kérdése már a program elején megjelenik, a TE IS Csapat toborzása kapcsán, ezt a lépést egyfelől a program felnőtt szereplői (trénerek és mentorpedagógusok) végzik, másfelől a kulcsfogalom valódi tartalma csak később válik érvényessé, a Mentalizálás elméleti útvonal kapcsán. Programunk egyik célja az iskolai befogadó szemlélet erősítése, ehhez azonban nem elég csupán kinyilatkoztatni, elrendelni, vagy kötelezővé tenni ezt az értéket. Ahhoz, hogy a befogadás valóban az iskolai kultúrába épült elemként legyen jelen a mindennapokban, érzelmi és kognitív megtapasztalás, tanulás, értelmezés, valamint a mentalizálás képességének megszerzése szükséges az iskola szereplői részéről.

Az Önbizalom útvonal súlypontja a program kezdeti szakaszaiban van jelen, ám hatása a befogadás szemléletére, illetve a sikerhez való viszonyra ugyancsak jelentős. Míg a befogadás, befogadottság a társas bizalom mentén megteremti a helyünket, „terünket” a csoportban, a társas közegben, a sikerek és azok értelmezése, életünkbe való beépítése fenntarthatóvá teszi számunkra önbecsülésünk optimális szintjét. Ezen az úton haladva szilárdul meg az énképünk, alakul ki az magunkhoz való viszony.

Önbizalmunkat életünk során folyamatos próbák és kihívások formálják. Új csoportokban, új közegben, elfogadó, vagy elutasító attitűdökkel találkozva önmagunk értékelése és megbecsülése változhat, sőt, ha az alkalmazkodás és a rugalmasság igényét megfontoljuk, a környezetre való reagálás mentén változnia is kell. A TE IS Program folyamata során a kulcsfogalmaink által megjelenített szakaszok megélése olyan alapkészségeket ad a gyerekeknek, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a változások ne a sérüléseket gyarapítsák, hanem az épülést szolgálják.

Amikor – a 80-as évek közepén – elkezdtem az általános iskolát és a szüleim elvittek az első tanítási napra, iszonyúan szorongtam. Olyan kérdések merültek fel bennem, amilyenek azt megelőzően soha: Vajon mi következik ezután? Hogy fog alakulni az életem? Egyáltalán minek kell ez nekem? Mindez utólag akár megmosolyogtató is lehet, de ha visszagondolok arra 
a 6 éves, szorongó kisfiúra, aki ott áll az iskolaudvaron, és a szülei győzködik, hogy minden jó lesz, akkor ezek igazán »a« kérdések voltak. És ugyanezek a dilemmák – természetesen mindig az aktuális helyzetre vonatkoztatva, és ahogy cseperedtem, egyre inkább »kontrolláltan« – minden iskola- és munkahelyváltásnál felvetődtek egy semmi mással össze nem hasonlítható érzéssel, hangulattal vegyítve.
Felnőtt fejjel már tudom, hogy az élet szükségszerű velejárója a változás, és ami kiszámíthatatlannak vagy akár félelmetesnek is tűnhet, később – szinte észrevétlenül – a mindennapi élet megszokott közegévé válik. És jóllehet a mai, korábban elképzelhetetlen mértékig felgyorsult és információ-centrikus világ állandó alkalmazkodást, megújulási képességet igényel, a változástól és az ismeretlen jövőtől való félelem egy természetes érzés. Ezért amikor valamilyen új, korábban nem tapasztalt, ismeretlen helyzetbe vagy közegbe kerülök, attól a 6 éves kisfiútól merítek erőt, aki minden szorongása és kételye ellenére belépett az iskola kapuján.”

Kis Tamás
bíró, Fővárosi Törvényszék