A belső vagy idegen szóval intrinzik motiváció olyan belső hajtóerőt jelent, amely tipikusan a szabad játék, a felfedezés vagy a kihívás keresése közben érezhető. E tevékenységek végrehajtásához szükségtelen speciális külső hatás, mivel az a belső szabad akarat, indíttatás következményeképpen jön létre. Az élethosszig tartó, fizikailag aktív egészségmagatartás, illetve sportolási hajlandóság is ilyen hajtóerőt feltételez. Ha ugyanis megszűnik az iskolai és a családi hatásmechanizmus, akkor az egyénnek kizárólag önmaga döntései alapján kell cselekednie. Az egyéni döntések hátterében a belső motivációs mechanizmusok meghatározó szerepet játszanak. Ebből fakadóan rendkívül lényegesnek tartjuk olyan iskolai testnevelési közeg kialakítását, amely támogatja a belső motiváció megtartását és erősítését a testmozgással kapcsolatban. A külső jutalmazás és belső motiváció kapcsolatával foglalkozó kutatások csak az 1970-es évektől kezdődtek [304]. Azt megelőzően számtalanszor megerősítették a külső jutalmak kedvező hatását a viselkedésváltozásra. Ezek a kutatások azonban nem foglalkoztak a belső motivációs rendszerrel. Az 1970-es évektől egyre több bizonyíték gyűlt össze amellett, hogy a külső jutalmak már egészen kisgyermekkortól negatívan hatnak a belső motivációra [305; 306; 307]. Az is bizonyított, hogy a szóbeli pozitív megerősítést és a tárgyi jutalmakat különbözőképpen érzékelik az egyének [308]. Deci, Koestner és Ryan (1999) a témával foglalkozó kutatások elemzésekor rámutatott, hogy a szóbeli pozitív megerősítések növelhetik a belső motivációt a tevékenységgel kapcsolatban, amely valószínűleg a dicséret kiszámíthatatlanságának és a kompetenciaérzet növelésének köszönhető [308].

A jutalmazási rendszerekkel kapcsolatban első helyen kell említenünk, hogy a külső, főleg tárgyi jutalmak egyben csökkentik a belső (intrinzik) motivációt, ezért nagyon körültekintően kell alkalmaznunk azokat.

A jutalmazási rendszerek kialakításakor és használatakor éppen ezért érdemes az alábbi szempontokat figyelembe venni [181 nyomán].

–    Először tisztázzuk, hogy mely magatartásformán kell tovább javítani, erősíteni! Ezt kövesse a jutalom társítása!

–    Kérjük meg a tanulókat, hogy állítsák ők sorrendbe az egyes jutalmak erejét! Minél többen választják az adott jutalmat, annál nagyobb a motiváló ereje.

–    Ellenőrizzük, hogy kizárja-e bármi egy adott iskolában az adott jutalom alkalmazását!

–    Bizonyosodjunk meg róla, hogy a jutalomként adni kívánt dolog, valóban kívánatos a diákok számára.

–    A tárgyi jutalmakat akkor kezdjük el használni, ha a szociális megerősítések önmagukban nem hatékonyak.

–    Vegyük figyelembe, hogy vannak olyan tanulók, akik bizonyos tevékenységekkel vagy akár magával a testmozgással szemben sem motiváltak. Az ő esetükben a külső jutalmak alkalmazása segítheti a bevonódást, segíthet ráérezni a tevékenység „ízére”.

–    A jutalomnak következmény jellegűnek kell lennie, és egy adott magatartásformára, cselekedetre kell vonatkoznia.

–    Ha a tevékenység végrehajtását csupán a jutalom kilátásba helyezése vezérli, az hosszú távon negatív hatásokat fog kifejteni a motivációval kapcsolatban. A legjobb, ha a jutalom kiszámíthatatlan.

–    Törekedjünk a nyilvánosság előtt történő elismerésre! A nyilvános elismerés hatékony lehetőségeit a 20. táblázatban foglaltuk össze.

–    Biztosítsunk döntési lehetőséget a tanítványok számára a jutalmak választhatóságában!

–    A jutalmazási rendszernek optimális nehézségűnek kell lennie. A túl könnyen megszerezhető jutalom értéktelenné válik, a túl nehezen megszerezhető pedig szorongást és motivációvesztést okozhat a diákokban.

–    A jutalmak gyakoriságát igyekezzünk a motiváció erősödéséhez mérten fokozatosan csökkenteni, késleltetni, majd elhagyni!

–    Tartózkodjunk attól, hogy csak a győztes(ek) kapják a jutalmat! A teljesítményt elsősorban nem a győzelem határozza meg. Ráadásul ez a szokás jelentősen visszaveti a többi, lelkes tanuló motivációját. „Ha a tárgyi jutalom a jó teljesítmény indikátora, tipikusan visszaveti az érdekes tevékenységekkel kapcsolatos belső motivációt.” [308, 659. o.]

–    Tartózkodjunk attól, hogy minden tanuló egyénileg megkapja a jutalmat vagy, hogy a jutalom magáért a testnevelésórai részvételért járjon! Mindkét eset a jutalmazás elértéktelenedéséhez és a belső motiváció károsodásához vezet.

–    A tárgyi jutalmakat addig favorizáljuk, amíg érdekesek és motiválók a tanulók számára. A matricák, nyomdák, … tipikusan alsó tagozatban működhetnek jól, a későbbiekben már nevetség tárgyává is válhatnak.

–    Ha valamilyen étel (tipikusan édesség, csoki) a jutalom, akkor fokozottan ügyelnünk kell annak egészséges voltára. Testnevelő pedagógusként az egészséget kell reklámoznunk, amely elvi gátakat szab bizonyos édességeknek, ételeknek.

A jutalmak esetében említettük, hogy lehetőség szerint legyenek választhatók. Lavay, French és Henderson (2006) azt javasolják, hogy állítsunk össze egy „menüt”, amiből a gyerekek választani tudnak. A „menü” összetétele alkalmazkodjon az adott korosztályhoz és legyen rugalmas. A menü kiakasztható a faliújságra vagy előkészíthető flip-chart táblán, hogy minden tanuló számára érthető és jól látható legyen.

A pedagógus saját jutalmazásai mellett az iskoláknak minden esetben rögzíteniük kell a rendszerszintű jutalmazási elveket és formákat. Ezek az írásos jutalmazások általában a következők:

• szaktanári dicséret,
• osztályfőnöki dicséret,
• igazgatói dicséret,
• nevelőtestületi dicséret.

A házirendben rögzített írásbeli jutalmak, dicséretek jellemzően a folyamatos példamutató magatartásért, közösségi munkáért, kiemelkedő tanulmányi és sport eredményekért vagy az iskola jó hírnevének öregbítéséért járnak.

A gyakorlatban bevált játékos módszer, amikor zsetonokat vagy jutalompontokat lehet gyűjteni az órákon, amelyeket bizonyos időközönként (például hetente) be lehet váltani jutalomra. Jutalompont minden esetben jár annak, akire maximum egyszer kellett rászólni egy adott órán. Sokféle tevékenységet, viselkedésformát „beárazhatunk”. Például egy szabadon választott játékban való részvétel érhet, mondjuk, 4 pontot, 10 perc szabad gyakorlás pedig 8 pontot. A módszer adminisztrációja sajnos időt vesz igénybe, de – különösen „nehezebben kezelhető” osztályok esetében – hatékony megoldás lehet. Ahogy csökkennek a magatartási problémák, és ahogy a diákok egyre jobban megtanulják a szabályokat és szokásokat, úgy lehetnek a jutalmak egyre drágábbak, illetve úgy növelhető a beváltások közötti időintervallum. Ha minden szabály elfogadottá vált, és az órai légkör megfelelő, akkor egyszerűen nincs értelme tovább alkalmazni a módszert [151 nyomán].

A Premack-szabály

A Premack-szabályt, mint magatartáskorrekciós módszert számos angol nyelvű testnevelés-módszertani szakirodalom említi [309]. A Premack-szabályt sokan, tudtunk nélkül is alkalmazzuk, mivel az egyik jól bevált jutalmazási módszer a hétköznapi gyakorlatban és a pedagógiában egyaránt. A szabály szerint, ha valami nem működik megfelelően, akkor először kérjük a megkívánt viselkedésformát, feladatot, és láttassunk, valamilyen motiváló csábító lehetőséget a későbbiekben. A szüleink és a nagyszüleink is gyakran éltek ezzel a lehetőséggel („Ha megeszed az ebéded, akkor ehetsz süteményt.”). Másként fogalmazva, annak érdekében, hogy egy kevésbé érdekes feladatot is kellő odafigyeléssel végezzenek a tanulók, kilátásba helyezünk valamilyen vonzóbb tevékenységet.

Ennek legtipikusabb példája, amikor az óra végi játék válik a jutalommá. Ez azonban számtalanszor a visszájára fordul, aminek az lesz az eredménye, hogy a játékokat beáldozzuk a következmények „oltárán”. A játékmegvonást csak extrém esetben és nagyon ritkán javasoljuk alkalmazni, mivel magatartásproblémák miatt bármely tananyag feldolgozásának korlátozása nem vagy csak részben elfogadható. Ez a megoldás tehát semmiképpen nem irányadó, mert, különösen kisebbeknél, a gyakori szabályszegések, magatartásproblémák egyenes következménye lenne a szinte állandó játékmegvonás.

A Premack-szabályt úgy ajánljuk alkalmazni, hogy annak pozitív kicsengése legyen, és az elveszített tevékenység ne korlátozza a tanulási célokat. Például „Akik felteszik a kezüket (kevésbé vonzó), azok válaszolhatnak (nagyon vonzó)”; „Ha mindenki csöndben lesz (kevésbé vonzó), utána tudom elmondani a játékszabályokat (nagyon vonzó)”; „A gyakorlást követően (kevésbé vonzó) játékban (nagyon vonzó) is alkalmazzuk a mozgást.”

Egy általános iskola második osztálya szeptember elején jár. A második héten egy csapatjátékot játszanak egymás ellen, amely természetszerűen magával vonja a gyerekek lelkes drukkolását, kiabálását esetenként sikítozását. A testnevelésórát tartó pedagógus a játék közben mindenféle figyelmeztetés nélkül egyszer csak beszünteti a játékot, és kiabálva a következők hangzanak el. „Nem hiszem el, hogy ilyen hangosan és fegyelmezetlenül játszotok! Elég volt ebből! Tanuljátok meg, hogy így nem lehet játszani! Ebben a hónapban már nem játszunk többet!”

Mi a probléma a fenti eljárással, miért helytelen az alkalmazása? Hogyan kellene másként megoldani a problémát?

Megoldás

Valószínűleg a tanítványok nem voltak kellően felkészítve azzal kapcsolatban, hogy a játéktevékenység során mi az elfogadható magatartás és mi nem. Kiabálni, sikítozni például tipikusan nem megengedett. Az is bizonyos, hogy nem a 26 fős osztály egészére volt jellemző a hangoskodás. A játék folyamatos figyelemmel kísérésekor meg kell találni személy szerint azokat a tanulókat, akik így játszanak. Pozitív példával célszerű bemutatni, hogyan kellene helyesen játszaniuk, mi megengedett és mi nem. Azt is világossá kell tenni, hogy ha valaki túllép a tűréshatáron, annak milyen következményei lesznek (például ideiglenes kiállítás a játékból). Vagyis meg kell tanítani, hogyan kell megfelelően játszani, rendszeresen megerősíteni a megfelelő játéktevékenységet és ideiglenes kiállítással korrigálni a nem megfelelően viselkedők magatartását. Ez a „recept” szinte mindig működik!