A csoportalakítás leggyakoribb, hagyományos módjai között kell említenünk azt, amikor sorakozóból nyitódással vagy számolással alakítunk csoportokat. A kötött, rendgyakorlat jellegű tevékenységekkel történő pár- és csoportalakítások sok esetben érdektelenséget és unalmat váltanak ki a tanulókból, ami negatívan hat a testnevelésórák affektív célokat támogató hatásrendszerére.

Egy szétszórt alakzatban végzett gyakorlatot követően a pedagógus csoportokat kíván kialakítani. Beállítja egysoros vonalba a tanulókat, majd számozással beosztja őket. 1-es, 2-es, 3-as, 4-es, 5-ös és így tovább a kialakítandó csoportok számáig. Ha kész van a sorszámok kiosztásával, akkor azt kéri, hogy minden diák álljon a vele azonos számot kapott csoportvezetője mögé. Ezzel készen vannak a csoportok.
Mit gondol, milyen problémák merülhetnek fel ennél a csoportalakítási módnál? Körülbelül mennyi ideig tarthat?

Megoldás
A számolással történő csoportalakítás működő megoldás, de mégsem annyira hatékony, mint más eljárások. A diákok gyakran konfliktusba kerülnek a mellettük álló társukkal, mert a nekik jutó szám (és csoport) nem megfelelő számukra, mert nem a barátjukkal vagy a „jobb” csoporttal kerülnek egy társaságba. Ebből tolakodás és fegyelmezetlenség alakulhat ki. Főleg 1–3. osztályban gyakori, hogy a gyerekek elfelejtik a számukat és tanácstalanná válnak. Mindezek hatására az időszükséglet jelentősen megnövekedhet, konfliktusok alakulhatnak ki, ami kedvezőtlenül hat az óra hatékonyságára és a tanulási környezetre.

Tapasztalatunk szerint a pár- és csoportalakítás módszereként a mai napig alkalmazott, berögzült eljárás a csapatkapitányos választás. Ilyenkor az osztály legügyesebb és/vagy legmegbízhatóbb tanulói (csapatszámtól függően) egyesével vagy kettesével választják az osztálytársaikat a csoportjaikba. Egyre fogy a tömeg és a végén szinte minden alkalommal a kevésbé ügyes vagy éppen beilleszkedési nehézségekkel küzdő tanulók maradnak. Rendkívül nehezen kezelhető pedagógiai szituációk jelennek meg, az eljárásnak szinte természetes velejárói a viták, a kirekesztő magatartás megjelenése, az utolsók elutasítása. Ezen a helyzeten csak ront, ha a gyengébb képességű vagy a közösségben kevéssé elfogadott tanulókat jelöljük ki kapitányokká. Ha a minőségi testnevelés esélyegyenlőségre és érzelmi biztonságra törekvő szemléleti kerete vezeti a pedagógiánkat, akkor kerüljük el a nyílt csapatkapitányos választást és törekedjünk olyan alternatív megoldások alkalmazására, amelyek közösségépítő és nem közösségromboló, önértékelést rongáló hatásúak. Fontos kérdésnek tartjuk tehát, hogy milyen módon lehet a diákok aktív bevonásával, szociális értelemben is produktív módon párokat, csoportokat alakítani.

A pár- és csoportszervezés eljárásai többféle szempontból rendszerezhetők.

1.     Előre meghatározott párok, csoportok alakulnak a pedagógus döntése alapján.

• Ilyenkor a pedagógus az óra előtt alakítja ki az adott tevékenységhez szükséges párok/csoportok név szerinti összetételét, majd a kész csoportbeosztást kifüggeszti a tornaterembe egy megszokott helyre. Amikor időszerűvé válik, a pedagógus felolvasással sorolja be a gyerekeket vagy a kifüggesztett beosztás alapján egyszerűen mindenki megtalálja a csoportját.
• A csoportok összetétele a céljainktól, a tananyag természetétől függően változhat. Figyelembe vehetjük a baráti kapcsolatokat, szociális tényezőket, a képesség és készségszinteket (mozgásügyességet), a testalkati tényezőket (például torna- vagy küzdőgyakorlatok esetében ilyen a testtömeg, a testmagasság, az erőszint) vagy az adott feladattal kapcsolatos tudásszinteket.

2.     Előre meghatározott párok, csoportok alakulnak a diákok döntése alapján.

• Jellemzően a többfős csoportok kialakításánál célszerű az alkalmazása annak a metódusnak, amikor az előre kijelölt csoportvezetők az óra előtt, egymás között tanácskozva választják ki a társaikat. Összeírják a neveket, majd az óra folyamán felolvasással magukhoz hívják a választottjaikat. Fontos, hogy mindenki szerepeljen a csoportokban (senki ne maradjon ki).
• Az összeírás vagy kiválasztás tanóra közben is megtörténhet, amíg a többiek valamilyen feladatot végeznek vagy játszanak.

3.     Párok, csoportok kialakítása a véletlen (szerencse) vagy kvázi véletlen alapján.

         Lehetőségünk van a szerencsét segítségül hívni a pár- és csoportalakításokkor. Általános tapasztalat, hogy a vak szerencse által eldöntött szituációkat a gyerekek elfogadják és tiszteletben tartják.

         Az óra előtt, a bemelegítés közben vagy közvetlenül a feladat előtt valamilyen jelzéssel jelöljük meg a diákokat. A jelzés célszerűen egy eszköz (labdaszín, -típus), karszalag (szín), jelzőtrikó (szín), jelzőszalag (szín) vagy bármilyen jól elkülöníthető jel legyen. A jelölés lehet véletlenszerű vagy tudatosan irányított. A tudatosan irányított, kvázi véletlenszerű megoldás azt jelenti, hogy bár a gyerekek számára véletlennek tűnik a pár vagy csoportalakítás, a valóságban a pedagógus előre kitalálja, hogy ki kivel kerüljön össze.

         Véletlenszerű eljárások az alábbiak.

• A legközelebb álló társat kell választani.
• Párválasztás 3 mp alatt. (A pedagógus hangosan elkezd számolni háromtól visszafelé, ezalatt párt kell találni).
• Azonos tulajdonság: születési hónap, csillagjegy, hajszín, hajhossz, szemszín, cipőszín…
• Olyan társ választása, akivel ma még nem dolgozott együtt az illető.
• Azok alkotnak párt, akik együtt ülnek az osztályteremben.
• Olyan párt kell talánia a tanulónak, akivel, úgy érzi, hatékonyan tud együttműködni.
• A csapatkapitányokhoz névsor szerint kerülnek a tanulók.
• A csapatkapitányok választhatnak névkártyákat vagy napló szerinti sorszámokat húzva kalapból.

Természetesen számtalan egyéb, kreatív ötlet is felmerülhet.

A diákok szabadon vagy valamilyen kötött mozgásformával haladnak a játékterületen. Jelre a lehető legrövidebb idő alatt minden tanulónak párt kell találnia úgy, hogy társával szembe állva megfogja annak mindkét kezét. Kiváló ötlet, ha a terem közepén egy „barátság bóját” létesítünk [134 nyomán]. Akinek nem jut pár, ehhez a bójához kell futnia, ahol még van esélye társat találni.  A kirekesztettség érzése ezzel a megoldással nem kerül előtérbe. Ha páratlanul vannak a csoportban, akkor a pedagógus bekapcsolódhat a játékba vagy engedélyezzen egy háromfős csoportot.

Variációk

Bármilyen felületet, testrészt megadhatunk találkozási pontként (cipőorr, váll, térd), de kérjük, hogy a párok nézzenek egymás szemébe. Bármilyen mozgásformából következhet a pártalálás.

Megjegyzés

Hívjuk fel a figyelmet, hogy kétszer ne legyenek egyforma párok, vagyis mindig más személyt kell találni! Ezzel megelőzhető, hogy a legjobb barátok elkezdjék a játék folyamán egymást keresgélni. Cél tehát, hogy a játék végén mindenkinek legyen párja. A pártalálást segíthetjük, ha a meglévő párok ülésben várják a játék végét. Fontos szemléleti kérdés, hogy senki ne maradjon a játék végén egyedül, mivel a befogadást és elfogadást szeretnénk erősíteni, nem a kirekesztést. Ebből fakadóan a „cica legyen, akinek nincs párja” (az utolsónak nem marad pár, ő a cica) nevű játékot nem javasoljuk.

A páralakítás során a gyerekek gyakran keresik a legjobb barátaikat, illetve azonos nemű társaikat a térben. Ezt a természetes törekvésüket az első pillanattól kezdve szabályoznunk kell, mert:

• a barátok tanórai együttműködése gyakran megy a koncentrált tanulás rovására;
• néhány tanulónak nem jut barát (az ő barátja a társáé is egyben), sőt akár az osztály egésze is elutasíthatja a vele történő együttdolgozást. Ez azt eredményezheti, hogy ezek a tanulók kerülni fogják a szociális érintkezés formáit a testnevelésórákon;
• jelentősen lassítja a folyamatot, amíg megtalálják egymást.

A testnevelésórák kiváló közösségépítő lehetőséget rejtenek magukban, amelynek egyik kulcsmomentuma, hogy ki, kivel és milyen sűrűn dolgozik, játszik együtt. Célunk, hogy sűrű párcserékkel, óráról órára, sőt néha feladatról feladatra más és más párral dolgozzanak tanulóink. Ha az első testnevelésórától kezdve természetes a diákjaink számára, hogy mindenki összekerülhet mindenkivel és hogy a cserék viszonylag rövid időn belül bekövetkeznek, hosszú távon kevesebb probléma fog felmerülni a „ki kivel legyen együtt” kérdésben. A páralakítás különböző technikáinak előnyeit és hátrányait a 12. táblázatban foglaltuk össze.

Shimon (2010) a franciakártyák felhasználásával kapcsolatban tesz javaslatot csoportalakításra, amely nyomán számos analóg ötlet is kitalálható [185]. A javaslatban egy pakli franciakártya jelenti a pár- vagy csoportalakítás eszközét.

A figurák alapján létrehozhatók különböző létszámú és mennyiségű csoportok.

2 csoport, párok – fekete, piros

4 fős csoport – pikk, káró, treff, kőr

Ehhez hasonlóan magyar kártyákkal vagy más játékkártyákkal is létrehozhatók párok vagy csoportok.

párok – azonos szín, azonos szám, azonos figura

4 csoport – piros, zöld, makk, tök

4 fős csoportok – alsó, felső, király, ász, 7, 8, 9, 10

A kiosztott kártyákkal a kézben a gyerekeknek mielőbb meg kell találniuk az előre meghatározott csoportokat.

Szót kell ejtenünk arról a megoldásról is, amikor annyit mond csupán a pedagógus, hogy például „Alakuljanak 4 fős csoportok!” A fenti gondolatmenetünk alapján egyértelműen kikövetkeztethető, hogy nem javasoljuk ezt a megoldást, mivel, ha nincs pontosan annyi tanuló az órán, amennyi ki tudja alakítani a megfelelő létszámot, lesznek tanulók, akik nem kerülnek csoportba. Azt javasoljuk, hogy a csoportlétszám helyett mindig a szükséges csoportok számát határozzuk meg. Az „Alakuljanak 4 fős csoportok!” helyett, az „Alakuljon 6 csoport!”, kisebbeknél az „Alakuljon 6 db 4-5 fős csoport!” hatékony megoldás.

Ha az osztályból két, közel azonos létszámú csoportot kívánunk létrehozni, akkor hagyományos, rendgyakorlattal történő egyik megoldás szerint a gyerekek egyes oszlopba állnak, ahonnan minden második tanuló kilépésével kialakul a két oszlop. Másik megoldás, amikor egysoros vonalból lép ki minden második tanuló, így kialakítva a két sort. Akár köralakzatból is kialakítható kettős kör, ha egy kijelölt tanulótól minden második hátralép. Meglévő alakzatokból könnyen alkalmazhatjuk a fenti megoldásokat.

A rendgyakorlati alapú csoportalakítás helyett azonban törekedjünk a diákok aktív bevonására a csoportalakításokba, hiszen ezzel is hozzájárulunk az általános motivációs alap szélesítéséhez!

Ha az osztályt két részre kívánjuk bontani, akkor a leggyorsabb eljárás, ha játékosan párokat alakítunk, majd a pár egyik tagja az egyik, a másik a másik csoportba kerül. Csoportmunkát követően az osztály ugyancsak könnyen kettéválasztható (például 6 db 4 fős csoportnál 3 csoport marad az egyik helyen, a másik 3 csoport a másikon).

Játszhatunk csoportalakító játékot, amikor a pedagógus által jelre felmutatott számoknak megfelelő számú (vagy létszámú!) csoport alakul. Ha két csoportot szeretnénk egy 24 fős osztálynál, akkor evidens, hogy kettes lesz a felmutatott szám. (A jel lehet sípszó vagy egyéb.)

Ugyancsak könnyű és gyors megoldás, ha szétszórt alakzatból leszámoljuk az osztály felének megfelelő létszámot, majd ott felezzük meg az osztályt. Ebben az esetben figyelembe vehetjük, hogy kit melyik csoportba rendelünk.

Az oszlopok kialakítása – különösen kezdő pedagógusok esetében – nagy segítséget jelenthet a szervezésben. Az oszlopok kialakítása és működtetése soha nem önmagáért történik. Szerepe a korszerű testnevelésben közvetlenül a tanulásszervezéshez kapcsolódik, vagyis speciális funkciót tölt be. Az oszlopok gyorsan kialakíthatók a gyakorlóhely bármely részén. Kezdetben bójákkal vagy jelzőpöttyökkel alakítsuk ki az alakzatok kezdőpontját! A tanulók üljenek le körülbelül kartávolságra a csoportvezetőjük és egymás mögé. Nem szükséges hozzá rendgyakorlati jellegű alakzatkialakítás, s ezzel fölösleges kötöttség. Az oszlopokat ezt követően a gyerekekkel közösen nevezzük el. Lehetnek színek, számok, állatnevek, sportágak vagy egyéb csoportjelölések. Mindig, minden tanuló tudja, hogy ki a csoportvezetője éppen és melyik csoporthoz tartozik. A csoportvezetői feladatkör segíti a vezetői készségek formálódását, a csoporttal kapcsolatban érzett felelősségérzet növelését. Fontosnak tartjuk, hogy a csoportvezetői szerepkör egyfajta jutalomként is funkcionáljon, amelyet bármely tanuló el tudjon érni megfelelő odafigyelés, órai munka alapján. Ennek megfelelően kifejezetten nem javasoljuk a nagyság szerinti sorrendet és a legügyesebbek állandó favorizálását ebben a szerepkörben. További szempont, hogy ne csak a vezetők, hanem a csoportok tagjai is sűrűn, akár óráról órára cserélődjenek, megteremtve a lehetőséget minél több diák (mindenki mindenkivel) együttműködésére. Mivel az oszlopok csoportos munkaformát jelentenek, így az oszlopok esetén is lényeges a tanulói összetétel, a homogén vagy heterogén csoportok kérdése. A továbbiakban röviden kitérünk erre a kérdésre is.

Heterogén csoportok esetében egy-egy csoportban különböző tudásszintű tanulók dolgoznak, míg homogén csoportok esetében közel azonos tudásszintű tanulók kerülnek össze. Mindkét csoportalakítási lehetőségnek megvannak az előnyei és a hátrányai. Egy-egy tornaelem oktatásakor például a gyakorlatok adaptálása az egyéni tudásszinthez, a különböző nehézségű rávezető vagy kényszerítő gyakorlatok indokolhatják a homogén csoportok alakítását. Aki segítség nélkül tud kézállásba lendülni, az külön csoportba kerül, aki segítséggel ugyancsak külön dolgozik. Lesz, aki még bordásfalnál gyakorol és lesz, aki különféle támaszgyakorlatokat végez. Optimális esetben a tanulóknak is képessé kell válniuk önmaguk kiválasztani, hogy melyik csoportban gyakorolnak, mely gyakorlatok megfelelők számukra, hiszen tisztában kell lenniük előrehaladásukkal, képességszintjükkel, hiányosságaikkal és erősségeikkel. (Pedagógiailag ez a legjobb megoldás.) Így minden tanuló a tudásszintjéhez közeli gyakorlatot tud végezni. A csoportok között azonban célszerű átjárhatóságot biztosítani. Aki ráérzett az adott feladatra, mehessen a nehezebb feladatra, aki pedig mégsem birkózik meg a feladattal, kerülhessen át egy könnyebb gyakorlatra, csoportba. A különböző méretű, tömegű, magasságú, nehézségű eszközök egyaránt megkívánhatják a homogén csoportokat (tömöttlabda tömege, fitball labda nagysága, ütőméret, gerenda vagy ugrószekrény magassága…). A lehető leginkább egyénre szabott fizikai terhelés érdekében megfelelő megoldás, ha terhelhetőség szempontjából alakítunk homogén csoportokat. Nagyon kell azonban ügyelnünk arra, hogy ne alakulhasson ki olyan szituáció, amely rendszeresen képesség vagy készségszintek szerint különíti el a tanulókat. Nem egyszer tapasztaltuk már saját gyakorlatunkban is, hogy a testnevelésórán rendszeresen elkülönítve dolgoztak a nagyon ügyesek és a kevésbé ügyesek. Ennek a megoldásnak sokkal több negatív hozadéka van, mint pozitív, hiszen hosszú távra képesség vagy készségszintek szerint szelektálja a tanulókat, ami a kompetenciaérzet és az önbizalom csökkenését, végső soron a belső motiváció mérséklődését eredményezi.

Az esetek döntő többségében heterogén csoportokkal dolgozunk testnevelésórán, mivel ezt szinte minden tananyag feldolgozása lehetővé teszi. Ez esetben a tananyag feldolgozásánál előtérbe kerülhet egymás segítése, ellenőrzése, esetleg értékelése, a társtanítás, társtutorálás. Az adott feladatban magasabb tudásszintű tanulók közvetlenül segíthetik a kevésbé gyakorlottakat, amely a motoros fejlesztésen túl szociálisan és kognitív értelemben is erőteljes hatásokat képes kiváltani.  Heterogén csoportok esetében a csoportokon belül (és nem a csoportok között) kell megoldanunk a differenciálást. Ebben a korántsem könnyű didaktikai feladatban a választás lehetőségének felkínálása és az egyénileg legmegfelelőbb gyakorlási feltételek kialakítása elengedhetetlen tanulásszervezési feladata a pedagógusnak (például: feladaton belüli vagy feladatok közötti variációk módszere, meghívásos tanítás segítségével). A csapatversenyek tipikus példák, amelyek során a 3-5 fős csapatok a játéktudás szempontjából szinte mindig heterogén összetételűek, hiszen így biztosítható a csapatok közel azonos esélye a győzelemre.

Visszakanyarodva eredeti témánkhoz, vagyis az oszlopok, mint szervezeti alapegységek működésére, a következő példában látható 57. ábra egy gyakorlatban alkalmazott oszlopalakzat változtatásának heti rendjét mutatja.

Az ábra egy oszlopalakzat heti beosztását mutatja. 
Az oszlopalakzatban a 4 oszlop tagjai az előre kikészített jelzőtrikókból mindig olyan színt vesznek fel, amilyet az ábra mutat. Például hétfőn, kedden és csütörtökön az első csoport mindig piros trikót vesz. 
A második csoport szerdán, csütörtökön és pénteken, a harmadik csoport hétfőn és szerdán, míg a negyedik csoport kedden és pénteken. Ezzel a megoldással szabályozottá válik például az egymás közötti játékok beosztása és a folyamatos csoportcserélés. 
A rendszerben a színek fixek, míg a csoporttagok szabadon mozgathatók változtathatók.

További pedagógiai megfontolásokként a pár- és csoportalakítással kapcsolatban kitérünk a nemek, az etnikai/kisebbségi kérdések, a szociális illeszkedés és a testméretekbeli hasonlóságok szempontjaira [107 nyomán].

A nemek és a koedukáció témája a testnevelésben régóta a viták és kutatások metszéspontjában áll. Az elmúlt évtizedek társadalmi átalakulása, a nemi sztereotípiák elleni küzdelem és a nők diszkriminációjának kérdései fontos társadalmi problémákká váltak. Kutatásokból tudjuk, hogy a szocializációs hatások eredményeképpen a nemi sztereotípiák kialakulása már kétéves korra felismerhető a gyerekeknél [289].

Tapasztalataink szerint általában 6-7. osztálytól kezdődik a koedukáció megszűnése a magyar iskolai testnevelésben. Középiskolában egyáltalán nem jellemző a koedukált testnevelés. A fiúk és a lányok külön tanulócsoportokban, ráadásul gyakran azonos nemű pedagógus irányításával dolgoznak.

Milyen problémák merülnek fel a koedukált és a szétválasztott csoportok testnevelésével kapcsolatban? A témában Biróné Nagy Edit (2004) felveti a kombinált megoldásmódok lehetőségét [290], amelynek szükségességével egyetértünk. Mind a szétválasztásnak, mind a koedukációnak megvannak az előnyei és a hátrányai, amelyeket Lines és Stidder (2003) nyomán Pikup és Price (2010) az alábbi táblázatba foglalt össze [291; 230].

Érdekes olvasmányt jelent a témában a Stidder és Hayes (2013) által szerkesztett „Egyenlőség és inklúzió a testnevelésben és sportban” című kiadvány, amelyet további szakirodalmi tájékozódásként ajánlunk [292].

Visszatérve az alapkérdésre az általános iskola 7. osztályáig koedukált testnevelést, majd a középiskola végéig kombinált csoportszervezési megoldásmódot javaslunk. Ez azt jelenti, hogy részlegesen, heti 1-3 órában a fiúk és a lányok együtt tevékenykedjenek. Egy-két speciális mozgásanyagtól eltekintve ma már természetes, hogy minden sportág és tevékenységi forma űzhető mindkét nem számára. Belső differenciálás mentén a koedukált középiskolai osztályokban is megoldható a speciális mozgásanyag oktatása (például RG, testi kontakttal járó sportok). Ráadásul az iskolai testnevelés felkészítő hatásait a mindennapi életre a koedukált mozgásos tevékenységeken keresztül képes igazán megvalósítani. Minden tanulónak tisztában kell lennie a másik nem részvételének, motivációinak jellemzőivel és különösen a sportjátékok kapcsán felmerülő tolerancia, személyes és társas felelősség fontosságával. Ezt azonban csakis tapasztalati úton lehet elsajátítani, amire a közös testnevelésórák egyedülálló alkalmakat kínálnak.

Menedzsment szempontjából törekednünk kell az osztályon belül nemek szerint vegyes összetételű párok, illetve csoporok rendszeres kialakítására. A „fiúk focizzanak itt, a lányok zsinórlabdázzanak ott!” sztereotip szervezést nem tartjuk megfelelőnek. Ha az első pillanattól természetes az osztályban, hogy mindenki, mindenkinek párja és csoporttársa lehet, akkor a későbbiekben kevesebb problémánk lesz a prepubertásban beinduló nemek közötti „viharokkal” kapcsolatban. Törekedjünk tehát koedukált osztályoknál a külön fiú és lánycsoportok kialakításának elkerülésére!

Ha a csoportban kisebbségi tanulók vannak, akkor fokozottan ügyelnünk kell arra, hogy ne alakuljanak szegregált csoportok vagy párok. Igyekezzünk minden tanulót arányosan elosztani, beosztani. Az esetleges kezdeti feszültségek feloldásában a kooperatív játékok, csapatépítő tevékenységek nagy segítségünkre lehetnek. A multikulturális nevelést célzó pedagógiai alapelvünk szempontjából ez a törekvés a meghatározó.

Előfordulhat, hogy néhány tanulónk nem képes produktív módon együttműködni bizonyos időszakokban, bizonyos tanulókkal. Célszerű ilyenkor olyan csoportokba helyezni őket, ahol nem zavarják egymás és más munkáját.

Tipikusan a küzdő feladatokban, illetve torna jellegű feladatvégrehajtásokban lehet szempont a párok, csoportok testtömege, erőszintje, testmagassága. A küzdő feladatokban a tanulóknak „partiban” kell lenniük, vagyis közel egyenlő esélyekkel kell indulniuk. A torna esetében pedig a társ(ak) testének részbeni megtartása, a megfelelő segítségadási pontok megtalálása (például fellendülés kézállásba) bizonyos testméretbeli hasonlóságot feltételeznek. Testméretek szerinti párokat, csoportokat azonban csak szükség esetén alakítsunk.