A  mozgástanulás folyamatának egyik meghatározó eleme maga a tanulandó mozgás gyakorlásának mennyisége és minősége, vagyis a gyakorlás módszertanának kérdései. Ha valaki meg szeretne tanulni egy mozgást, majd azt szeretné egyre hatékonyabban alkalmazni, gyakorolnia kell. A gyakorlás általános törvényszerűsége, hogy több gyakorlás több tanulást is jelent egyben. A gyakorlás tehát egyúttal tanulás is. A gyakorlás minősége azonban jelentősen alakíthatja a tanulás eredményességét.

Egy mozgás gyakorlása történhet spontán módon, szabadon. Ez történik, amikor a gyermekek szabadon játszanak, a szünetekben valamilyen mozgásos tevékenységet végeznek vagy éppen önmaguktól, a szabadidejükben gyakorolnak. Fontos kitérnünk rá, hogy egy tanulandó mozgáskészség nem csupán a testnevelésórákon vagy a sportedzéseken fejlődik, hanem a tanuló szabadidős tevékenységei közben vagy éppen tudatos autonóm gyakorlás eredményeképpen. Ennek a jelenségnek a tipikus megnyilvánulása, amikor a nyári szünetet követően egy-egy mozgás esetében nagymértékű fejlődést tapasztalunk.

A testnevelésórákon azonban irányított és szabályozott gyakorlási folyamat zajlik, amely magát a mozgástanulást jelenti. Ezt a gyakorlást a pedagógus szervezi, az ő irányításával történik. Ez a gyakorlás eltér a spontán gyakorlástól, mivel szándékosan a fejlődés érdekében történik. Az angol „deliberate practice” kifejezést [254] ennek megfelelően szándékos gyakorlásnak nevezzük.

Amikor egy gyakorlási módszert tervezünk, akkor négy alapvető kérdést fogalmazhatunk meg magunknak.

1. Az első kérdés arra vonatkozik, hogy a mozgás eredményességére (például cm-ben, darabszámban) vagy magára a mozgástanulás folyamatára (technikai végrehajtás), a végrehajtások pontosságára koncentráljunk.
2. A második kérdés a mozgáskészség nyílt vagy zárt jellegére, illetve az abból következő gyakorlási környezetre vonatkozik.
3. A harmadik kérdés az egész (globális) vagy a rész- (parciális) gyakorlás közti választásról szól. A kérdés arra vonatkozik, hogy a mozgást részeiben vagy egészében gyakoroltassuk-e.
4. A negyedik kérdés a gyakorlatok változatosságára (variabilitás) vonatkozik, vagyis arra, hogy blokkosított vagy random gyakorlást válasszunk-e?

1. A gyakorlásnak a mozgástanulás folyamatára, a megfelelő végrehajtásokra kell fókuszálnia!

         Az első kérdésre adott válaszunk egyértelműen az, hogy az iskolai testnevelésben a helyes mozgásvégrehajtásra törekvés prioritást élvez az eredményességgel szemben. Erről korábban már ejtettünk szót, azonban itt is megerősítjük, hogy különösen addig, amíg nem stabil a végrehajtás, az eredményesség másodlagos tényező. Ha ugyanis a pedagógus figyelme kizárólag az eredményességre összpontosít, akkor ez átvezeti a tanulók figyelmét is az eredményre törekvésre, ami jellemzően rontja a minőséget. Az életkor és a mozgástapasztalat előrehaladásával, bővülésével és az adott mozgás magas szintű végrehajtásával fokozatosan kerüljön hangsúly az eredményességre is!

2. Nyílt vagy zárt jellegű mozgáskészség gyakorlás

         A mozgáskészségek csoportosításának egyik klasszikus, egydimenziós megközelítése Poulton (1957) nevéhez fűződik, aki a „környezethatás bejósolhatósága” (Makszin Imre magyar elnevezése [27, 188. o.]) alapján különített el nyílt és zárt mozgáskészségeket [255]. A nyílt mozgáskészségek esetében a környezeti befolyás nagymértékű, vagyis a környezeti feltételek folyamatosan változnak. Azokban a helyzetekben (sportágakban), ahol a sportszer és/vagy a társ mozgásban van, miközben az egyén végrehajtja a mozgást, nyílt készségekről beszélünk.

         A torna sportág gyakorlatai esetében a mozgások minimálisan függnek a környezettől, hiszen a szerek jellemzőin (például dobbantó rugóereje, korlát merevsége) kívül a mozgást nem befolyásolják mozgó eszközök vagy társak. A teljesítmény szinte kizárólag a mozgást végrehajtó személyen múlik, tehát önszabályozott.

         A sportjátékokra jellemző készségek esetében viszont legalább egy tényező (például labda, társ, ellenfél) mozgásban van, ami jelentősen változó környezeti feltételeket teremt. Ebből fakadóan a mozgást végrehajtó személynek állandóan figyelemmel kell kísérnie a környezetét, hiszen attól függően, ahhoz képest kell a mozgását koordinálnia, végrehajtania. A sportjátékok tipikusan nyílt készségű mozgásvégrehajtásokat követelnek, mivel az eszköz (labda, korong…) és/vagy a társak és/vagy az ellenfél is mozgásban van. A szakirodalom a nyílt készségeket ebből következően külső szabályozású mozgásoknak is nevezi [227].

         A különböző mozgáskészségek a nyílt és zárt készségdimenziók között egy skálán jelölhetők, amelyre a 45. ábra mutat példát. A mozgáskészségek gyakorlásának módszertani szempontjai között lényeges tényezőnek tekinthető, hogy az egyes kísérletek (mozgásvégrehajtás-próbálkozások) között lehetséges-e eltérés. A szakirodalom ezt kísérletek közötti variabilitásnak („intertrial variablility”) nevezi [256]. Az olyan zárt jellegű készségeknél, mint a kosárlabda büntetődobása, nincs a kísérletek között variabilitás, mivel a dobástávolság és a gyűrűmagasság egyaránt változatlan marad. A kísérleteket ugyanúgy végre tudjuk hajtani. A nyílt készségcsoportba sorolható mozgásoknál is előfordulhat olyan helyzet, amikor nincs kísérletek közötti variabilitás. Ilyen helyzet, amikor az adogatógéptől állandó sebességgel és magasságban kapjuk tenisz vagy asztalitenisz közben a labdát.

A kísérletek közötti variabilitás előfordulhat zárt jellegű készségek esetében, ha például golfozunk. Golf közben ugyanis a labda és a lyuk közötti távolság állandóan változik. Ráadásul esetenként a szélerő, illetve a talaj is különböző (például ütés homokból) lehet.

         Végül a nyílt jellegű készségek esetében fordul elő legáltalánosabban a kísérletek közötti variablilitás, hiszen ott tulajdonképpen mindig minden változhat.

         A poultoni felosztásnak, illetve a kísérletek közötti variabilitásnak természetesen módszertani következményei is vannak. A 45. ábra példájában látható volt, hogy a futómozgás a környezeti befolyástól függően besorolható zárt és nyílt jellegű készségként egyaránt. A mozgáskészségek végrehajtásának jellemzői ugyanis a környezeti- és a belső feltételek átalakításával jelentősen megváltoztathatók. Testnevelő pedagógusként ez az a tényező, amelyet fokozottan figyelembe kell vennünk a gyakorlás tervezésekor.

         A nyílt jellegű készségeket kezdőknél, a mozgástanulás elején célszerű zárt készségként gyakorolni, majd fokozatosan egyre nyíltabbá tenni, amelyet a játékban történő alkalmazás zár. (22)

(22) Ez a kérdés a fejezet korábbi részében már felmerült (5.6.3. alfejezet).

3. Egész vagy részgyakorlás?

         Az első gyakorlási módszert egész (egységes), idegen kifejezéssel globális gyakorlásnak, míg a második esetet rész-, idegen szóval parciális gyakorlásnak nevezzük. A globális gyakorlás lényege, hogy a tanulandó mozgást egységben, a teljes folyamatában gyakorolja a tanuló, míg a parciális gyakorlás esetében a mozgás összetevőit külön-külön tanulja meg, majd összeilleszti azokat. Általános módszertani javaslat, hogy amikor csak lehet, a globális gyakorlást alkalmazzuk, mert ez biztosítja a teljes mozgás szerkezeti (térbeli, időbeli és dinamikai) megértését, érzékelését.

         A két módszer alkalmazását elsősorban a tanulandó mozgás összetettsége, komplexitása (a), valamint a mozgásszervezés nehézsége (b) határozza meg [227; 257].

(a)  Egy mozgásfeladat komplexitását a mozgás szerkezetének összetettsége határozza meg, amely összefügg a végrehajtáshoz szükséges figyelmi (információfeldolgozási) szükséglet mértékével. Egy tornagyakorlat, egy táncetűd vagy éppen a mellúszás tipikusan ilyen komplex mozgások. A labdavezetés, egy guruló átfordulás vagy egy hajítómozdulat sokkal egyszerűbb mozgásoknak tekinthetők, vagyis alacsonyabb a komplexitásuk mértéke.

(b)  A mozgásszervezés egy mozgás szerkezeti elemei közötti kapcsolatok bonyolultságát jelenti. A kosárlabdában a fektetett dobás egy olyan példa, amely jól mutatja a magasfokú mozgásszervezés szükségességét. A fektetett dobás közben a labdavezetéssel egybekötött futás, az abból következő felugrás, majd a dobómozdulat egymás után következő mozgáselemek. Ha bármelyikben jelentős hiba mutatkozik, akkor a hibás elemre épülő további mozgáselemek valószínűleg nem lesznek tökéletesek, ami végső soron sikertelen eredményhez vezet. Ennek megfelelően a mozgáslánc valamelyik részének hibája kihat a következő részekre is. A fektetett dobás esetében, ha a labdavezetés után a labda felkészítése rosszul sikerül, a dobómozdulat nagy valószínűséggel nem lesz eredményes. Egy tornagyakorlatláncot figyelembe véve azonban nincsenek ilyen mértékű függőségi viszonyban az egyes elemek. Attól függetlenül, hogy az egyik tornaelem nem sikerül, a soron következőt ez sok esetben nem vagy csak kis mértékben érinti. Egy egyszerű példán bemutatva: ha a tanuló elrontja tornagyakorlatában a fejen átfordulást, az abból következő egyensúlyi elemet ettől függetlenül még jó színvonalon meg tudja oldani.

A szakirodalom általános módszertani javaslata, hogy ha egy mozgás komplexitásában magas, de szervezésében alacsony, akkor parciális oktatást célszerű választani. Ha azonban a komplexitás alacsony, de a mozgásszervezés magas, akkor a globális oktatás javasolt [227].

Ha a mozgás gyorsan lefut (például a láb rúgómozdulata), akkor is mindenképpen globálisan célszerű gyakorolni, hiszen egy gyorsan lefutó mozgást lelassítani és elemeire bontani rendkívül problematikus, sőt sokszor kifejezetten hátráltatja a tanulást. Ha viszont a mozgáslefutás hosszabb időt vesz igénybe, akkor könnyebben szétbonthatóvá válik és parciálisan is gyakorolható a mozgás.

A parciális gyakorlás egyik hatékony gyakorlási variációja a progresszív részgyakorlás (szegmentáció) [258], amely során egy összetett mozgást időbeli szempontok alapján részekre bontunk. A mozgás első két részét külön gyakoroljuk, majd összeillesztjük. Ezt követően a harmadik részt is gyakoroljuk, amit hozzáépítjük az első kettőhöz és így tovább. A legtipikusabb gyakorlati példája ennek a módszernek a mellúszás technikájának oktatási metódusa, ahol a kar- és a lábmunka külön megtanulása után illesztjük a két mozgáselemet egybe, majd gyakoroltatjuk tovább. A progresszív részgyakorlás előnye, hogy integrálja az egész és a résztanulás előnyeit. Egyrészt csökkenti a teljes mozgás tanulásához szükséges figyelmi igényt (egy-egy mozgáselem figyelmi szükséglete kisebb), másrészt a fokozatos összeillesztés miatt a mozgásszerkezetet érintő (térben, időben, dinamikában) koordinációs minták is kialakulnak és formálódnak.

A teljes mozgás ugyanakkor felépíthető az elejétől a vége felé, de akár fordítva is, a végétől az eleje felé. A kosárlabda fektetett dobásának oktatásakor mindkét megoldás működik, a gyakorlati tapasztalat szerint azonban – elsősorban motivációs okokból, hiszen a kosárra dobás lehetősége motiváló – a visszafelé oktatás mutatkozik hatékonyabbnak [200].

A témakörben még egy módszerről kell röviden szót ejtenünk. Ez pedig a hazai szakirodalmi háttérből is jól ismert egész-rész-egész módszer [27; 178]. Ebben a megoldásban az adott mozgást alapvetően globálisan gyakoroljuk, majd a problémás, hibásnak mutatkozó mozgáselemet (tipikusan a vezető műveletet) kiemeljük és külön gyakoroljuk, végül visszaépítjük a folyamatba. A kiemelt mozgáselem gyakorlásához ilyenkor tipikusan rávezető gyakorlatot vagy kényszerítő helyzetet alkalmazunk. A háromlépéses dobóritmusban történő kislabdahajítás esetében a dobóritmus lépéskombinációjának megérzése gyakori probléma. Ilyen esetben célszerű kiemelni és először külön gyakorolni a lépéskombinációt (dobóterpeszbe érkezéssel a végén), majd ha a mozgás kialakult, akkor hozzáilleszteni a nekifutást és a kidobást, amit már korábban gyakoroltak a tanulók.

4.  Blokkosított vagy random gyakorlás?

         A negyedik kérdésre adandó válasz talán a legnehezebb a gyakorlás módszertanának tárgyalásakor. Amikor egy mozgástanulási folyamatot tervezünk, akkor lényeges kérdés, hogy milyen mértékű változatossággal gyakoroljunk. A szakirodalom két alapvető irányt különít el a gyakorlással kapcsolatban. Az egyik az állandó gyakorlás, a másik a variábilis gyakorlás.

         Az állandó gyakorlás azt jelenti, hogy egy-egy mozgástechnikát változatlan feltételek mellett folyamatosan ismételgetünk, amíg minden hiba el nem tűnik. Ez a módszer nem csupán unalmas, hanem a tanulás szempontjából viszonylag hatástalan is, ezért nem javasoljuk alkalmazását.

         Már régóta tudjuk, hogy a variábilis gyakorlás, vagyis az adott mozgáskészség belső szerkezetének vagy környezeti feltételeinek megváltoztatásával történő gyakorlás sokkal hatékonyabb, mint az adott technika állandó, változatlan ismétlése. Ez a nyílt és a zárt készségekre egyaránt igaz. A hatékonyabb tanulásért az úgynevezett „kontextuális interferencia hatás” a felelős [259]. Ez röviden azt jelenti, hogy egy-egy mozgás belső szerkezetének vagy külső körülményeinek megváltoztatása, illetve több mozgás egymást követő gyakorlása időlegesen, a gyakorlás közben csökkentheti ugyan a teljesítményt, a tanulás (és az alkama­zás) a későbbiekben így mégis hatékonyabb lesz.

         A variábilis gyakorlásnak három jól elkülöníthető megoldása lehetséges. A 46. ábra példáján azt mutatjuk be, hogy miben különbözik a három különböző variábilis gyakorlási forma. Egy kosárra dobó gyakorlatsorban öt különböző dobóhelyről történnek a dobások. Ezeket A, B, C, D és E jelöléssel láttuk el. A gyakorlás során egy tényezőt, vagyis a dobás helyét variáljuk.

         A blokkosított gyakorlással 10-szer egymás után dobunk ugyanarról a helyről, majd a következő helyre megyünk. A végén 10-es blokkokban 50 db dobásunk lesz.

         A szeriális gyakorlási variációval minden dobás után egy állomást forgunk, vagyis 1-szer dobunk az A, majd 1-szer a B, 1-szer a C, a D és az E helyről. Az összes dobásszám itt is 50 db.

         Végül a legnagyobb kontextuális interferencia a random gyakorlással érhető el, ahol a dobások teljesen kiszámíthatatlanul következnek egymás után. Természetesen itt is 50 db dobásunk van.

Az egyes mozgások variációinál természetesen több tényező is változtatható, illetve maguk a készségek is változhatnak (például különböző dobásformák, dobástávolságok), továbbá több készség együttes gyakorlása is hatékony lehet (például dobások, elkapások és labdavezetések különböző sorrendben és ismétlésszámmal).

Shea és Morgan (1979) voltak először, akik a mozgástanulással kapcsolatban igazolták a kontextuális interferencia hatás létezését [260]. Kutatásukban azt találták, hogy a random módszerrel felépített gyakorlás (amely magas kontextuális interferenciát jelentett), bár a gyakorlás közben gyengébb mérhető teljesítménnyel társult, de a későbbi alkalmazásban nagyobb teljesítménnyé alakult. Az elmúlt több mint 30 év során ez a kutatási eredmény sokszorosan alátámasztottá vált és ma már általános alapelvként tekinthetünk rá a mozgástanulásban. A nagyobb kontextuális interferenciához tehát hatékonyabb tanulás társul [200; 222; 227].

Felmerülhet ugyanakkor a kérdés, hogy vajon kezdőknél és gyermekeknél is hatékonyabb a magasabb interferencia? A válasz az, hogy egyelőre nem tudjuk pontosan, mivel a szakirodalom pro és kontra eredményeket egyaránt tartalmaz [261; 262; 263; 264].

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy ha a feladat túl komplex és/vagy a tanuló kevésbé tapasztalt (kezdő), akkor az alacsonyabb interferencia kedvezőbb tanulási feltételeket teremt. Másként megközelítve: a blokkosított és a szeriális gyakorlási módszerek javasoltak a mozgástanulás elején, majd a mozgás stabilizálódása után a random gyakorlás is hatásossá válik.

Módszertani szempontból a lényeg azonban az, hogy a feladatok nehézsége, komplexitása és a tanuló készségszintje teljesíthető kihívásokkal teli tanulást eredményezzen. A testnevelésóra szervezési lehetőségei is befolyásolják a gyakorlás módszerét, de törekednünk kell a minél változatosabb feltételek melletti gyakorlás biztosítására.