Leírás:

A kommunikáció elméletével foglalkozó szakirodalomban több modell alakult ki a kommunikáció folyamatával kapcsolatban (például [155; 156; 157]).

Az egyik általánosan alkalmazott modell szerint (14. ábra) a kommunikációban részt vevők [adó és vevő(k)] között jön létre az a kommunikációs csatorna, melyben az információ (közlemény) áramlik [155]. Az üzenet az adó által kódolásra kerül, majd a vevő részéről dekódolódik és ezáltal válik érthetővé. Az információ sikeres célba jutásához szükséges, hogy a kommunikátor (adó) meghatározza annak célját, funkcióját és jelentését, vagyis az információt üzenetté alakítsa. Az üzenet eljutását a vevőhöz akadályozhatja a csatornában lévő zaj, mely az üzenet torzulásához, sérüléséhez vezethet.

Ez a sematikus modell segít átlátni a kommunikáció összetettségét és elemezni azokat a területeket, ahol a sikeres kommunikáció korlátozódhat. Az üzenet eredményes célba jutásához szükséges a figyelem, azaz meg kell győződnünk arról, hogy a tanulók figyelnek ránk. Pedagógusi szerepünkből adódóan természetesnek, elvárhatónak gondolhatjuk a figyelmet. A gyakorlat azonban gyakran mást hoz, ráadásul a kommunikáció alaptételei között szerepel, hogy a figyelmet meg kell szerezni, el kell érni és fenn kell tartani.

A figyelem megszerzésének egyik legegyszerűbb módja, hogy a közlés előtt minden tanulóval felvesszük a szemkontaktust, illetve megnézzük, hogy a tanulók tekintete ránk szegeződik-e, vagy esetleg máshol kalandozik. Emellett alkalmazhatunk „figyelmi jelek”-et is. Ez lehet például rövid sípszó, taps, ritmus, kézjel, azonban fontos, hogy egyezményes jelként funkcionáljon, azaz mindenki számára konkrét tartalommal bírjon. Jelen esetben ez azt a funkciót tölti be, hogy a pedagógusnak közlendője van, a tanulóknak figyelni kell. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ez a jelzés csak a testnevelésórán érvényes és meghatározott jelentéssel, tartalommal bír.