Korábban meghatároztuk a játékok alapvető, sportjátékközi taktikai összetevőit, majd megvizsgáltuk azok mozgáskoncepciós rendszer szerinti felbontását. A most következő részben az egyes szintekhez tartozó taktikai összetevőket mutatjuk be egymásra épültségükben. A szintek neve mellett – mintegy segédletként – a Melléklet táblázatában szereplő elnevezések szerepelnek. Ezek inkább csak a szerkezet megértését kívánják segíteni, mintsem hivatalos megnevezései a taktikai elemeknek.

I. SZINT
(ÉN, ÉN ÉS A LABDA, ÉN ÉS A TÁRSAM)
Javasolt tanulási célok taktikai szempontból:

• 1:0 – alaphelyzet, elindulás, megállás, fel-/elugrás, irányváltoztatás, védő lábmunka, labdabirtoklás, labdavezetés, dobás/lövés/ütés, cselezés
• 2:0 – átadások, érintőtávolság, együttműködő páros feladatok, támadó/védő előkészítő feladatok (például fehér-fekete)
• 2:2, 3:3, 4:4, 5:5 előkészítés – üres területre futás, ütközés nélküli mozgásútvonalak fogójátékokban

Az I. szinten a későbbi taktikai helyzetek leképezése, azok előkészítése történik. Ez technikai elemek gyakorlása által és a későbbi taktikai helyzetek egyszerűsített változataként valósul meg. Sok I. szintű tanulási cél nincs közvetlen hatással a II. vagy III. szint taktikai helyzetmegoldására, viszont elősegíti a taktikai helyzetek megértését és hatékony megoldását a különböző összetevők tudatosítása segítségével.

Az itt alkalmazott játékoknak közös jellemzője, hogy tanulási céljuk egyszerű, kognitív szempontból jól kifejezhető, elkülöníthető, ezáltal ellenőrzésük is nagy biztonsággal elvégezhető. Ahogy már korábban írtuk, a szint játékainak és játékos feladatainak célja, hogy technikailag és a taktikai előkészítés szempontjából egy olyan széleskörű, tapasztalaton alapuló mozgásbázist adjon, amit – az itt még
külön álló elemek későbbi együttállásakor – hatékonyan legyen képes alkalmazni a tanuló. Például, ha az I. szinten egy labdás ügyességfejlesztő gyakorlatnak a sok irányváltoztatással történő labdavezetés gyakorlása a célja, akkor a tanuló az ott tanultakat később, mondjuk, védővel szemben vagy társakkal történő átadással tudja majd végrehajtani. Még később pedig azt már a célfelület elérése szempontjából tudatosan, hatékonyan tudja választani a csapatrészek együttműködése során.

II. SZINT
(ÉN ÉS A TÁRSAM+, ÉN ÉS AZ ELL ENFELEM,
ÉN ÉS A TÁRSAIM)

• 1:1 – támadó/védő helyzetek célfelület szempontjából, védővel szemben megvalósult 1:0 elemek.
• Az 1:1 helyzetre épülve – kiegészülve a két ember együttműködő kapcsolatával – megjelennek az emberfölényes helyzetek. Elsősorban természetesen nincs másról szó, minthogy azt az átadást, amit eddig zavaró nélkül gyakoroltak a gyerekek, itt már védővel szemben kell végrehajtani. Azonban ez egy kritikus ugrás a bonyolultságban, ezért javasoljuk a kis létszámú, kis területen végzett játékokat, ahol sok átadásra, sok labda nélküli mozgásra van szükség minden tanuló részéről.
• 2:1 (3:1, 4:1, 4:2) – megvalósult 2:0 elemek, később a játéktér szélességi kihasználása a célfelület elérése érdekében (először célfelület nélküli gyakorlással, majd célfelület szerinti szélességi kihasználás). (A 3:1, 4:1, 4:2 helyzetekben nagyon fontos szempont a védőhöz képest üres terület kihasználása.)

Megjegyzés: A védők tevékenységét hatékonyság szerint alapvetően három szintre osztjuk:
–– passzív védő: a védő vagy csak egy helyben áll, vagy valamilyen jelképes mozgást végez a támadóval szemben (például helyben elfordul a támadó irányába, amint az elhalad mellette),
–– félaktív védő: a védő lábmunkával, érintőtávolságban követi a támadót, azonban mozdulatai nem a labda megszerzésére irányulnak, testével nem akadályozza őt,
–– aktív védő: a védő teljes értékű védő munkát végez.

• 2:2, 3:3 – „Add és fuss!” / kényszerítő helyzetek, üres területre futás (elszakadások, elmozgások védővel szemben). A szélességi mozgások mellett megjelennek a mélységi, a célfelület felé történő mozgások is.
• 4:4 – az előző elemek használata. A kis területes, kis létszámú gyakorlásnak meg kell előznie a sok játékos kapcsolatára épülő játékokat.

Itt már az előző szinten még külön-külön jelentkező összetevők együttállása figyelhető meg, amelyek taktikai szempontból is kifejezhetővé teszik a helyzeteket. Újdonság, hogy megjelennek a labdajátékok alapjának tekinthető 1:1 elleni szituációk, azaz a versengő kapcsolat; megjelenik az ellenfél fogalma. Ennek megfelelően komoly változás, hogy a védő nélkül gyakorolt technikai elemeket zavaró védő jelenlétében alkalmazzák a tanulók. Az I. szinten megjelent kapcsolat a társsal így egy új jelentést
kap, amit megfelelően elő kell készíteni: a versengő kapcsolatot minden esetben együttműködő kapcsolatnak kell megelőznie. (Természetesen ide tartoznak azok a kooperációs feladatok, amelyekben a gyerekek együttműködés útján alakítják ki a helyes távolságot támadó és védő között, amely a II. szint játékaiban a támadó-védő távolság érzékeléséhez szükséges.)

Könnyen belátható, milyen jelentős az ugrás a két szint között, ezért nagyon fontos, hogy az aktuális csoportunk szintjének megfelelő játékot válasszunk. Ehhez azonban tisztában kell lennünk választott játékunk technikai és taktikai összetevőivel, hiszen ezek azok az összetevők, amik alapján kifejezhető egy játék nehézsége, összetettsége. Gyakran előfordul, hogy olyan játékot választunk, amely az előképzettség vagy az életkor alapján megfelelő lenne, valamiért mégsem válik folyamatossá, intenzívvé a játék. Ilyen esetekben könnyebb úgy adaptálni a játékot, ha pontosan meghatározható, mi az a hiányosság, ami gátolja a játékot. Például ha sokan csak álldogálnak, passzívak, az jelentheti azt, hogy túl sokan játsszák a játékot, de azt is, hogy először az üres területre futás igényét kell tudatosítanunk a játékosokban. Bármelyik legyen is az ok, a megoldás a kis területes, kis létszámú játékokban rejlik, ahol rövid idő alatt viszonylag sok érintkezés történik a labdával. A kevés opció miatt mindenkinek sokat kell mozognia, így tudjuk a legkönnyebben modellezni az egyén felelősségét a csapatjátékokban.

III. SZINT
(ÉN ÉS A TÁRSAIM, ÉN ÉS AZ ELL ENFELEIM; MI ÉS ŐK)

A III. szint játékai több ember kapcsolatára építenek. A korábbi 2, 3 fős csapatok 4-5-6 főssé válnak, ami azt jelenti, hogy a játéktér is nagyobbá válik, ezáltal a taktikai helyzetek bonyolódása is megfigyelhető. A kis játékok során gyakorolt technikai elemek gyorsabb és hatékonyabb végrehajtása jellemzi ezeket a játékokat, ennek megfelelően mindez a helyezkedés szempontjából további rendezési elveket igényel. A játéktér szélességi és mélységi kihasználása célszerűséggel párosul, hiszen elegendő ember van egy időben jelen egy csapatban, hogy keresztés hosszirányban is legyen jelentősége a mozgásoknak. A játékban részt vevők között egymás megfigyelése és az arra adott reakció kulcsfontosságú lesz a támadás és védekezés szempontjából egyaránt.

A pálya kereszt- és hosszirányú kihasználása történhet labdával (tehát átadásokkal) és labda nélkül (befutásokkal, elszakadásokkal). A játéktér szélességi értelemben vett kihasználása átadásokkal (például kosárlabdában oldalfordítás, labdarúgásban keresztpassz) az egyik legjobb módja annak, hogy a viszonylag sok ember (4-6 fő) megtalálja a helyét és az ahhoz tartozó feladatokat az „összevisszaságban”. A pályán való helyezkedés során gyakran alakul ki olyan helyzet, amikor kis területen sok ember tömörül, ami sem technikailag, sem a játék élvezhetősége szempontjából nem előnyös. Ezekben a helyzetekben
tanácsos felhívni a figyelmet az „oldalfordítás” lehetőségére, hiszen azzal teret nyer a támadó csapat,
ami egyből lehetővé teszi a célfelület elérésének lehetőségét. Másik fontos összetevő a csapatrészek (2-3 fő) közötti összjáték, ami természetesen részben összefügg az imént kiragadott tanulási szemponttal.

A csapatrészek közötti összjáték egyik összetevője a 3 ember kapcsolatakor kialakuló háromszög tudatosítása: a legtöbb nagy pályás, 5-6 fővel játszható játék leírható a labda helyzetéhez képest meghatározott három ember kapcsolatával. Tehát minden pillanatban megnevezhető az a három játékos, aki a labdához képest kapcsolatban van egymással, akik összjátékán múlik az aktuális hatékonyság.
Ennek érdekében fontos kiemelni a 3 ember kapcsolatában rejlő taktikai megoldási lehetőségeket.
Ilyen például a különböző testméretekből adódó pozíciók megjátszása (például alacsonyabb, robbanékony szélső kézilabdában, magasabb termetű játékos belső pozícióban kosárlabdában), illetve azok együttműködése támadásban és védekezésben. Ezek az összetevők iskolai körülmények között jellemzően nem, vagy csak kezdetlegesen jelentkeznek, így játék közbeni hangsúlyozásuk elsősorban nem az iskolai testnevelés feladata. A csapatrészek közötti összjáték összetevője még a védekezésből
támadásba (és támadásból védekezésbe) való átmenet (gyors indulás, lerohanás, „kontra”), amely sok játék (például kézilabda, labdarúgás, kosárlabda) rendkívül hatékony taktikai eleme. Ezek jól érzékeltetik a sportjáték ritmusát, tapasztalatunk szerint ezen a szinten önálló taktikai fejlesztési szempontként megjelenhetnek.

ÖSSZEFOGLALÁS
Rendszerünkben a technikai és taktikai elemek kapcsolatát illetően a következő megállapításokat tehetjük:
Annak érdekében, hogy diákjaink a különböző sportjátékokat a lehető legsikeresebben játsszák, tisztában kell lenniük az adott játékhoz tartozó ismereti összetevőkkel (technikai és taktikai értelemben is), képesnek kell lenniük ezen összetevők különböző taktikai környezetben történő végrehajtására (például koncentráció, gondolkodás „sebessége”) és természetesen hajlandóságot és a célokkal való egyetértést kell tanúsítaniuk mindeközben. A sportjátékokra jellemző, hogy a technikai elemek mintegy megtöltik tartalommal a taktikai helyzeteket. A taktikai helyzetek hatékony megoldásával pedig azt tesszük lehetővé, hogy technikailag kivitelezhetővé váljon a célfelület elérése, tehát olyan helyzetet hozunk létre, ahol a technikai kivitelezésen múlik a támadás sikeressége. Itt tehát a taktika előkészíti a játék célját képező technikai megoldásokat. A technika és taktika ilyen szoros összefüggése láttán kijelenthetjük, hogy minden egyes taktikai helyzet egyszerre igényel ismereti, mozgásos és attitűdbeli felkészültséget a tanulóktól. Ebből a megfontolásból különösen fontos, hogy a játékok oktatásánál (is) hangsúlyozzuk, tudatosítsuk a játék céljainak, a helyes végrehajtás összetevőinek, a taktikai felhasználhatóság
elemeinek összességét. Ezen a szemléletet követve a játékoktatás folyamatában nagyobb eséllyel
sikerül tanítványainknak a pillanatnyi helyes megoldásokhoz szükséges tudást átadni, ami – mondanunk sem kell – alapvetően határozza meg a játékban való részvétel élvezhetőségét.