A meditáció fogalmi tisztázására is szükségünk van, hogy megszabadítsuk a hozzá nem értésből, tudatlanságból eredő tévedésektől. A latin eredetű „meditare” szó jelentései: valamire irányulni, ráhatni, elmélkedni, valamit fontolóra venni, jártasságot szerezni valamiben. A sokágú jelentés közös nevezője a befelé figyelő, aktívan a tudattartalmakra (például érzések, emlékek, gondolatok) irányuló, tudatos jelenlétre törekvő, éber, koncentrált állapot. Mit tartalmazhat ilyen aktív, éber figyelem tárgyaként a tudat? A világvallások sokféle szakrális meditációjában az „Egy”-re, Istenre, az Égiekre, szentekre, a kultikus szavakra (mantrákra) irányulás és a rágondolás fenntartása a szellemi feladat. A szakrális meditációk nyomán előálló rendkívül egészséges testi-lelki-szellemi működések felfedezése a tudományos kíváncsiságot is megmozgatta. Az USA-ban főként a számos buddhista meditációs mód hívta fel magára a figyelmet. Ezekben a módszerekben találtak olyan közös elemeket, amelyek hatékonyságát legelőször egy Herbert Benson nevű tudós vizsgálta meg (Benson, 1976). Olyan gyors, kedvező és eléggé maradandó élettani és pszichikai működésváltozást igazolt, amelynek nyomán ezek a módszerek felkapottá váltak. A tudományos tisztogatás nyomán azonban néhány olyan módszer maradt fenn a szűrésen, amely a stresszkezelésben ajánlott, központi eljárássá vált. Ilyen például Jon Kabat-Zinn „Mindfulness” (tudatos jelenlét) módszere, amely ma már a stresszkezelés és prevenció hivatalosan is elfogadott, egészségpénztárak által támogatott módszere az Egyesült Államokban (Kabat-Zinn, 2010; Szondy, 2013). Aki „meditál”, az valamire/valakire erősen összpontosítva fenntartja a figyelmét hosszabb ideig azon, amire koncentrálni kezdett.

Bármilyen monoton, a tudattartalmat nem engedi el. Sokszor látjuk az élsportolókat, mikor verseny előtt önmagukra, önmagukba figyelnek. Ilyenkor például újra átgondolják az ugrás, dobás menetét vagy a rájuk váró feladat legpontosabb megtételét. Bármennyire is törnek be a mentális helyzetbe az elterelő gondolatok, visszatérnek az eredetihez, mígnem néhány perc alatt olyan, módosult belső állapotot élnek át, amit élettani vizsgálatokkal is igazolhatunk. Ekkor a személy minden működése az optimális felé rendeződik, anélkül, hogy éppen tudatosan ezt kívánná. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy nem csak ilyen kivételes helyzetekben lehet használni ezt és az ehhez hasonló mentális módszereket! Gondoljuk csak végig azt a pedagógiai folyamatot, amely például a mozgástanításról vagy mozgáskorrekcióról szól: olyan óravázlattal, amelybe a testnevelő tudatosan beépít néhány perc elmélyült koncentrációt az adott főrésszel kapcsolatban; vajon milyen hatásfoka lesz a tanulási hatékonyságnak!?

Hogy az általános félelmeket eloszlassuk, meg kell még azt is jegyeznünk, hogy a meditáló nem kerül mentálisan veszélybe, ha saját különleges, megnyugtató szavai­ra vagy a tanára által javasolt tudattartalmakra (például kép, szó, mozdulat, hang, kedves emlék, boldogító helyzet) koncentrál. Ettől még a tudattartalom nem károsítja a hitét vagy gondolkodását. Hiszen hasonló gondolatok, élmények és érzések váltódnak ki bennünk egy mese, egy jó könyv vagy egy film nézése közben is. A fenti technikák egyedül abban különböznek, hogy ezeket tudatosan, akarva gondoljuk vagy hívjuk elő magunkból. Sajnálatos, hogy a félremagyarázások tömege miatt a meditáció fogalma „fekete bárány” lett, egy olyan korban, amikor az orvos- és stressztudomány éppen hatalmas egészségvédő értékét bizonyította.

A meditációnak megkülönböztethetjük az irányított és nem irányított típusát. Közös kívánalom mindkettőben a szétszórt és sokfelé irányuló figyelem fókuszba helyezése olyképpen, mint ahogyan a napsugarakat a lencse fókuszba, gyújtópontba gyűjti. Ha ezt a központosítást, avagy összpontosítást végigvittük, megtaláljuk azt a központot magunkban, ahol csend és béke honol, ahol lehetővé válik a testünkkel és gondolatainkkal való megtisztított és folyamatos mentális kapcsolat. Az irányított megközelítés valamilyen tárgy használatát javasolja, például gyertyafénybe vagy csillagra való hosszas nézést, illetve szavak, mondatok ismételt használatát, melyeket olykor a légzés ritmusával is összhangba kell hozni. Lehet képi szimbólumokat is használni, például a szívet vagy a fényt, mindaddig, amíg a meditáló fokozatosan összekapcsolódik és eggyé válik a szimbólumokkal és a „benn lét” egységélményét átéli. Például a meditáló „szívébe fogadja a napot”, amely fényességet sugároz minden irányba, ez a képzet és ennek folyamatos fenntartása maga a meditációs aktus. A nem irányított módszer esetén a meditáló hagyja magát saját belső elmélyülési folyamatára hagyatkozva vezéreltetni, anélkül, hogy bármely szimbólumot használna ehhez. Carl Gustav Jung a spontán keletkező belső képekre bízza a meditatív állapot létrejöttét, majd a folyamat után lerajzoltatja az átélővel a belső képeket.

Megvalósítás szempontjából a meditáció létrejöhet ülve, állva, járva, táncolva (szufizmus), énekelve, kántálva vagy csendes elmélkedés formájában is. Sokan önmaguktól rájönnek, hogy a reggeli vagy esti futás során mennyivel könnyebben jutnak eszükbe megoldások, vagy éppen ilyenkor tudnak igazán mentálisan „pihenni”. Az európai kultúrában a csendes elmélkedés irányított formáit alkalmazzák leginkább.