Dinamika: a zenében a hangerő mértéke, a tánc során a mozgás erőfokának váltakozása. A dinamika tárgya tulajdonképpen a tánchoz felhasznált izomerő, izomfeszítés és lazítás összefüggésének felismerése és meghatározása. A táncos érzi és átéli az izomfeszítés és -lazítás módozatait, a szemlélőre pedig hat a tánc dinamikája. Éppen ezért a dinamikában, a hatásdinamika jelenségeit foglaljuk rendbe, és utalunk arra, milyen izomérzettel kell ezeket a jelenségeket táncosan megvalósítani.

Egyidejűség: szimultaneitás. A tánc, a zene egyidejűleg zajló mozzanatokból, szólamokból épül fel. Táncok szöveges leírásakor az egyidejűséget a „mialatt” szó fejezi ki. Például: mialatt a jobb láb oldalra lép, a bal sarok hátul felkap. Jelírásban a vonalrendszer időbeli, ütembeli felosztása jól érzékelteti az egyidejű mozgásfázisokat. Gyakorlataink során az egyes testszólamokkal nehezítsük a végrehajtást. Például a láb ti-ti-tá ritmusban dobog, mialatt a kéz tá-tá-t tapsol. Ezek a feladatok korosztályonként különböző nehézségi fokokat érhetnek el, és jól illeszthetőek a gyakorló etűdökbe. [26]

Egymásutániság: szukcesszivitás. A tánc egyidejű (szimultán) és egymást követő (szukcesszív) mozdulat és helyzetfázisokból épül fel. A tánc analízise során vizsgálni kell a mozdulattípusok egymásutániságát, a testszólamok egymásutániságát. [26]

Etűd: olyan rövid, részenként ismételve bővíthető, szerkesztett mozgásfolyamat, amely a tánc tanulásában, tanításában a mozdulatok, mozdulattársulások begyakorlását, illetve összegzését szolgálja. A koncentrációs képesség fejlődése már 8-9 éves korban alkalmassá teszi a gyereket egyszerű motívumsorok megjegyzésére. Az etűd eszköze lehet a memória és a mozgáskészség fejlesztésének is. Az alkotója szerint lehet a pedagógus által meghatározott, önállóan alkotott, csoportosan létrehozott etűd.

Gyakorló etűd: alaptechnikák tanításának, begyakoroltatásának módszere. Egy etűd létrehozása során végighaladunk a tanítási folyamat részein: analizálás, mozdulattanítás, mozdulatjáték, szintetizálás. Az etűd alkalmas a mozgásos, ritmikai és plasztikai technikák elsajátítására a legegyszerűbbtől a legbonyolultabbakig.

Fázis vagy tag: a tánc elemi, legkisebb, oszthatatlan alkatrészét jelentő mozdulat, amikor egy konkrét motívum részeként beszélünk róla. Ritmusérzet szempontjából világosan elválasztható mozdulatok, amelyek külön ritmikai értéket jelentenek. Egy motívum analízise során ezeket vizsgáljuk külön-külön. [23]

Forgás: frontváltás a test hosszanti tengelye körül. Súlylábon két fő fajtája van, mindkettő történhet egy lábon és páros lábon: a perdülés, valamint a fordulás. A perdülés jellemzője, hogy a súlyláb lábfeje együtt fordul a testtel, ezáltal a talp vagy annak valamelyik része és a talaj között súrlódás keletkezik. (Ez a súrlódás azonban nem csúszás!) A fordulás közben a súlyláb lábfeje nem fordul együtt a testtel, így nincs súrlódás lábfő és talaj között. Meghatározhatjuk az irányát (jobb és bal), és a mértékét (például 45°–360°). [24]

Hangsúly: Az ütemek metrikus súlypontjaira eső szabályos hangsúly. Egy ének, egy zenemű, egy tánc megfigyelésekor, megértésekor, tanulásakor fontos a hangsúly érzékelése. Ezt hangoztathatjuk például tapssal, csettintéssel, lépéssel, kijelölhetjük a sorkezdő, ütemkezdő, sorvégi hangokat. A zenei hangsúlyok helyes érzékelése, megszólaltatása fontos része a tánctanulásnak: lenthangsúly, fenthangsúly. Megadja a tánc, a mozgás tempóját, dinamikáját. A tanítási folyamat során az analízis első feladatai közé tartozzon a hangsúlykeresés. Menete:

1. zenehallgatás
2. sorkezdő hang kiemelése
3. sorkezdő és soron belüli középső ütem első hangjának hangsúlyozása
4. ütem első hangja
5. hangoztatás variációi: testrészek (taps, combcsapás), csoportok (párok, sorok), szólamok (sorkezdő vagy ütemkezdő hangok), mozgás közben, járás, éneklés közben…
6. Játékos variációk közben megbeszélt szabály és szerepek szerint kis produkció jöhet létre.

Improvizáció: (a latinban: improvisus = előre nem látott; ex improviso = előkészület nélkül) az improvizáció foka, illetve az adott témához való kötődése szerint megkülönböztethetünk rögtönzést, improvizációt, és szabad fantáziálást. A rögtönzést szabályok és meglévő modellek irányítják, így az egyéni kezdeményezés csekélyebb. Valódi improvizáció az, ha a megvalósítás során sikerül az adott témából valami újat, sajátosat teremteni [17]. Az egyéni gondolat nagyobb teret kap. Ha az előadás nem kötődik adott, konkrét vázhoz, akkor fantáziálássá válik.

Kartartások: szólóformánál csípőre tett és felemelt karok, párosformánál felemelt mindkét kar, egy kar felemelt, egy kar leengedett, keresztező kézfogás, váll-lapockafogás, hármas formánál leengedett karok, kólófogással (felkar oldalt mély, alkar oldalt magas), csillagformánál a szólóforma kartartásai, keresztező kézfogás, kézfogás. Sorformánál kólótartás, felemelt, leengedett karok, vállfogás. Félkörben és körformánál a kartartás a sorformáéhoz hasonló. A kartartás nonverbális jelentéssel bír. Jelenthet csalogatást, hívást, udvarló magatartást, tetszésnyilvánítást, szerelmi évődést, a tánc dinamikai, érzelmi változásait, kontaktus kezdeményezését a táncos társsal. Tanításának előzményei a játékok lehetnek, például „Erre csörög a dió…”, vagy fogócskák változatai, és egyéb dramatikus játékok.

Keringés: olyan tovahaladó állandó frontváltás egy rajtunk kívülálló középpont körül, amelynek a térrajza egy kör. A táncos viszonyát a középponthoz a sugárfront határozza meg. A keringés iránya lehet jobbra (az óramutató járásával egyező) és balra (az óramutató járásával ellentétes). Három tényezője van: iránya, a haladás iránya és a sugárfront. Tanításának fokai:

• köríven járás egyenletes lépésekkel, például „Lánc-lánc-eszterlánc”,
• köríven járás zárt körben,
• köríven járás irányváltással, egyszerű tánclépésekkel,
• mindezek énekléssel összekapcsolva,
• mindezek különböző fogásmódokkal (kéz, váll, könyökkulcsolás, elöl vagy hátul keresztező, kóló),
• szűkülő–táguló, ez az úgynevezett lélegző kör,
• lánccá alakulás, csigavonal majd újra kör,
• serdülőkorú lányok számára énekes körtáncok, karikázók tanítása.

Külső beszéd: a tevékenységet hangos beszéd kíséri. Ez Galperin elmélete szerint a tanuló értelmi képességének azon szakasza, mikor már megfogalmazza magának az általa éppen végzett tevékenységet. Analizálás során alkalmazzuk a külső beszédet, fogalmaztassuk meg, mondassuk ki a táncossal, hogy mit csinál. A mozgás fázisainak felismerésében nyújthat jelentős segítséget. Az internalizálás a külső beszéd belsővé válása, ezzel együtt a cselekvés is nagymértékben automatizálódik.

Lépés: olyan testsúlyáthelyezés az egyik lábról a másikra, amelynél a testsúlyáthelyezés előtt a lépő láb elhagyja a földet (lépések soránál ezért a lábak váltakozva hagyják el a földet). A lépés belső felépítése: a lépésfázis két mozzanatból áll:

• bevezető lábgesztus,
• súlyvétel. [24]

Metrum: zenei rend vagy mértékegység. A metrikus rendező eszköz az ütem. A metrum zenei folyamatnak súlyokkal tagolt és csoportokba foglalt lüktetés rendje. Két alapmetrum van: a kettes metrumban egy súlyos és egy súlytalan lüktetés váltja egymást, a hármas metrumban egy súlyos és két súlytalan lüktetés. Az egység legelső lüktetésén van a főhangsúly, a többi lüktetés hangsúlytalan lesz, a hangsúlyt minden esetben hangsúlytalan lüktetés követi.

Motívum: A különböző művészeti ágak a műalkotás bizonyos alkatrészeinek formai, szerkezeti, morfológiai egységeinek gyűjtőfogalmaként használják [17; 25].

• A motívum közkeletű neve a néptánc területén: „figura”.
• A motívum a tánc legkisebb szerves formai egysége;
• ismétlődő, visszatérő jellegű;
• visszaidézhető;
• az elemi formaalkotás megnyilvánulása;
• jelentéssel, hangulattal rendelkező formai egység;
• a hagyományban fenn képes maradni.

Motívumelemek: szerkezeti funkciójuk szerint világosan megkülönböztethető motívumalkatrészek. Főmotívum­elemnek nevezzük az egész motívum lényegét, magvát jelentő egy vagy többtagú motívumalkatrészt. Mellékmotívum-elemnek nevezzük a motívumnak azt a részét, amely kötő funkciójú a kapcsolódást biztosító alkatrész.

Összekapcsolás: szintetizálás. A tánc felépítése a megtanult mozdulatokból. Tulajdonképpen az etűdök is szintetizálás útján jönnek létre. Ez az alapja a rögtönzésnek, improvizációnak, a szabad táncnak.

Podia: a dal sorainak ütemszámát mutatja meg. A magyar népdalok soros szerkezetűek, leggyakrabban 4 sorosak. A leggyakrabban előforduló podiák a következők:

• Bipodia = egy dallamsorban két ütem van, például „Csipkefa bimbója…”
• Tripodia = egy dallamsorban három ütem, például „Volt nekem egy kecském…”
• Tetrapodia = egy dallamsorban 4 ütem, például „Házasodik a tücsök”
• Heteropodia = a dallamsorok ütemszáma nem azonos, például „Hej Dunáról fúj a szél…” (4 + 2 + 4 + 2). [26]

Pozitív megerősítés elve: az értékelés a nevelésben személyiségfejlesztő funkciót tölt be. Az értékelés pozitív vagy negatív megerősítési mechanizmusokon keresztül segítheti a reális önismeretet és a pozitív énkép kibontakozását. A gyakorlatban tehát kiindulópont, hogy mit tud a gyerek, mit tud tévesztés nélkül végrehajtani. Előadásából a jót kell kiemelni megfelelő indoklással. Utána világítsunk rá a hibákra, és adjunk módot, gyakorlati tanácsot, és időt a javításra. Csakis a jól végrehajtott elemekre alapozva tudja javítani hibáit, ehhez szükséges a pedagógus megerősítése. [27]

Ritmika: egy tánc elemzésekor az egyik legfontosabb szempont a ritmikai elemzés. A ritmika a tánc időbeli lefolyásának szabályait tárgyalja. A mozdulatfázisok időtartamát hangjegyértékkel, a helyzet fázisokat szünetjellel jelöljük. [28]

Ritmus: a ritmus a zenében a különböző vagy azonos időtartamú hangok és szünetek sora valamilyen metrumban. Ennek megfelelően a ritmus a táncban a különböző vagy azonos időtartamú fázisok sora valamilyen metrumban.

Ritmustaps, ritmusgyakorlat: a ritmusgyakorlat végzése során a ritmust mindig legkevesebb kétszer el kell tapsolni. Jó, ha az ütem kezdetét, az első lüktetését („1”-ét) könnyedén hangsúlyozzuk. Táncelemzéskor vagy akár pihenésképpen is jó játék a ritmusgyakorlat. Néhány példa: a pedagógus után ismételni visszhangszerűen a ritmust (csoportosan vagy egyenként). A ritmustaps mellett a hangoztatás történhet más eszközök segítségével (például bot, kanál, fedő), de a legkézenfekvőbb a test más részein: talp, comb, térd, alszárcsapások, csettintés. A gyakorlatok sorát különböző létszámú csoportokban végeztethetjük. Lényeg a változatosság, a sikerélmény a megfelelő nehézségi fok kiválasztásán múlik. Minden órán alkalmazzunk ritmusgyakorlatokat!

Sergés (sírülés, simizés, toportyázás, pórumozás, …): két gyermek egymással szemben keresztbe kezet fog, vagyis jobb-jobb, bal-bal formában. Mindketten egyszerre, lépéssel és szökkenéssel haladnak köríven úgy, hogy a lábfejeik a lehető legközelebb vannak, a felsőtestük pedig, nyújtott kartartással minél messzebb egymástól. A gyermekek kétharmada egyáltalán nem mer hátradőlni, és a bizalom sincs meg benne ahhoz, hogy a másik meg tudja-e tartani a teste súlyát. Különböző olyan előkészítő, rávezető jellegű, mozdulatszoktató tapasztalatot kell előtte átélni a tanulóknak, ami a test egyenes vonalának megtartásából, és a test súlypontjának hátrafelé mozdításából áll.

Táncos testtartás: a súlyvonalnak a lábfő14 közepén kell áthaladnia úgy, hogy a sarkat bármikor könnyeden meg tudjuk emelni. A lábszárat normálisan nyújtjuk, a térdet nem feszítjük. A hasat behúzzuk, a medencét megemeljük, a csípőízületet megnyújtjuk (ne legyen törés a csípőízületben, és nyújtás közben ne dőljünk hátra!). A hátgerincet megnyújtva, a mellkast nyitott lapockával könnyeden megemelve tartjuk, a lapockák csúcsát „V-alakban” lefelé húzzuk, a vállat leengedjük. A nyakat könnyeden megnyújtjuk, ügyelve arra, hogy a felső nyakcsigolyákban ne legyen görbület. Végül a fejet könnyedén megemelve tartjuk. Ügyeljünk arra, hogy sehol se keletkezzenek túlfeszített izomcsoportok, izomgörcsök (fő veszélyek: mellkas, nyak), mivel azon a helyen, ahol túlfeszítés van, még helyzetben is holtpont keletkezik. A táncos tartás lényege, hogy helyzetben is állandó készenléti állapotban tartsuk a test izomzatát, és e nyugalmi helyzetben is mozdulatot, mozdulatra készséget sugározzunk testünkkel a tér mindegyik irányába.

Tempó: a tempó a metrikus lüktetés viszonya az abszolút (fizikai) időhöz. A viszonyítási alap általában az egy perc, tehát a 60-as tempó lüktetése azonos a másodperccel. Egy motívum, ritmus, cselekvés megadott tempóját mindig igen gondosan és pontosan figyelembe kell venni, mivel a motívumok által kifejezett tartalom kizárólag a megadott tempóban interpretálható hitelesen.

Ugrás: Az ugrás a test levegőbe lendítése. Attól függően, hogy milyen magasra ugrunk, rövidebb vagy hosszabb ideig mindkét láb a levegőben van, így súlytalan.

Az ugrás típusait az indulás és érkezés súlyhelyzete szerint különböztetjük meg (Az alaptípusokat a balettben használt kifejezésekkel is megnevezzük.):

• egyik lábról a másikra ugrás = jeté (ejtsd: zsöté) (30. ábra)
• egy lábról ugyanarra ugrás = soté (ejtsd: szoté) (31. ábra)
• két lábról két lábra ugrás = temps lévé (ejtsd: tanlövé) (32. ábra)
• egy lábról két lábra ugrás = assemblé (ejtsd: ásszamblé) (33. ábra)
• két lábról egy lábra ugrás = sissonne (ejtsd: sziszon) (34. ábra)

Az ugrás belső felépítése: az ugrás úgynevezett ikerfázis, amelynek első tagja valamilyen súlyhelyzetből indulva a levegőbe lendülés, második tagja a talajra érkezés. A levegőbe lendülés a talajtól való elrugaszkodás folyamatát, valamint a levegőben a fel-le „utat” tartalmazza, az érkezés a lábfő talajérintésével kezdődik, és a teljes súlyvétellel zárul. Az ugrás rendhagyó fajtája a csúszó ugrás, vagy egyszerűen csusszanás.

Viselkedésformák: a tánc funkcióját, formáját és műfaját tekintve viselkedésformáló erővel bír. Gondoljunk egy páros ugrósra, egy szóló verbunkra, egy karikázóra, mennyire más a megjelenítése, a táncosok egymással való kontaktusa. Az iskolai kereteken belül meg kell tanítanunk a tánchoz tartozó viselkedésformákat is:

• együttműködés, egymásra figyelés,
• kontaktuskeresés,
• férfi és női szerephez tartozó viselkedésformák,
• illem a táncon belül,
• támadó magatartás,
• udvarló magatartás, szerelmi évődés,
• „nemes magamutogatás”, figyelemfelhívó viselkedés,
• tetszésnyilvánítás.