– Szia! Te merre mégy? – szólítja meg Szilvi Petit a szakkör után. – Én jobbra, aztán át a parkon.
– Végül is, mehetek arra is – válaszolta Peti.
– Itt szoktunk futni, abban a parkban, ni! – mosolygott a lány.
– Aha – válaszolta szórakozottan Peti.
– Ja… ha nincs kedved beszélgetni, eldugulok – szabadkozott Szilvi.
– Ja, nem, dehogy! Illetve de, de, van kedvem beszélgetni, csak kicsit elkalandoztam… Még mindig az előbbiek hatása alatt vagyok.
– Jaj, hát ne szívd úgy mellre az elejét. Nekünk is új helyzet volt… Voltál.
– Oh, nem, az elejével semmi bajom, inkább a végével…
– Ezt hogy érted? – Szilvi meglepődött a fiú válaszán. Azt hitte, Peti nagyon örül a feladatnak. Azt hitte, izgalmasnak találja a fiú, hogy a többiek felkérték írónak a bemutatásra szánt darabhoz. – Azt hittem örülsz. Még sem akarsz írni?
– Persze, örülök, meg minden, csak… – Peti nem is tudta hirtelen, hogyan is folytassa. Tele volt bizonytalansággal.
– Csak? – kérdezte kicsit később Szilvi.
– Áh, hagyjuk, majd lesz valahogy.
– Ne, ne hagyjuk! Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mi csapta ki nálad a biztosítékot. Az előbb, a teremben még nagyon örültél.
– Most is örülök – válaszolta Peti –, csak…
– Na ne… Mindig itt akadunk el. Mi az a „csak”? – kérdezte Szilvi.
– Csak kételyeim vannak.
– Mivel kapcsolatban?
– Azzal, hogy meg tudom-e csinálni.
– Már hogyne tudnád! – válaszolta a lány kicsit anyáskodva.
– Még sosem csináltam ilyet.
– Épp azért szuper! Most majd ki fog derülni, hogy mit tudsz! Bebizonyítod magadnak, hogy meg tudod csinálni.
– És ha nem? – Peti megtorpant, belenézett a lány szemébe, úgy szegezte neki a kérdést. Szilvi zavarban volt. Fura ez a srác, gondolta. Egyik pillanatban zárkózott, máskor meg úgy megnyílik, mintha évszázados barátok lennének. Most erre mit mondjon?
– Figyelj, Peti! Tudsz írni, nem?
– Még nem tudom, sosem próbáltam drámát írni. Eddig csak olvastam és…
– Nem azt kérdeztem! – szakította félbe a lány. – Tudsz írni, nem? Ismered az ábécét, nem?
– Persze! – nevetett Peti. – Persze, hogy ismerem, most mit hülyéskedsz? Hova akarsz kilyukadni?
– Ha ismered az ábécét, akkor tudsz írni – Szilvi úgy érezte, a lehető legjobb választ találta meg. – Akkor nincs más dolgod, mint írni! Majd meglátod, minden eszedbe jut abból, amit a többi drámában olvastál. És felhasználod az olvasás közben összeszedett tudásodat, és szépen, lépésről lépésre megírod a saját darabodat. Tádám! Ennyire egyszerű. És a végére megtanulsz drámát írni! – kihúzta magát, mint aki épp a saját száma végére ért a színpadon, és meghajolt. – Kérem szépen, ez ennyire egyszerű!
– Na, persze! – nevetett Peti. – Ennyire egyszerű…
Odaértek a parkhoz. Szilvinek hirtelen eszébe jutott az első élménye, amikor kijött ide futni Nórival. A barátnője beszélte rá, hogy próbálja meg.
– Olyan ez, mint a sport – a lány maga is meglepődött, hogy ezt mondta. – Legalább is, azt hiszem. – Peti kérdően nézett rá, ezért muszáj volt folytatnia, bár még ő sem tudta, hogyan jön majd ki ebből a gondolatból. – Nem tudod, míg nem próbáltad. Nem tudod, mi minden van benned! Próbáld ki magad! Hagyd a félelmeket meg a kifogásokat. Csináld, amit tudsz! Mozdulj rá! A többi alakul magától.
– Klassz, amit mondasz – Peti elgondolkodott és hálásan nézett a lányra. – Kicsit úgy beszélsz, mint valami bölcs felnőtt – elnevette magát. – Elég fura lány vagy.
– Áh, nem vagyok fura, csak egy álruhás kétszáz éves bölcs, Szilvi-jelmezben – mindketten nevettek.
– De nyugtass meg, hogy az igazi éned is lány, ugye? – mondta kedvesen Peti.
– Ja, persze… igen – válaszolt elpirulva Szilvi. – Tudod, mit?
– Mit? – nézett csillogó szemmel Peti.
– Mit szólnál ahhoz, ha, mondjuk, én lennék a próbaolvasód?
– Megtennéd? Tényleg?
– Naná! Én is tanulok belőle, nem csak te! Te megtanulsz közben drámát írni, én meg elolvasom életem első drámáját. Na? Tetszik?
– Naná! Tetszik bizony, kedves, bölcs mester!