Kevin annyira izgult, hogy izzadt a tenyere. András is elég szótlan volt. Álldogáltak csendesen, feszülten az igazgatói iroda előtt. Várták, hogy behívják őket.
– Hallod, haver, akkor nem izgulok ennyire, amikor valami balhé miatt kell itt várnom – mondta megszeppent hangon Kevin.
– Hát, mondjuk, az segített volna sokat, ha nem a balhékról lennél ismerős a dirinek – súgta András.
– Köszi, Andris! Ezzel a megjegyzéssel sokat segítettél – mondta félig viccesen Kevin.
– Itt vagyok, nem? Veled vagyok, az is valami, nem? – mosolygott András.
– Dehogynem – válaszolta Kevin, de tovább nem tudták folytatni a beszélgetést, mert az igazgató kilépett az ajtón és beintette a gyerekeket.
– Üljetek le, gyerekek, ne ácsorogjatok ott! – mondta Antal megnyugtató, ám tekintélyt parancsoló hangon. – Márti néni azt mondta, van egy kérésetek az iskola felé. Akkor halljuk!
Kevin megköszörülte a torkát.
– A drámaszakkörben jött elő az ötlet. A vezető tanáraink és a többi diák mellettünk állnak. Viszont ahhoz, hogy meg is valósuljon, az Igazgató Úr engedélye kell.
– Ennek nagyon örülök – mosolygott Antal. – Mármint annak, ahogy Márti néni, János bácsi és a gyerekek támogatását élvezitek. Ám attól egy kicsit félek, hogy vajon mihez kéritek az engedélyemet.
– Arról van szó – folytatta, minden bátorságát összeszedve Kevin – hogy szükségünk lenne egy kis frissítésre.
– Frissítésre? Hisz még csak most alakult a csoport – nevetett az igazgató.
– Úgy érti Kevin – vette át a szót elszántan András –, hogy szeretnénk nyitott csoporttá válni. Hogy esetleg más sulikból is csatlakozhassanak gyerekek…
– Ajaj – kezdte Antal –, más sulikból? Szerintetek nincs elég bajunk veletek? – mivel a fiúk nem szóltak erre semmit, sőt, megszeppenve lehajtották a fejüket, az igazgató szelíd hangon folytatta. – Hm? Kevin?
– Hát… azt tudom, hogy eddig sok baj volt velem.
– Na jó. Folytassátok!
– Szóval – folytatta András – szükség lenne külsősökre is.
– De miért? Nincs elég diák a suliban?
– De igen, csak a szakkörön nem vagyunk elegen – vágta rá Kevin.
– Akkor nem inkább arról van szó, hogy a szakkörötök nem keltette fel kellőképp a diákjaink érdeklődését? – kérdezte Antal.
– Nem – válaszolta András határozottan. – Nem arról van szó, hogy számtanilag vagyunk kevesen. Hiszen akár négyen is végezhetnénk hasznos és érdekes munkát! Épp ellenkezőleg van, mint ahogy az Igazgató Úr gondolja! – hirtelen megijedt a saját szavaitól. Lehet, hogy az igazgató megsértődik az utolsó mondat miatt?
– Na! Kezd érdekes lenni – mondta Antal biztatóan.
– Épp arról van szó, hogy nemcsak a mi diákjaink érdeklődését keltette fel a szakkör, hanem külsős gyerekét is – válaszolta András. – Van egy srác, a másik suliból, aki szeretne csatlakozni hozzánk. De ezt nem engedi a házirend.
– Nem bizony! – válaszolta a férfi.
Hirtelen csend lett. Mindhárman tanácstalannak tűntek. A gyerekek nem tudták, innen hogyan folytassák. Végül a „lesz, ami lesz” elvét követve Kevin szólalt meg először.
– Tudom, hogy az előzmények ellenem szólnak, de én meg merem ígérni, hogy rend lesz. És ez egy nagyon jó diák! És velem sem lesz gond!
– Kevin, ne ígérgess! – szakította félbe szelíden az igazgató. – Nem kell ígérgetni, azzal tele van a padlás. Egyszerűen tudomásul kell vennetek, hogy egy ilyen kérés nemcsak titeket befolyásol, hanem hatással lesz az egész iskolára. Itt a felnőttek minden egyes gyerekért felelősséggel tartoznak. Ti a mi diákjaink vagytok. Ismerünk, szeretünk titeket. Összeszoktunk, mondjuk így – elnevette magát. – De Kevin, fiam, ha ide idegenek is bejárnak, ki vállaljon értük felelősséget? Te?
– Hát… nem tudom. … Nem hiszem, hogy én…
– Nem bizony… A szabály, az szabály. Azért van kitalálva, hogy könnyebb és biztonságosabb legyen az iskola működése.
Megint csend lett egy ideig, amit András csalódott hangja tört meg.
– Akkor nem?
– Nyugi! Ott még nem tartunk, András – válaszolta biztatóan az igazgató. – Most ott tartunk, hogy azt akarom, értsétek meg, lássátok át, hogy mekkora döntés ez! És, hogy a kérésetek mi mindenre van hatással.
– Igen, értjük – mondta bizonytalanul Kevin.
– Valóban? – kérdezte Antal. – Akkor összefoglalnád nekem, hogy szerinted miben érinti az a kérés az iskolát, és miben lehet a ti felelősségetek?
– Hát… – kis gondolkodás után Kevin belevágott. – Az az ábra, hogy, ha ezt az Igazgató Úr megengedi nekünk, akkor idegenek fognak bejárni a suliba. Akiket nem ismerünk. És akikért valakinek felelősséget kell vállalnia. És ez veszélyes.
– Azért ne túlozzunk – mosolyodott el a férfi. – Fogalmazzunk úgy: ez nagyban megváltoztatná az iskola eddigi menetét. Például, az ügyeletes tanárnak nagyobb lenne a felelőssége.
– De most tulajdonképpen csak egy gyerekről lenne szó – kapcsolódott be ismét a beszélgetésbe András –, nem „idegen”, hanem Istvánbá unokája, aki nagyon érdeklődik a szakkör iránt.
– Hm… jaj, gyerekek, de sok bajom van veletek – mondta félig viccesen Antal. – Most mit csináljak?
– Tessék megengedni! – mosolygott reménykedve Kevin.
Antal kis töprengés után döntött.
– Nos. Legyen az, hogy kaptok egy esélyt. Egyelőre nem változtatunk a házirenden. Ez lesz a főpróba. Kivételes igazgatói engedéllyel bejárhat az új fiú a szakkörre. És most jön a ti felelősségetek!
– Igen igen, értem, értem – lelkendezett Kevin. – Kaptunk egy esélyt! És be fogjuk bizonyítani, hogy normálisak leszünk.
– Valami ilyesmit akartam mondani, igen – nevetett Antal. – De komolyra fordítva a szót, ti fogtok dönteni arról, hogy érdemes-e megváltoztatni a házirendet! A viselkedésetek és teljesítményetek fogja eldönteni!