– Figyu csak! Pszt! Hallod! – Zoli Kevin háta mögé bújva, sunyítva lökdösi Fanni könyökét. – Az A/3-nál melyik a helyes válasz? A cé?
– Hagyjál békén! – szólt rá fennhangon Fanni.
– Valami gond van, srácok? – kérdezi János bácsi.
Zoli hirtelen kihúzta magát, belemélyedt a dolgozatába, úgy tett, mintha nem is hallott volna semmit.
– Zoli? – folytatja János bácsi, és a gyerekek felé indul. – Fanni?
Fanni összekulcsolt karokkal ül, flegmán néz János bácsira és vigyorogva mondja.
– Semmi, csak én már elkészültem.
– Remek – válaszolja a tanár. – Akkor add ide a dolgozatod! – ránéz Zolira. – Te is, fiam!
– De én még…
– De te ne is folytasd! Örülj, hogy nem kapsz egyest! Aki pisszeg, suttog a padtársának dolgozat közben, az biztos már kész van, és unatkozik… És még jóhiszemű vagyok, ha ezt gondolom. Add ide a dolgozatod!
Zoli majd’ felrobbant a dühtől, átadta a dolgozatát, majd megvetően Fannira nézett, aki diadalmas arckifejezéssel ült továbbra is összekulcsolt kézzel. „Hülye liba!”, gondolta Zoli „egész nap ilyen kibírhatatlan! Én hozzá nem szólok többet, az biztos!” Kicsöngettek, a többiek a tanári asztal felé indultak, leadni a dolgozatokat. Andi visszafelé jövet kedvesen rámosolygott Fannira.
– Fú, te rögtön tudtad, hogy mi a helyes az A/3-as kérdésnél?
– Igen – válaszolt félvállról Fanni.
– De ügyes vagy! – folytatta Andi, továbbra is mosolyogva és lelkesen. – Én mondjuk, nem vagyok benne teljesen biztos, de szerintem a cé. Ugye?
– Leszállnátok rólam? Beszéld meg Zolival – csattant fel Fanni –, ő épp olyan „okos”, mint te.
– Neked meg mi bajod van? – képedt el Andi. – Nem tudsz normálisan válaszolni?
– Szálljatok már le rólam! Hülyék! – azzal Fanni hirtelen felugrott, és kiszaladt az osztályból. A jelenetet János bácsi is látta.
– Ez meg mi volt már megint, srácok? – kérdezte szelíden.
– Nem tudom, Jánosbá – mondta panaszosan Zoli –, tegnap délután, a szakkörön még semmi baja sem volt. Ma meg… Mint aki megőrült.
– Igen! – csatlakozott Anna a beszélgetéshez. – Én is észrevettem. Ma Fanninak mindenkihez van egy rossz szava.
– Jó, mindegy – mondta Andi. – Hagyjuk békén. Mindenkinek lehetnek rossz napjai.
Eközben Fanni bezárkózott a vécébe, nem akarta, hogy bárki is lássa, hogy könnyes lett a szeme. Elege volt mindenből. „Mindenki olyan, mint egy ovis. Vagy mintha valami rózsaszín lányregényből bújt volna elő, aminek az a címe, hogy Jaj, de nagyon jófejek vagyunk egymással, cupp, cupp! … Igaza van Szilvinek. Mókus őrs.”
Becsengettek, Fanni összeszedte magát, kilépett a folyosóra, de pechjére épp János bácsiba botlott.
– Jaj, de jó, kislányom, hogy összefutottunk! Segíts csak! – azzal Fanni kezébe nyomta az imént összeszedett dolgozatokat. – Kísérj csak el a tanáriig!
– De becsengettek, Tanár Úr! Elkések az óráról – válaszolta a lány kedvetlenül.
– Annyi baj legyen! Hivatkozz csak rám, nyugodtan!
– Hát jó.
Néhány lépést egymás mellett haladva, csendesen tettek meg. Aztán János szólalt meg, szelíden.
– Figyelj, Fanni… Mindenkinek vannak rossz napjai… Nem akarom erőltetni, hogy beszélj róla… De valami azt súgja nekem, a tegnap délutáni szakkörnek lehet valami köze a rossz kedvedhez. Ha így van, akkor szerintem beszéljünk róla.
Fanni lehajtotta a fejét.
– Mindenki olyan fura – mondta csendesen.
– Hogyan fura? – kérdezte János.
– Én megőrülök ettől a „jaj, de jó lesz minden, egy csapat vagyunk, hurrá” dologtól. Mindenki olyan, mintha egy tankönyvbe lenne írva… És most bemutatják, hogy így meg úgy kell jól viselkedni… És mi van, ha én nem így gondolom? Mi van, ha én is ugyanazt akarom, mint a többiek, csak másképp?
– Hogyan másképp?
– Én félek… Én nem hiszem, hogy minden ennyire egyszerű… Én nem értem, honnan tudják olyan pontosan a többiek, hogy mit akarnak? Meg, hogy mit hogyan akarnak csinálni. Szilvi jelmeztervező, Maja asszisztens… mittudomén, ki mi. Tényleg ennyire pontosan tudják, mit kell csinálniuk?
– De hiszen te is tudod. Szerepelni szeretnél. Ez nagyon izgalmas és bátor vállalás.
– Én nem tudom, hanem sejtem… Illetve kíváncsi vagyok, mit tudnék csinálni a színpadon. De azért még nem vagyok elájulva magamtól. Meg a feladattól sem. Azt sem tudom, mit vállalok! Még csak ezután derül ki… Vagy nem?
– De! Amit most mondasz az nagyszerű! Épp erről van szó!
– Jaj, Jánosbá, hagyjuk. – Fanni ideges lett. Minek tépi itt a száját? A tanárok is épp úgy viselkednek, mint a gyerekek. Itt mindenki megőrült? – Szerintem ez nem nagyszerű. Szerintem itt mindenki mézesmázoskodik, de igazából senki sem tudja, mit csinálunk…
– Rendben. Nem vitázom. Tiszteletben tartom a véleményed. Sőt… Kissé el is gondolkodtattál. Ha neked is fontos ez a csoport, mégsem érzed ebben jól magad, akkor talán valami tényleg hibádzik…
– Igen. Biztos velem van a baj.
– Ne viccelj, Fanni! Senkivel sincs semmi baj! Sőt! Épp arra jók a hibák, hogy tanuljunk belőle. Inkább azon gondolkodjunk, mi a hiba – János elmosolyodott. – És, persze, hozzuk rendbe, de rögtön!
– Én csak annyit szeretnék, hogy ne „szeressük” már ilyen nagyon egymást! Hogy inkább csak dolgozzunk, haladjunk, de ne kelljen állandóan lelkesedni.
– Oké. Na figyelj! Kössünk alkut! Én jövő kedden kicsit késni fogok. Negyedórát. Üzenem a többieknek, hogy bocs – Fanni csodálkozva figyeli János szavait. – Tiéd ez a negyedóra. Beszélj a többiekkel. Mondd el nekik, hogy mi az, ami téged nyomaszt. Fontos, nagyon fontos, hogy együtt haladjunk, úgy, ahogy mindenkinek megfelelő. Ha kívülállónak érzed magad, akkor kicsit változtatnunk kell a szabályokon vagy a határokon. Ha úgy érzed, felesleges lelkesedést várnak tőled a többiek, változtassunk ezen. Te változtass ezen!
– De hogyan? – Fanni tanácstalanul nézett Jánosra.

– Fanni, az imént meglehetősen határozott véleményed volt bizonyos dolgokról, jelenségekről. Mondd ezt el a többieknek, és beszéljétek meg a „működési szabályzatot”. Mi az elégséges, és mi a túl sok a csoporton belüli lelkesedést illetően. Nem féltelek én téged! Ki tudod nyilvánítani pontosan a véleményedet. Senki sem fog félreérteni.

– Hát jó… Megpróbálhatom.
– És most jön az alku rád eső része!
– Ajaj, rosszat sejtek – mosolyodott el Fanni.
– Cserébe azért a negyedóráért és a többiek felé majd kinyilvánított kérésedért, neked is tenned kellene valamit.
– Mit?
– Ne keress „bűnbakokat”! Ne „utáld” a társaidat! Kedvelnek téged. Ne zárkózz el tőlük! Hm?
– Jaj, megpróbálom – sóhajtott Fanni. – Tényleg egy kicsit ciki voltam az előbb… – kezdett nagyon terhére lenni ez a beszélgetés. – Tanár Úr! Nagyon elkések az óráról. Mennem kell! Márti néni leharapja a fejemet.
– Ez igaz! Úgyhogy visszakísérlek, és megmondom neki, hogy én vagyok a bűnös, az én fejemet kell leharapni.