Az újszülött biológiai és lélektani szempontból is „koraszülött”: anyja (vagy gondozója) segítsége nélkül életképtelen. Emberi módon élni – érezni, gondolkodni, viselkedni… – csak a családban és más emberekkel való kapcsolatban lehet megtanulni. Az ember tehát társas lény – „zoon politikon” (Arisztotelész) –, viselkedését folytonosan más emberekkel való kapcsolatában alakítja ki. A mentalizáció azt jelenti, hogy a másik ember érzéseiről, vágyairól, hiedelmeiről, céljairól, gondolatairól képesek vagyunk gondolkodni. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az emberi elme – sok egyéb funkciója mellett – arra való, hogy más emberek elméjével foglalkozzon. Mit jelent ez? Azt, hogy ez a képességünk teszi lehetővé, hogy a másik ember várható viselkedését meg tudjuk jósolni annak alapján, hogy vélekedéseket, szándékokat vagyunk képesek tulajdonítani neki. Nem véletlen, hogy a mentalizációt nevezik „gondolatolvasásnak” is, de ismert úgy is, mint metakogníció, reflektív funkcionálás, mindfulness, empátia, belátás…. Mivel azonban nincs közvetlen hozzáférésünk ahhoz, hogy mások mit tudnak, akarnak, vélnek vagy aktuálisan milyen szándékkal bírnak, így annak alapján kell kikövetkeztetnünk ezeket a mentális állapotokat, amit a viselkedésükön keresztül mutatnak, vagy amit mondanak. A másik mentális állapotának leolvasása nem csak abban segít bennünket, hogy megértsük a másik megnyilvánulása mögötti okokat, hanem abban is, hogy a saját viselkedésünket is ehhez tudjuk igazítani. Ezt illusztrálja a „mozdulatlan arc” kísérlet is, amelyben 6 hónapos csecsemő és édesanyja élénk interakcióját láthatjuk mindaddig, amíg az anya arca – a kísérletvezető utasítására – egyszer csak megdermed. A csecsemő a szinte azonnali meghökkenés után hamarosan kétségbe esik: mintha a gondoskodó személyt veszítette volna el. Ez katasztrofális élmény egy gyermek számára, de amint helyreáll a megelőző intrerakció, a gyermek is „rendbe jön”. (11)

Ezt a képességünket használjuk majd jóval később, amikor regényt olvasunk, megértjük egy dal üzenetét vagy jót nevetünk egy viccen. Atipikus fejlődésű személyek viszont nem képesek maradéktalanul az érzelmek, valamint szándékok helyes olvasására. Így az elmeolvasás zavara magyarázatul szolgálhat a különböző pszichiátriai és fejlődési rendellenességekre is.

(11) A kísérletről készült angol nyelvű videó megtekinthető a https://www.youtube.com/watch?v=apzXGEbZht0 oldalon.

Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a család az emberi létezés laboratóriuma, akkor azt is állíthatjuk, hogy az iskola egy adott társadalom laboratóriuma: az iskolai nevelés mindig hű reprezentációja a felnőtt világ gyermekekkel, neveléssel kapcsolatos elvárásainak, szokásainak, hiedelmeinek… A gyermek és felnőtt lét közötti választóvonal egyre inkább halványul. A gyermekkortörténet elsősorban szociológus szakértői a gyermekkor fokozatos erodálódásáról, eltűnéséről írnak. Ennek egyik jele, hogy a felnőttvilág túl korán ró a gyerekekre terhes felelősséget, érzelmileg nem feldolgozható élményeket, míg a fiatal felnőttek viselkedésében „sikk” a célelérés infantilis módja: „mindent”, „könnyen”, „azonnal”. Az uniage divatjelensége pedagógust, szülőt, gyermeket egyaránt bizonytalanná tesz, de ennek következményeit illetően egészen bizonyos, hogy a gyerekek – úgy is mint jövendő szülők – vannak a legnehezebb helyzetben.

4-5 éves kor alatt a gyerekeknek nincs differenciált fogalmuk mások vélekedéseiről. A tipikus fejlődésű gyermek körülbelül 4 éves kora után kezdi megérteni, hogy az embereknek vágyaik, hiedelmeik vannak a világról, és hogy ezek határozzák meg a viselkedésüket. Az egyre bővülő társas kapcsolatok gazdag és árnyalt forrásai lesznek a mentalizációs tapasztalatoknak. Egészséges felnőttek körében kimutatták a mentalizációs képesség pozitív kapcsolatát az együttműködéssel, az érzelmi intelligenciával, az empátiával és az IQ-val is. A vélekedések a valóság reprezentációi, de nincs abszolút igazság az élményekre vonatkozó vélekedések kapcsán, mi több: egy viselkedés mögött végtelen számú értelmet találhatunk. A TE IS Programban a mentalizációt egy folyamatosan használt kapacitásnak tekintjük, amire számtalan helyzetben szükségünk van.

Szükségünk van rá például

• az együttműködésben,
• a versenyek során,
• a tanításban,
• a tanulásban,
• azért, hogy tudjuk, kik vagyunk,
• azért, hogy megértsük egymást és magunkat,
• azért, hogy képesek legyünk eligazodni a világban.

Kapcsolat Az ember társas lény, természetes igénye a közösségi lét. Az emberi kapcsolatok ősmintája az anya-gyermek kapcsolat, amely ideális esetben a bizalom megélésének alapja. Ez a hely és idő tesz alkalmassá bennünket bármiféle emberi interakcióra. Ezt kiegészítve, később az apa-gyermek kapcsolat az indulatok szabályozásának helye és ideje lesz majd. Az első közösség, a család közös érdekek mentén szerveződik, és egyben értékeket is közvetít. Valamennyi közösség, amelyben részt veszünk, valamilyen – a társadalom számára fontos – feladatot teljesít: emberi kapcsolatokban megélt élményt, tudást, értéket közvetít, legyen az óvodai csoport, osztályközösség, sportkör, énekkar vagy baráti közösség. A kapcsolat szakítópróbája ma gyakran nem más, mint az egyéni és a közösségi érdekek harca… Éppen ezért ez a mérföldkő a Szükségletek megfogalmazása és az Erőforrások dimenziók találkozási pontjában érvényesül leginkább; hiszen egyszerre igény és erőforrás is.

Tükrözés A gyermek a szüleivel való kapcsolatában ismeri fel „önmagát”: a szülői érzelemtükrözéses reakciók központi szerepet játszanak az érzelmi állapotok tudatosításában, az affektív kontroll kialakulásában. E felfogásban a tükrözés csak akkor éri el adaptív célját, ha a csecsemő élményéhez nem áll túl közel, de nincs is tőle túl távol az, ami visszacsatolódik a gyermek felé. Amennyiben a tükrözés túlontúl hű, annak észlelése – egy negatív érzelmi állapot esetében – maga is félelmet kelthet, s így elveszítheti a szimbolikus jelentés lehetőségét. Egy negatív élmény esetében tehát az anya (gondozó) úgy nyugtatja meg gyermekét, hogy miközben tükrözi annak állapotát, egyben azzal nem kongruens – vigasztaló – érzelmet is megjelenít, s ezzel mintegy jelzi a negatív állapottal való megküzdés lehetőségét is. Ilyen lehet például, ha a gyermek megijed vagy elesik. Az anya hangsúlyában, „felkiáltásában”, hirtelen mozdulatában „lemintázza” a félelem vagy fájdalom erejét, és arca is összerándul picit (de nem tökéletesen azonosulva az adott érzelemmel), hasonlóan, mintha neki fájna vagy ő félne. Ebben a pillanatban a gyermek azt látja visszatükröződni az anya arcán, hanghordozásában és mozdulataiban, amit ő érez, miközben az anya „finomhangolja” a kezdeti élményt, nyugtató hangvétellel, ölbefogással, cirógatással, amely nonverbális rész egyre kevésbé viseli magán az eredeti érzelem jegyeit, és egyre inkább visz, sodor a megnyugvás felé. A tükrözés, az érzékeny gondozói attitűd elősegíti mind a biztonságos kötődés kialakulását, mind pedig a mentalizációs képesség kifejlődését: „Az én lényegében az anya szemeiben és arcán ismeri fel önmagát” [65]. Ennek jelentősége a későbbi személyiségfejlődésben is felismerhető: például a szülővel vagy egy idősebb gyerekkel való biztonságos játékban, ahol a másik komplex tükrözése meggyorsítja a „mintha-mód” és a „pszichés azonosság” egymáshoz illesztését. Ebben a másik személy úgy adja vissza a gyerek érzéseit, hogy azokat a gyerek „tudatán kívül” lévő valósághoz kapcsolja. Ilyenek a bábjátékok, a papás-mamás, a boltos- és számtalan más gyerekjáték. Így válik lehetővé komplex érzelmi állapotok reprezentációja. A tükrözéses interakciók nemcsak a viselkedés teleológiai modelljének mentalizációjához járulnak hozzá, hanem általában a mentális világ megértésének kialakulásához is.

Az útvonal központi kulcsfogalma tehát a Toborzás és az Elfogadó figyelem metszéspontjában fog kiváltképp érvényesülni, hiszen a tükrözés legfontosabb készsége a megfelelő odafordulás és a másik pillanatnyi állapotának megfigyelése. Erre pedig leginkább akkor van szüksége a TE IS Diákoknak, amikor a programjaikhoz társakat invitálnak, ráhangolódva a gyerekek aktuális állapotára – unalom, fáradtság, szorongás, felpörgöttség –, és áthangolva őket a játékra az öröm, az izgalom, az oldódás érzelmeinek apró megjelenítésével.

Elfogadás A tipikus fejlődés során kialakuló biztonságos kötődés reményteli alapja minden más társas kapcsolatnak, legyen az felnőtt-gyermek vagy kortársi kapcsolat. A szülő-gyermek kapcsolat imént tárgyalt pozitív aspektusai nyomán a gyermek nyílt kommunikációval közelít a társas együttlét és cselekvés különböző formáihoz. Tevé­kenységében folyamatosan monitorozza társait, az „együttes élmény” megsokszorozza személyes élményét, és a játék „mintha” „munkamódjában” képes elfogadni eltérő érzelmi állapotokat is. Éppen ezért a programszervezések kapcsán ez a kulcsfogalom – ez a készség – a Programértékelés és a Teljesítmény, siker, kudarc dimenziók találkozási pontjában sokszor lesz próbára téve.

Érzelemszabályozás Az érzelemszabályozás szer­ves részét képezi mindennapi életünknek. Hozzájárul társas kapcsolataink sikeres fenntartásához és általános jóllétünkhöz. Az érzelemszabályozás egy olyan folyamatra vonatkozik, amely során az egyén befolyásolja, milyen érzelmei legyenek, mikor legyenek azok, és hogyan tapasztalja meg és fejezze ki őket. A TE IS Program kiemelt célja, hogy a TE IS Diákok az önkéntes társas tevékenységben megélhető hiteles, pozitív érzelmek forrásaivá tudjanak válni, ezzel olyan énerők kialakulását legyenek képesek mediálni, mint a késleltetés, a célfenntartás, a kerülőutak kidolgozása és a frusztrációs tolerancia. Éppen ezért az útvonal fejlesztésének utolsó állomása a Célmeghatározás és az Érzelmi intelligencia dimenziók metszéspontjában található.

Az útvonal indítófogalma egyben az emberi létezés feltétele: a kapcsolat, amely az Erőforrások és a Szükségletek megfogalmazása dimenziók metszéspontjában található. Bár az újszülött igen gazdag viselkedési repertoárral jön világra, pszichológiai szempontból mégis koraszülött: gondoskodás hiányában testi és lelki fejlődése is lelassul, tartós elhanyagolása hosszú távú károsító hatásokkal jár. A kapcsolat kiemelten fontos jelensége, az útvonal központi fogalma a tükrözés: a gondozó személy ebben ad jelentést gyermeke érzelmi állapotának, mintegy „megmutatja” az észlelt érzelmet. Pozitív érzelmi állapot esetében például együtt kacagnak, negatív érzelmi állapot esetében visszajelzi (tükrözi) azt, de egyben jelzi, mutatja az azzal való megbirkózás lehetőségét is, amelynek bizonyosságát a kapcsolat biztonsága szavatolja. A tükrözés alapja lesz az elfogadásnak: a gyermekközösség érzelmi biztonsága teszi alkalmassá tagjait az övétől aktuálisan eltérő érzelmek elfogadására. Az elfogadás nem passzivitás, ellenkezőleg: nyitottság arra, hogy van, lehet más út is a célok elérésében. Így jutunk el a differenciálódás kulcsfogalmához a Kutatás, megismerés és a Belső hálózat metszéspontjában. A társas interakciók gazdag viselkedésrepertoárjában szinte automatikusan vesszük át a másik személy arckifejezését, testtartását, mozdulatát: labdajátékokban ez az implicit tudás teszi a csapatot alkalmassá mozdulataik, játékuk szinkronizálására (ugyanez látható a szurkolók viselkedésén is: egy emberként a sportolók mozdulatait másolva dobnak, rúgnak). Ennek nyílt, explicit változata lehet az edző utasítása például egy előzetesen már begyakorolt stratégia indítására. Az érzelemszabályozás a következő kulcsfogalom, amely arra utal, hogy a társas lét elengedhetetlen feltétele az érzelmek „kezelésének” képessége. Mit jelent ez? Azokat a tudatos vagy nem tudatos, kontrollált vagy automatikus folyamatokat, amelyek az érzelmi élményeket, azok megjelenését vagy kifejezését intra- vagy interperszonális szinten befolyásolják. Ezek idegi, kognitív vagy viselkedéses érzelemszabályozó folyamatok, amelyek az érzelem bármelyik összetevőjét (például érzelmi arousal, érzés, cselekvéstendencia) gátolhatják, de akár fokozhatják is. A szabályozásra való képességet jelentősen befolyásolják genetikai adottságok, az idegrendszer érzékenysége, a személy vérmérséklete (érzelmi reaktivitása). Az önszabályozás döntően mégis az elsődleges gondozóval való interakciókban bontakozik ki az első életév során, de más társas kapcsolatok (például a testvérekkel, kortársakkal való interakciók) is alakítják a személy érzelemszabályozó kapacitását. Nem elhanyagolható, hogy mindezek mellett a kultúra is számos, a szocializáció során elsajátítandó normát ír elő az érzelmi élményekre és viselkedésre vonatkozóan.

„A hálózatkutatás tudománya arra a jelenségre épül, hogy a természetes és az emberi környezetben előforduló hálózatok nagyon hasonlóan épülnek fel és viselkednek. Az egyik ilyen nagyon érdekes hálózati jelenség az, hogy a gyenge kapcsolatok stabilizálják a komplex hálózati rendszereket (mint például egy sejt vagy az emberi társadalom). Ezt a jelenséget először Mark Granovetter figyelte meg 1973-ban. Granovetter azt tanulmányozta, hogy az emberek hogyan találnak új állást. Megfigyelései szerint a jó állásokat nem hirdetésekben vagy rokonok, közeli barátok ajánlatai alapján találják, hanem régi, távoli ismerősöktől vagy gyenge kapcsolatokon keresztül értesülnek róla. Egy kisebb munkacsoportra vonatkoztatva ez a jelenség két esetben lehet hasznos. Először is a csoporton belüli kommunikáció szempontjából. 
Nagyon fontos a jó kommunikációhoz, hogy a csoport minden tagja kapcsolatban legyen az összes többivel, de a kapcsolat intenzitásának nem kell azonosnak lennie. Egy kapcsolat (munkakapcsolat, kommunikáció) fenntartása sok energiát és időt igényel, ezért elengedhetetlen, hogy ez megfelelően legyen beosztva, a fontos kapcsolatokra (a csoport vagy projekt vezetője, a közvetlen felettünk és alattunk lévő emberek) több jusson, ugyanakkor a kevésbé fontos kapcsolatokat sem szabad teljesen elhanyagolni. A másik terület a csoporton kívüli kommunikáció. A csoport céljainak elérése érdekében nagyon hasznosak lehetnek a tagok távoli ismeretségei (például a szomszédom feleségnek a testvére az önkormányzatnál dolgozik, így tud segíteni az ügyintézésben). Ezek a kapcsolatok azonban csak akkor derülnek ki, ha a csoport minden tagja megfelelő információval rendelkezik a csoport céljairól és az aktuális tevékenységekről. (Ez egy nagyobb, 10 fő fölötti csoport esetében nem egyértelmű dolog).”

Fazekas Dávid
biológus, hálózatkutató