Teljesítményorientált világban élünk: „minél gyorsabban”, „minél többet”, „minél hatékonyabban”… – manapság ezek a leggyakrabban hallott szavak, melyek egyre fiatalabb korban válnak létünk kötelező kereteivé. Igaz, az elért cél „simogatja” önértékelésünket, igényszintünket az aktuális teljesítmény függvényében emeljük vagy csökkentjük, de néha már úgy tűnik, hogy az ember „minőségének” egyetlen mérőszáma a teljesítmény. Cél nélkül élni elképzelhetetlen! Mintha az emberi létezés esszenciája hiányozna ilyenkor, hiszen „az ember célokért küzdő harcos”. Egy vizsgálat kimutatta, hogy a hosszú távú célokkal bíró emberek sok-sok év múlva sokkal sikeresebbeknek bizonyultak, mint a „napi túlélők”.

A gyerekeknek nagyon korán meg kell tanulniuk, hogy céljaikat csak aktivitással érhetik el: ha valami nem jól van – éhesek, szomjasak vagy akár csak unatkoznak –, tenniük kell valamit: nyűgösek, sírnak, hogy gondozóik segítségével múljon a ­rossz érzés. Még beszélni sem tudnak, a gőgicsélés, tekintet, intonáció, a rámutatás mint „kérés” sikeres lehet egy vágyott játék eléréséhez. A szülők már nagyon korán támogatják gyermekeik testi-lelki fejlődését. Az éppen elinduló gyermek esik-kel. Volna-e más indítéka, hogy az esések fájdalmát is elviselve újra és újra nekiiramodjon, mint az, hogy így fedezze fel, „uralja” a világot. Már az első szavak nagy mozgáskiváltó értékkel bírnak, „cselekvő” szavak: jön, megy…; a játékban, sportban: be-rúgni a gólt, ki-rúgás, fel-rúg, ki-cselez, fel-vág, ki-ugrás (rajtnál), le-támad… Az iskolába készülő gyermek már előző nyáron táskával a hátán próbálgatja, milyen is lesz majd akkor, iskolásként. A tanulás mint a teljesítmény szinonimája itt olyan csoda, aminek birtokában be lehet hatolni a felnőttek vágyott világába: az írás, olvasás szimbolikus „szerszámok”. „Majd megtanulok olvasni, és én magam fogom elolvasni a mesekönyvet” – mondja a kisiskolás.

A sikerorientáció és a kudarckerülés a személyiségünk tartós vonásává akkor válhat, ha a siker az egyedüli hajtóerő számunkra. Hogy ez hogyan alakul, abban fontos szerepe van szülőknek, nevelőknek, mégpedig azáltal, hogy adottságait ismerve, a gyermeket, tanulót reális, se nem túl nehéz, se nem túl könnyű, fejlődését elősegítő feladatvállalásra bátorítják.

Az ember életében jelentős helyet foglal el a cselekvés, aktivitás. A munka, az alkotás, nyilvánvaló hatást gyakorol az emberi létezés – az identitás – egészére. Ezt jól jelzi, hogy bemutatkozáskor nevünk után leggyakrabban rögtön a foglalkozásunkat említjük. Amint a sikeres tevékenység növeli önbizalmunkat, stabilizálja a munkatársak között elfoglalt helyünket, úgy tud letörni bennünket a sikertelenség kudarca, de ez ad újabb motivációt is arra, hogy ne adjuk fel!

Így van ez a gyermekek esetében is, mi több a kezdeti sikerek életre szóló pozitív tapasztalatok horgonypontjai lehetnek; a sorozatban megélt kudarc pedig hosszú időre elveheti az aktivitás-létezés ősélményét.

Mivel a TE IS Program alapja az önkéntesség, illetve olyan iskolai közösségek kialakítása, melyekben erősödik a társas támogatás, az együttműködés, az iskolai életben a szokásosnál nagyobb esély lehet a siker megélésére. Ennek pozitív következményei a társas kapcsolatokon túl, a tanulási eredményekig terjedő skálán széleskörűen jelentkezhetnek. 

Az önkéntesség és az együttműködés lehetősége a  TE IS Programban, a sport- és mozgásos tevékenységek kommunikatív jellege miatt még nagyobb, hiszen az aktuális csoport tagjai állandó kommunikációban vannak egymással, és számíthatnak egymásra az egyéni és a csoportcélok elérésében is. Mások jelenléte növeli a tevékenység sikerességét, a teljesítményt, ezért a másik tényező a közösségteremtő jelleg: az összetartozás és az egymásra utaltság érzése. A társas együttléthez hozzátartozó kölcsönösség révén a csoport tagjai törekednek a személyes kapcsolat kialakítására és fenntartására, s ez kielégíti a közösséghez való tartozás érzelmi szükségleteit is.

Szándék és aktivitás A szándék (kívánság, akarás, akarat, igény, kérés, elhatározás, terv) egy adott aktivitás – legyen az látható (megfigyelhető) fizikai aktivitás például egy tárgyelérő mozdulat vagy egy mentális aktivitás (gondolat, vágy, fantázia…) – kiváltó, elindító mozzanata. Az emberi cselekvésben, a célirányos viselkedésben a drive-ot (motivációt) követi, legyen az élettani indíttatás (szükséglet – need) vagy magasabb rendű motiváció. A szándék kezdetben valamilyen látható aktivitást, mozdulatot jelent, később, a séma belsővé válásával (szimbolikus séma) lehet tisztán mentális aktivitás is. Éppen ezért, a koordináta-rendszerben ez a mérföldkő a Célmeghatározás és a Szükségletek azonosítása dimenziók találkozásában válnak megfigyelhetővé.

Mozgás és célelérés Az emberi létezés ősélménye egy aktivitás következményeinek észlelése. Piaget (1970, 1978) a kognitív képességek – mozgás és érzékelés – fejlődésében a testnek központi szerepet tulajdonított [44; 45]. Freud szerint „az ego először és elsősorban testi ego”. Az úgynevezett pszichológiai okság, az „én teszem” élménye a pszichológiai én-fogalom alapja. Érdemes megjegyezni, hogy pszichés élményeink megjelennek a testtónusban; a vesztibuláris apparátus pedig „féltudatos” impresszióink központja lehet, amely ösztönös, primitív típusú mozgásos válaszok felett is kontrollt gyakorol, valamint hatással van érzelmi reakciókra is (például extrém érzelmi állapotok szédüléssel járhatnak). Minden érzelem testi változással is jár: ha gyűlölünk, izmaink megfeszülnek, egész testünk „ökölbe szorul”; ha barátságosak vagyunk szinte „kinyílunk”, széttárjuk kezünket, be- és elfogadunk valakit. Összehúzzuk magunkat, ha szégyenkezünk, és kihúzzuk magunkat, ha büszkék vagyunk. A „mozgás” nem csak a konkrét célelérés érdekében történhet, célja ezen túl elérni és fenntartani például a társas pozíciót, aminek feltétele az értékelés. Másfelől közismert a mozgás, fizikai aktivitás egészségre gyakorolt kiemelkedő hatása. Fontos szerepe van betegségek megelőzésében is. Számos vizsgálat igazolja, hogy a mozgás jobb közérzetet biztosít, fontos szerepe van a napi feszültségek, frusztrációk oldásában, mindennek következményként pedig erősíti a kognitív teljesítményt is. A TE IS Program ezért ebben a tekintetben cél- és eszközfunkciót is betölt.

Értékelés, siker vs. kudarc Az értékelés háttere az a megegyezés, melyhez viszonyítjuk akcióinkat, a kívánatos cselekedeteket, melynek alapja a filozófiai értéketika. A siker, bármely tevékenységi területről is legyen szó, több képesség együttműködésétől és összekapcsolódásától függ. A siker és a kudarc egy adott társas helyzet aktuális értékítéletét tükrözi, melynek hátterében csoportdinamikai jelenségek (is) húzódhatnak. Vizsgálatok szerint az iskolai populáció számára fontos cél a siker elérése, amit ideális esetben különösebb teljesítmény nélkül lehet elérni. Eltérő lehet például egy osztályzat szülői és tanári értékelése, de a diák referenciacsoportja is másként ítélheti meg azt. Általában igaz, hogy egy időben igen eltérő siker- és kudarcértelmezés lehet érvényes. Ezek többféle referenciakeretet jelentenek, s nagy kérdés, hogy melyik van nagyobb hatással egy gyerekre. A szülők jelentős hatást gyakorolnak gyermekükre, de nem mindegy, hogy azt hogyan teszik: egy rossz osztályzatért megszidják vagy jutalmat kap a jóért; inkább óvják a kudarcélményektől vagy ösztönzik a megmérettetését. A gyermek az előbbi esetben inkább kudarckerülő, az utóbbiban pedig sikerorientált személlyé válik az életben.

Fontos, hogy a kudarc felfogható viszonyfogalomként is: szemlélhető a teljesítmény és a követelmény felől is. E fogalmakkal szoros összefüggésben áll az úgynevezett igényszint, ami nem jelent mást, mint hogy a legközelebbi megmérettetéskor hová rakjuk a mércét. A megcélzott teljesítmény sikere emeli az igényszintet, a kudarc pedig csökkenti. A TE IS Program inkább az aktivitás feszültségcsökkentő szerepére koncentrál, kevésbé annak aktuális sikerére vagy kudarcára. Azonban a megélt siker nagy motivációs erővel bír, hiszen a képlet a következő:

szándék → cél → cselekvés → siker → önbizalom → magasabb cél kitűzése → cselekvés → nagyobb siker → több önbizalom.

Amikor pedig beszédtéma lehet a fenti kulcsfogalom, az nem más, mint a Programértékelés és a Teljesítmény, siker, kudarc dimenziók találkozási pontja.

Versengés vs. kooperáció A személyiség fejlődésében, az éntudat alakulásában kitüntetett szerepe van a másik ember visszajelzéseinek arról, hogy amit csinálunk, az jó-e vagy rossz. A tulajdonságainkat akkor vagyunk képesek igazán értékelni, ha összevetjük a másokéival. A versengés mindig feltételez egy másik embert, akivel összehasonlítom magam, vagy akivel engem kívülről összemérnek. Ezzel kapcsolatos jelenségek a társas facilitáció, ami a teljesítmény javulása, mások jelenlétének következtében; a társas inhibíció, ami a teljesítmény romlása mások jelenlétében; és a társas lazsálás, az a jelenség, mikor mások jelenlétében az egyén erőfeszítése csökken.

A versengés egyik lehetséges funkciója az izgalom és a szórakozás. Célja azonban nemcsak a győzelem lehet, hanem a fejlődés vagy a szórakozás is, például a sportolás során. A kooperáció (együttműködés) a versengéstől elválaszthatatlan társas motívum. A versengő típusú ember a két fél eredményei közötti különbséget igyekszik maximalizálni, az együttműködő az együttes eredmény maximalizálására törekszik, míg az individualista, függetlenül a másik teljesítményétől, kizárólag a maga teljesítményének fokozásával foglalkozik. Míg korábban a két fogalom (versengés vs. kooperáció) kizárta egymást, ma inkább a proszociális viselkedés iskolai kialakításának formáiként ismertek.

Elfogadás A mai versengő, társas közegben nehéz annak tudomásulvétele, hogy más út is létezik vágyaink megteremtésére, mint amit az „ego sugall”: küzdj, versenyezz, gyűjtögess… Az elfogadás, annak játékos, feszültségektől mentes (!) pszichés munkamódja, hogy a fejlődésnek lehet egy harmonikusabb módja is, ahol a teljesítmény nem külső, hanem egy belső referenciához való hozzámérés, tartalma pedig a cselekvés, mozgás spontán, netán feszültség levezető élménye vagy akár annak jóleső tudomásulvétele, hogy veszteségélmény nélkül kerül el valaki rivalizáló vagy agresszív helyzeteket.

Teljesítmény, önbizalom Teljesítménynek tekinthetünk bármilyen mérhető változást a fizikai vagy társas világban. Pontosabb meghatározás szerint az egyén képességének mértéke egy standardizált feladatsor sikeres megoldására. [46]

Ezek a teljesítmények tanulás, illetve gyakorlás eredményeként szerzett képességekre vonatkoznak. Ha mérésük közvetlenül vagy objektív módon nem lehetséges, akkor csak úgy tudjuk saját magunkat értékelni, hogy másokkal összehasonlítjuk. Ez a társas összehasonlítás, melynek nagyon fontos a szerepe, az iskolai teljesítményekben.
A társas összehasonlítás és a versengés hosszabb távú, áttételesebb funkciója az önelfogadás, önfejlesztés, az önbizalom, magabiztosság tudása és élménye. Éppen ezért a Teljesítmény, önbizalom kulcsfogalom a Célmeghatározás és az Önbizalom dimenziók metszéspontjában található.

Az útvonal – és egyben bármilyen emberi aktivitás – kiindulópontja a szándék az Erőforrások és Szükségletek megfogalmazása metszéspontjában. A TE IS Programban fontos szempont, hogy a szándék elfogadó, befogadó aktivitások alapja legyen, mely önkéntességen alapul, és amelyben a  mozgás és célelérés eszköz a mozgásöröm megéléséhez, az egyéni és társas létezés tudás- és élményanyagának kimunkálásához. Mivel a tervezett programok társas közegben zajlanak, az ott zajló aktivitások bőséges alapot szolgáltatnak a társas összeméréshez, értékeléshez, amelynek eredménye lehet siker vagy kudarc. Ezek hátterében azonban a tudás, az erő vagy az ügyesség mellett számos egyéb tényező is szerepet kap: aktuális értékítélet, csoportdinamikai jellegzetességek. A TE IS Programban – miközben elkerülhetetlen az értékelés aktusa – cél az önkéntes bevonódás, a részvétel támogatása, mindezek mellett társas helyzetekben elkerülhetetlen a versengés: ki ügyesebb, ki gyorsabb, ki dob nagyobbat… Csapatversenyekben azonban szükségszerű a kooperáció, hiszen a személyes sikeresség feltétele az együttműködés, mi több, könnyen a perifériára kerülhet az, aki kizárólag személyes sikerére törekszik. A kiscsoportban végzett aktív együttlét, a másikra való odafigyelés, a másikkal való egyeztetés, az elfogadás iskolája. Az együttesség élménye teheti a csoport tagjait elfogadóvá/befogadóvá. Így jutunk el az útvonal utolsó fogalmaihoz: a teljesítményhez és az önbizalomhoz. Az önkéntességen és befogadáson alapuló TE IS Program számára fontos a teljesítmény jelentésterjedelmének szélesítése. Fontos volna minden gyerek számára elérhetővé tenni a teljesítmény sikerét, a személyes és csoportidentitás élményének, valamint az önbizalom fejlődésének forrását.

„Mivel nem tudtam, hogy mivel szeretnék foglalkozni, jó ötletnek tűnt számomra elkezdeni az orvosi egyetemet. Felmenőim között neves orvosok vannak. Családom maximálisan támogatott mindenben. Hat év után azonban be kellett ismernem, hogy motiváció – kellő érdeklődés, elmélyülés – hiányában nem tudom befejezni tanulmányaimat. Képtelen voltam felkészülni a vizsgákra, nem tudtam teljesíteni, eredményes lenni. Próbáltam elhitetni az ellenkezőjét magammal, szeretteimmel. Egy darabig sikerült is, de ez idő alatt egyre rosszabb embernek éreztem magam. Lelkiismeret-furdalásom olyan szinten emésztett, hogy azt éreztem, nem vagyok jó semmire, nem marad mellettem senki. Egyáltalán nem tudtam, mit fogok kezdeni az életemmel, de azt biztosan éreztem, hogy ebből a helyzetből szabadulnom kell. Nem hittem, hogy újra tudom majd kezdeni, mégis ki kellett lépnem. Be kellett ismernem magam előtt és mások előtt is sikertelenségem, amit hatalmas kudarcként éltem meg. De fel kellett állnom ebből a helyzetből.

Következő lépésként azt kellett kitalálnom, hogy mit kezdek az életemmel, mit kezdek magammal. Nem szerettem volna tovább tétlenkedni. Az egyetem otthagyása után szerencsére el tudtam helyezkedni. Először éjszakai munkát találtam, majd a közigazgatásban kaptam lehetőséget. Ezen munkák csupán a létfenntartást szolgálják. Szerencsémre azonban a munkám mellett lehetőségem van autószerelőnek tanulni. Mindig is ezt szerettem volna csinálni, de korábban nem mertem meglépni, tartottam – bár mára már látom, érzem, hogy feleslegesen – az elvárásoktól. Először életemben érzem, hogy lépésről lépésre fel tudom építeni a jövőmet. Mostanra tudom, hogy mit kell tennem. A választott szakmát tanulva, és gyakorolva olyan sikerekben van részem, amik erőt adnak a folytatáshoz, családalapításhoz, jövőbeni terveim megvalósításához. Jelenleg nem félelmekkel vagyok tele, erősebbnek, lelkesnek érzem magam.”

Kálló Antal
autószerelő