A mozgásfejlődés – ami tulajdonképpen a mozgáskészlet mennyiségi és minőségi bővülését jelenti – jellemzően két módon történhet: a meglévő tudás minél szélesebb kihasználásával és új tudáselemek létrehozásával. Előbbit asszimilációnak, utóbbit akkomodációnak nevezi a szakirodalom (Vass, 2020). 
Amikor a mozgásfejlődés során meg lehetett oldani egy mozgásos feladatot, kihívást a meglévő mozgáskészlet felhasználásával (pl. a csecsemő hason fekvésben a karjával nyúl egy labdáért, hogy elérje azt), addig nem volt szükség egy új mozgás kialakítására. (Amíg karral elérhető távolságban vannak a megfogni kívánt tárgyak.) Ha azonban ez már nem megoldható a meglévő mozgáskészlettel, akkor új megoldást kell kitalálni. Illusztris példa, ha az előzőekben említett labda távolabb van, de a csecsemőnek lehetősége van a labda alatti terítőt húzva elérni a labdát, máris egy új mozgás létrejöttét támogatta a környezet. A húzás éppen ellentétes irányú mozgás, mint a nyúlás, de abban az esetben annak köszönhetően került a labda a birtokába. Ezen az egyszerű példán keresztül is könnyen belátható, hogy minél többfajta irányba, módon stb. nyúl a labdáért a gyermek, minél többfajta impulzust kap a szó mozgásos értelmében, annál nagyobb az esélye, hogy a meglévő tudását hatékonyan használja föl, illetve, hogy felfedez új, hatékony mozgásformákat. Az asszimilációs és akkomodációs folyamatok tehát kéz a kézben, egymásra hatva segítik a mozgás- és értelmi fejlődést, amely optimális esetben ingergazdag, változatos környezetben zajlik.

Nincs ez másként a későbbiekben sem, csak a mozgás összetettsége, a környezeti tényezők bonyolultsága növekszik, ami miatt egyre nagyobb tapasztalat szükséges az egyén részéről, hogy funkcionális és sikeres legyen egy feladatban. Például egy egyszerű fogójáték is rengeteg olyan elemet tartalmaz, amit külön-külön is szükséges gyakorolni: alaphelyzet, futás, irány- és ritmusváltoztatás, szökkenés, súlypontáthelyezés, testsúlymozgatás stb. Ahhoz, hogy valaki hatékonyan és sikeresen vegyen részt a fogójátékban, a felsorolt mozgásformák kapcsán tapasztalattal kell rendelkeznie, tudnia kell, melyik mit jelent, mik a jellegzetességei, hogyan kell végrehajtani megfelelően stb. Ennek megfelelően minél változatosabban, minél széleskörűbben gyakorolja a fogó során alkalmazott mozgásformákat, annál jobban szerepel majd összetettebb környezetben is. Gondoljunk csak bele, ugyanez a szemlélet a sportjátékoktatásra is ugyanúgy érvényes: optimális esetben, mielőtt sportági játékkörnyezetben alkalmazunk mozgásformákat, azokat előkészítő jelleggel és izoláltan gyakoroltatjuk, hiszen nem várhatjuk el, hogy a tanuló egyből éles helyzetben tudjon alkalmazni összetett mozgásokat, technikai elemeket. Az adott sportjáték technikai és taktikai egymásra épültsége tehát ugyanígy a minőségi és mennyiségi bővülés szemléletét kellene, hogy hordozza, ahol a legegyszerűbb alapvető mozgásformáktól a sportági technikáig egy progresszív folyamaton keresztül jutunk el. Sajnos mégis sokszor látjuk, hogy olyan gyerekeket kényszerítenek éles mérkőzéshelyzetbe (pl. 5:5 elleni kosárlabda 10 éves gyerekeknek bajnoksági szinten), akik alapvető tapasztalatokkal és tudással sem rendelkeznek ahhoz, hogy megbirkózzanak a teljes létszámú kosárlabdajáték kívánta technikai és taktikai kihívásokkal. Esetünkben az életkori sajátosságoknak nem megfelelő környezetről beszélünk. Erről bővebben a Sportági technika felépítése című fejezetben írunk.