A kaland közvetlen és természetes megtapasztalása kiveszőben van az életünkből, míg – legalábbis evolúciós szemszögből – korábban a bizonytalanság, a kockázat a mindennapok természetes része volt. Ha a játékot, mint a kaland lehetőségét vizsgáljuk, azt mondhatjuk, hogy a tapasztalati tanulás mindig problémamegoldást igényel: kihívásokat, problémaértelmezést, stratégiaalkotást, akció­kat. A kalandpedagógia alkalmazásakor olyan játékokat választunk, amelyek izgalmasak, ezáltal téthelyzeteket szimulálnak, de sem fizikailag, sem pedig mentálisan nem veszélyesek az adott korosztály számára. A kalandpedagógia körébe tehát akkor sorolhatunk egy-egy játékot, ha a játék során valamilyen formában, tervezetten és célzottan megjelenik a kockázatvállalás.

A kalandpedagógia a játékot a gyermek szabad tevékenységének tartja, amelybe azért lép be, hogy új dolgokat fedezzen fel, miközben aktív, cselekvő módon „megéli” a történetet. A játékokat ennek érdekében a kisebbek számára egy-egy történettel érdemes bevezetni, ami segíti őket a beleélésben, abban, hogy a játéknak minél jobban át tudják adni magukat, így a módszer hatékonyságát növelik. Ilyen „mesék” néhány mondattal felvázolhatók, és szinte minden feladathoz, csapatjátékhoz improvizálhatunk egyet. Ezek a történetek kapcsolódhatnak saját tapasztalataikhoz, de elvezethetik a gyerekeket az afrikai dzsungelek, a vadnyugat vagy éppen más, az aktuális tan­anyag­gal kapcsolatos helyszínek világába is. [17 nyomán]

Megjegyzés

A kalandjátékokat elsősorban nem testnevelésórára ajánljuk, hanem inkább délutáni iskolai foglalkozásokra vagy sportnapokra. Ilyen esetekben a kerettörténet szerepe még inkább felértékelődik. Már hetekkel a rendezvény előtt megkezdődhet a ráhangolódás például előzetes feladatok, jelmez- és díszletkészítés formájában. Az pedig természetes, hogy a „western sportdélutánon” a játékvezető fejét cowboykalap ékesíti, oldalán colt fityeg.