Francis Wayland Parker (1837–1902) európai tanulmányútján ismerkedett meg a fröbeli pedagógiával, amit igyekezett meghonosítani először Quincyben, majd Chicagóban. Tantervében új tartalomként jelent meg a zene, a képzőművészet, a testnevelés. Ezeket a tanulmányi területeket személyiség- és képességfejlesztési céllal, gyakorlati, tevékenykedtető jellegük miatt illesztette nevelési programjába. Iskolája – melynek igazgatója volt – akkor lett a Chicagói Egyetem mintaiskolája, mikor az egyetem filozófiai, pszichológiai és pedagógiai tanszékének vezetője Dewey volt (Hortobágyi, 2001).

Chicagóban (és az Egyesült Államokban több helyen) jelenleg is működik a Francis W. ­Parker School. 
Érdemes belenézni az iskolák sportéletbe:
https://www.fwparker.org/Athletics;
https://www.francisparker.org/page/athletics

John Dewey (1859–1952), egyetemi tevékenységével párhuzamosan működtetett „iskolalaboratóriumában” általános érvénnyel alkalmazta a projektpedagógiai elveket, gyakorlatilag mai értelmezésünkkel megegyezően. Pedagógiájának irányító elve a hasznosság (Verók és Vincze, 2011). Pedagógiai filozófiája szerint a gyermeknek olyan képzést kell adni, amelyben megtanulja saját tehetségeit, érzékszerveit teljes mértékben kihasználva, hatékonyan, gazdaságosan és cselekvően alkalmazni azokat bármilyen szituációban (Dewey, 1897). Vezető elve volt, hogy az iskola ne lezárt ismereteket, tényeket tanítson és végképp ne magoltasson. A gondolat hátterében Dewey felismerése áll, hogy a ma releváns ismereteket csak mint kiindulási alapot érdemes tanítani, hiszen nem jósolható meg, milyen lesz a világ húsz év múlva. Ma hány évet mondanánk, ha ugyanezt a kérdést tennénk fel? 
A projektpedagógia vezető gondolatai – hogy a gyerme­keknek belső érdeklődés által vezérelve, cselekvően kell ismereteket szerezni, valós problémákat ­megérteni, megoldani – mind megjelentek Deweynél. Hogy ezt megvalósíthassa, iskolája teljes mértékben szakított a klasszikus „tankönyv”-iskolával. Olyannyira, hogy minden formai (iskolaépület, fali szemléltető eszközök, tankönyvek stb.) és tartalmi elemét (tanév, tanóra, osztály, feleltetés stb.) megszüntette vagy megváltoztatta. Mai projektjeink ugyanezeket a határokat feszegetik. Dewey „iskolalaboratóriumában” a természetben, műhelyekben, laboratóriumokban és műtermekben folyt a gyakorlatias, önálló erőfeszítéseken alapuló, de közösségben végzett tevékenység, leképezve, tanulva és „kicsiben” megélve a nagyobb társadalmi közösségek működését is (Kuhne, Becker és Rydzynski, 2004; Hortobágyi, 2001; Pukánszky és Németh, 1997). A dewey-i nevelésfilozófia lényege tehát a tevékeny, problémamegoldáson és sajátélményen alapuló tapasztalatszerzés. Máig érvényes Dewey azon gondolata is, hogy nincs egyetlen, minden helyzetben megfelelő oktatási/nevelési stratégia, a projektoktatás sem az (Kuhne, Becker és Rydzynski, 2004). A stratégiát minden esetben az adott szituáció, a benne részt vevő tanulók, tanárok és maga a megoldásra váró probléma jelölheti csak ki. Módszertani szempontból Dewey hangsúlyt helyezett arra, hogy egy-egy projektre megfelelő mennyiségű idő legyen a problémában, feladatban elmélyedni.
Dewey legjobb tanítványának, majd munkatársának tekintette William Heard Kilpatricket (1871–1965). Korszakkezdetként számon tartott műve 1918-ban jelent meg, és azonnal bestsellerré vált, nemzetközi ismertséget, elismertséget hozva Kilpatricknek. A The Project Method összefoglalta, elméleti keretbe rendezte és gyakorlati megközelítésben átvehetővé tette Dewey nevelésfilozófiáját. Kilpatrick következetes üzenete az volt, hogy az iskoláknak gyermekközpontúbbá, demokratikusabbá és társadalmilag orien­tál­tabbá kellene válniuk (Beineke és mtsai., é.n.). Ennek módszertani kerete lehet a projekt, ami a tananyagot a hagyományos tanterv helyett a gyermek érdeklődésén alapuló, életszerű feladategységek köré csoportosítja (Pukánszky és Németh, 1997). A projektek megvalósulásának egyéni sajátosságokhoz (érdeklődés, fejlődési szint, haladási ütem, képességek) kell igazodnia. Másik alapvető sajátossága az egyéni tapasztalatszerzés és az aktív, felelős, szintén egyéni tevékenységre alapuló munkavégzés is. Kilpatrick minden, az előbb említett szempontnak megfelelő feladatot projektnek tekintett, függetlenül attól, hogy fel tudott-e mutatni (legalább eszmei síkon, mint például egy előadás) tárgyiasult produktumot végeredményként. Projektként tekintett például lelki problémák megoldására vagy művészeti töltekezést eredményező produktumokra is (Hortobágyi, 1998). 
A progresszív pedagógusok gyermekközpontú meg­közelítésébe eleve beleillett a projektmódszer, de Kilpatrick népszerűségét hatékonyan alkalmazott modern módszerei is növelték. Hallgatóival gyakran alkalmazta a csoportmunkát, a kooperatív tanulást, a vitát és az összefoglaló előadásokat. Az egyéni tanulásra, a ref­lek­tív tevékenységre és az egész gyermek fejlődésére irányuló projektjei egyedülálló hozzájárulást jelentettek egy olyan iskolai társadalom fejlődéséhez, amely egy élő, növekvő demokrácia szerves összetevője lehet (Beineke és mtsai., é. n.).