A projektpedagógia szellemi gyökereit azonban érdemes Jean-Jacques Rousseau (1712–1778) munkásságától nyomon követni. Mikor Rousseau huszonnyolc évesen, minden tapasztalat nélkül magánnevelőnek állt, egy levélben megfogalmazta célját: jó, szabad és boldog embert nevelni a gyerekből. Azt is megállapítja, hogy pedagógiai tevékenységének eredményessége egyformán múlik a tanáron és a gyermeken (Pukánszky és Németh, 1997). A gyermeket autonóm, a nevelési folyamatban is aktív, teljes értékű részvételre képes egyénként tekintve, új fejezetet nyitott a pedagógiai szemléletben, mely a gyermeket addig passzív befogadóként kezelte. Látjuk, hogy ez a projektpedagógia alapvetése is: megteremtjük a nevelés feltételeit – elsősorban, hogy meghagyjuk gyermeknek és hozzá igazítjuk e feladatot, „a pedagógia a gyermek köré rendelődik” (Pukánszky és Németh, 1997) –, és ebben elvárjuk a felelős, cselekvő részvételt és az eredményes teljesítést. A tapasztalati tanulás atyjának is Rousseau-t tekintjük. Saját szerepét a nevelésben a színházi rendezőéhez hasonlította, aki szituációkat teremt, helyzeteket rendez, hogy tanítványai életre szóló tapasztalatokat gyűjthessenek. A projektpedagógia a mentor, facilitátor, szupervisor névvel illeti ezt a (tanári) szerepkört. A szállóigévé vált „vissza a természetbe” rousseau-i elvet a 21. századi projektpedagógia talán a „vissza az utcára, a pékségbe, a kertészetbe stb.” felkiáltással „fordítaná”. Fontos Rousseau-nak – ahogy a projektekben is –, hogy a tapasztalatgyűjtés feladatai, tevékenységei valóságos élethelyzetek legyenek, hordozzanak elsődleges értelmet is, miközben beteljesítik feladatukat a nevelésben és az oktatásban. Rousseau pedagógiájában a folyamat nyilvánvaló és természetes velejárója a „munka” öröme, a közösen elgondolt, majd megvalósított tevékenységek élménye. Rousseau ezzel motivál, de talán nem túlzás azt mondani, hogy ez a boldogságkeresés inkább a célja, ami „mellékesen” elvezet a tudáshoz, neveltséghez (Hortobágyi, 2001, Pukánszky és Németh, 1997).
Ismerte a rousseau-i elveket a szintén svájci pedagógus, Johann Heinrich Pestalozzi (1746–1827) is. A projektpedagógia gondolatait a gyerekek sajátosságaira építő, a fogalmakat a szemléltető tapasztalatszerzés módszerén keresztül megismertető gyakorlatában fedezhetjük fel. A nevelésfilozófiai stafétát Pestalozzitól Friedrich Wilhelm August Fröbel (1782–1852) vette át. Fröbel egyike volt Pestalozzi tanítványainak, Yverdonban, Pestalozzi legsikeresebb nevelőintézetében is szerzett tapasztalatokat. Pedagógiájában vezető elemként támaszkodott a gyermeki aktivitásra és kreativitásra. A kapocs, akin keresztül a rousseau-i neveléselméleti gondolatokra támaszkodó, a mi projektpedagógiai szemléletünkkel sok pontban egyező fröbeli pedagógia elérte Dewey-t, az Francis W. Parker (Hortobágyi, 2001).
A korszak magyarországi pedagógusa Tessedik Sámuel (1742–1820), szarvasi népiskolai tanítóként szembesül azzal, hogy az iskolában a parasztgyerekek életében teljesen szükségtelen tárgyakat tanítanak – nyilván az érdekeltség teljes hiánya miatt –, eredménytelenül. A parasztgyermekek számára mindenekelőtt a természet, a környező világ megismerését tartja fontosnak. Iskolájában ezért visszahozza a kétkezi munkát, elsősorban mezőgazdasági tevékenységeket – projektpedagógiai alapelvként megfogalmazva, a kézzelfogható produktumot eredményező tevékenységen keresztüli, valós tapasztalat gyűjtését –, ezekkel tanít és nevel. Legismertebb „projektje” a selyemkészítés, melynek valamennyi munkafolyamatát az eperfaültetéstől a selyem felhasználásáig, a gyermekek végzik (Pukánszky és ­Németh, 1997; Hegedűs, 2006, 2007).