Egy program fenntarthatóságáról gyakran annak pénzügyi támogatottsága mentén szoktunk beszélni. Pedig a pénzforrás megléte mellett egy sor olyan lehetőség adódik, amellyel programunk élettartamát meghosszabbíthatjuk, és sikerességét, eredményeit megtarthatjuk. A fenntarthatóságról röviden módszertanunk egyik gyakorlati útvonalaként írtunk, ahol a TE IS Kerék egyik elemeként mutattuk be e téma fontosságát. Az említett alfejezetben az elköteleződést és az erőforrásokat neveztük meg a fenntarthatóság két legfontosabb elemeként. Az alábbiakban további összetevőket jelenítünk meg, annak érdekében, hogy a TE IS Program sikere az iskolákban minél tovább tartson.

Amikor a programmal kapcsolatos elköteleződésről beszélünk, akkor azokra az iskolai társakra és iskolán kívüli támogatókra gondolunk, akik a programhoz kapcsolódva változatos erőforrásokkal segítik annak előrehaladását. Ezekről a belső és külső kapcsolódásokról esett szó a korábbi, hálózatokról szóló alfejezetben is. Ugyancsak a hálózatokat tárgyalva jutottunk el odáig, hogy a kapcsolatokat nem elég megteremteni, de ápolni és fenntartani is tudni kell. Az elköteleződésből tehát a kapcsolatok megteremtése és megtartása (hálózat) révén tud erőforrás alakulni. Miközben a TE IS Program által generált kapcsolatok élővé válnak és általuk tudás, információ és erőforrás áramol a hálózatba, értékek is keletkeznek, illetve alakulnak, s ezek az értékek lassan beépülnek a hálózati, illetve az iskolai kultúrába.

Az értékek születése bonyolult folyamat, szinte nem is lehet nyomon követni, hogy miként alakulnak ki úgy, ahogy. Számunkra ezen a ponton azok a praktikák, lehetőségek és mozzanatok fontosak, amelyekkel a fenntarthatóság értékének megteremtését segíteni tudjuk. A program fenntarthatóságának megerősítéséhez legelőször a TE IS Csapattal való közös munka során kell megalkotni a fenntarthatóság fogalmának, jelentésének iskolai tartalmát. Ahogyan minden iskolai kultúra különbözik, úgy a fogalom tartalmai is változhatnak iskolánként. A fenntarthatóság kialakításának viszont többé-kevésbé azonosak a módszertani feltételei, lássuk, melyek ezek:

• A TE IS Csapat belső koherenciájának megteremtése
• A TE IS Csapat önértékelési készségeinek és praktikáinak megalkotása
• A Csapat belső (iskolai) és külső (intézményen kívüli) kapcsolatainak felépítése
• A kapcsolatok tartalmaiként a program működésének, szemléletének és eredményeinek megosztása
• A program eredményeinek tudatos kommunikálása
• Az erőforrások folyamatos keresése, azonosítása és a kapcsolatok útján történő bevonása
• A TE IS Program előrehaladásáról szóló tágabb környezetben (például újságok, internet) történő megjelenések

Látható, hogy módszertanunk elméleti és gyakorlati útvonalai ismeretében, a fenti pontok nem jelentenek különösebb újdonságot. A fenntarthatóság kialakításában ugyanúgy tetten érhető a csapatépítés, a kommunikáció, mint ahogyan az erőforrások azonosítása. Azért volt mégis értelme ennek a felsorolásnak, hogy a sorokban rejlő módszertani elemeket a fenntarthatóság mentén is láttassuk, illetve azért, hogy érzékeltessük a téma beágyazottságát.

Egy téma beágyazottsága a programba azt jelenti, hogy a program szempontjából stratégiai szintűvé válik. A fenntarthatóság esetében különösen fontos az, hogy a TE IS Program szinte minden eleméhez kapcsolódni tudjon. Ezt a kapcsolódást úgy tudjuk a legjobban érzékeltetni, ha a fenntarthatóság témáját összekötjük a TE IS Kerék elemeivel. Ha TE IS Kerék elemeit a fenntarthatóság szemüvegén át nézzük, akkor minden egyes elem új, kicsit gazdagabb színt kap. Nézzük meg, hogy mit jelenthet a fenntartható TE IS Kerék!

Kutatás, megismerés Módszertanunk gyakorlati dimenzióinak részletezése során, valamint a kutatás mikéntjéről szóló alfejezetben arról írtunk, hogy a TE IS Program keretei között zajló kutatás témája bármi lehet, ami hozzájárul a program eredményességéhez. Ha azonban szeretnénk, hogy a kutatásunk eredményeit mások is fel tudják használni, akkor céljainkat árnyaltabban kell megfogalmaznunk. Ha kutatásunkkal iskolánk diákjainak igényeit térképezzük fel, akkor az valóban hozzásegít bennünket ahhoz, hogy minél sikeresebb és eredményesebb mozgásprogramot tervezzünk. 
Ha viszont a kutatásunk során használt módszereket más – például a TE IS Hálózatban részt vevő – iskolák esetében is alkalmazni tudjuk, vagy társiskoláink részére bocsátjuk, akkor a kutatási folyamat során nem csupán a mi iskolánk tanulóinak igényeit látjuk, hanem általánosítani is tudunk az adatokból. Eredményeinket összehasonlíthatjuk más iskolákban végzett kutatások eredményeivel, és ezáltal akár az adott kutatási területen működő iskolák diákjainak igényeit is láthatjuk. Kutatásunk módszereinek megosztása, iskolán kívüli felhasználása árnyaltabb képet ad arról, hogy milyen igényei, szükségletei vannak a kutatás során megismert gyerekeknek. Mindez pedig jelentősen hozzájárulhat a programok során a tervezés és a célmeghatározás pontosabbá tételéhez.

Célmeghatározás A célmeghatározásban a legérdekesebb mindig a relevancia, magyarán, mennyire reális az általunk kitűzött cél. Persze, a relevancia olyan tényezőktől is függ, amelyeknek természetét nem mindig tudjuk bejósolni (például az időjárás egy udvari aktivitás esetében), mégis törekedni kell arra, hogy minél többször körüljárjuk a célok megvalósíthatóságát. A célmeghatározásban a fenntarthatóság felől vizsgálva az erőforrások meglétének kérdése emelkedik ki. Céljaink relevanciájához ugyanis hozzátartozik az is, hogy a célok eléréséhez milyen erőforrásokra lesz szükségünk, és ezeket az erőforrásokat milyen módon teremtjük meg. Persze a kérdés átvezet a tervezés lépéséhez, mégis ha a terveink megalkotása során úgy látjuk, hogy erőforrások hiányában egy-egy lépés nem megvalósítható, akkor érdemes visszatérni a célokhoz és megtenni a szükséges módosításokat.

Céljaink éppen rugalmasságukkal tudják a fenntarthatóság szemléletét szolgálni, hiszen a célok újragondolása, csiszolása már magában foglalja azt a tudatosságot, amellyel azok reálisakká tehetők és valóban az adott körülményekhez és igényekhez igazodnak. Gondoljuk el, hogy nagyszabású mozgásprogramot tervezünk, amelyre nem csak az iskola diákjait hívjuk meg, hanem a szülőket és az iskolán kívüli barátainkat is. Ez igen komoly cél! A tervezés során azonban kiderül, hogy a tervezett mozgáshoz nem biztos, hogy megfelelő lesz az iskola udvara, mert az túl kicsinek bizonyul. 
Ha a meghívott, elhívott résztvevők száma túlmutat a befogadó tér kapacitásán, s mindez a tervezés (és a kockázatelemzés) során kiderül, előfordulhat, hogy a program sikere és elfogadottsága érdekében módosítani kell a céljainkon. Ha ezt nem tesszük meg, talán lesznek olyan résztvevők, akik kevéssé fogják magukat jól érezni a program során, és legközelebb nem biztos, hogy eljönnek közénk.

Tervezés A fenntarthatóság fogalmához a köznyelvben szervesen hozzátartozik a fejlesztés szó. A fejlesztési munkák központi eleme pedig maga a tervezés, annak megtervezése, hogy miként tesszük fejlettebbé, jobbá, eredményesebbé céljaink tárgyát. A tervezés folyamatainak része annak vizsgálata, hogy a fejlesztési lépések egyenként milyen hatással lesznek a meglévő környezetünkre. A hatások nagyban múlnak például azon, hogy a tervek szerint zajló fejlesztési lépések milyen időzítés mentén történnek meg, milyen erőforrásokat érintenek, hogyan épülnek egymásra.

Minden tervezési mozzanat kialakítása során, a fenntartható fejlődést szem előtt tartva meg kell vizsgálni, hogy:

• hogyan ragadható, fogalmazható meg a célunk elérése által megteremtett eredmény;
• milyen környezeti kondíciókat érintünk a folyamat során;
• milyen lehetséges változásokat okoz egy-egy tervezett lépés;
• milyen előkészületekre, vagy „utómunkára” van szükség ahhoz, hogy tervünk lépései tekintettel legyenek a környezeti tényezőkre.

Ha tervünk minden lépésénél átgondoljuk, közösen megbeszéljük a fenti kérdésekre adható válaszokat, akkor tervünk lezárása után, a megvalósítást megelőzően már érezni, látni fogjuk az egész terven átívelő fenntarthatóság-szemléletet. Ha egy remekül megtervezett mozgásprogram vagy aktivitás során az egyik elemre nem fordítunk elég figyelmet, akkor az az egész folyamatot érintheti. Ha például egy aktivitás azzal jár, hogy átrendezünk egy osztálytermet, akkor muszáj megtervezni azt is, hogy amikor vége a programnak, akkor a rendezők (akár a résztvevőket is bevonva) visszarendezzék a teret úgy, ahogyan használatra átvették.

Erőforrások Az erőforrások fenntartható felhasználása korunk központi kérdése. A TE IS Programban az aktivitások tervezése során végig kell gondoljuk, hogy hogyan „használjuk fel” a rendelkezésünkre álló erőforrásokat, és vajon mások számára vagy akár egy következő program megtervezése során is újrahasznosítható lesz-e az adott erőforrás?

Sokan ismerik a mocsárjárás elnevezésű sorjátékot. A játék lényege az, hogy a több sorban álló és egymással vetélkedő gyerekeknek egy-egy csomag papírlapot adunk, éppen eggyel kevesebb darabot, mint ahányan vannak. A csapatok feladata az, hogy a papírlapok felhasználásával megtegyék a meghatározott távolságot úgy, hogy csakis a papírra léphetnek, a földre, fűre vagy a padlóra nem. A játék nagyon izgalmas és élvezetes, és komoly csapatépítő hatása van. De vajon mit kezdünk a játék végén megmaradt papírlapokkal (tárgyi erőforrásokkal)? Kidobjuk őket, vagy eltesszük, hogy később is fel tudjuk őket használni? Talán apróságnak tűnik, hogy a fenntarthatóság kapcsán néhány papírdarab sorsáról beszélünk, ám látnunk kell, hogy programunk élettartama néha a „apró dolgokon” múlik.

Toborzás A toborzás során tulajdonképpen olyan erőforrásokat gyűjtünk, amelyek leendő társainkban például tudás, készség, képesség formájában jelennek meg. A kapcsolatok megteremtése és fenntartása mellett a társainkban, partnereinkben meglévő emberi és személyes erőforrásokban is fel kell ismernünk a fenntarthatóság szemléletének elemeit. A toborzás során ugyanis nem csupán emberi erőforrásokat keresünk. Amikor valaki csatlakozik a programhoz, akár állandó csoporttagként, akár egyszeri résztvevőként, akkor magával hozza a teljes személyét is. A közösség, a csoport pedig kölcsönösségen alapul, s ha a társainkra csupán erőforrásokként tekintünk, vagy nem figyelünk arra, hogy társaink is kapjanak valamit a közösen elvégzett munka által, akkor hamar elpártolnak tőlünk. A kölcsönösség értékét már a toborzás során is érdemes megjeleníteni, például úgy, hogy nem csak mi próbáljuk megtudni a jelentkezőktől, hogy ők mire képesek, hanem azt is el kell tudnunk mondani, hogy a TE IS Program mit képes adni nekik.

Szabályalkotás Szabályaink a közös munkát keretezik úgy, hogy a folyamat a lehető legnagyobb egyetértésben, a lehető legnagyobb biztonságban haladjon előre. A szabályok vonatkozhatnak a belső működésre, és érinthetik a csoport és a környezete közötti kölcsönhatás tereit is. Mindkét esetben azonosíthatók olyan tartalmak, amelyek összeköthetők a fenntarthatósággal. Ha a belső szabályokra gondolunk, ott a szabályok a csoport megtartását, fenntartását célozzák. Amennyiben olyan szabályt hozunk, miszerint ha valakiben erős feszültség keletkezik a munka során, azt jelenítse meg a csoport felé, akkor ennek a szabálynak a jelentősége a feszültségoldáson túl egy olyan belső csoportmegoldás felé mutat, amely nem hagyja, hogy egy rejtett, ki nem mondott negatív érzés megbomlassza a csoportot. Ugyanezen a gondolaton továbbhaladva, ha a külső kapcsolatokra gondolunk, a TE IS Csapat hozhat olyan szabályt is, hogy a csoport belső problémáit először a csoporton belül rendezzük. Ennek pozitív hozadéka a csoport kohéziója mellett az is, hogy elkerüljük a csoport külső személyek általi negatív megítélését. Mindkét szabály a csoport megtartó működésének záloga lehet, továbbá erősítheti a TE IS Csapat és a környezet kiegyensúlyozott kapcsolatát.

Kockázatelemzés, kifogáskezelés A kockázatelemzés elsősorban a programot érő lehetséges veszélyekre, fenyegetésekre fókuszál, de ugyanebbe a témakörbe tartoznak a program környezetére (például az iskola polgárai, az iskolai szervezet egésze, a fizikai környezet) vonatkozó kockázatok is. Azt is mondhatnánk, hogy ha a programunkat érő kockázatokról való gondolkodást kiterjesztjük a program keretein és határain túlra, akkor a fenntarthatóság értékei a TE IS részévé tudnak válni.

Ha nem csupán programunk és hálózatunk sikerességére törekszünk, hanem arra is, hogy eredményeink miként kapcsolódnak az iskola, a helyi közösség, vagy akár a társadalom eredményeihez, akkor az nem csupán a kapcsolatainkat fogja megerősíteni, de eredményeink is árnyaltabbak, sokszínűbbek lesznek.

Programértékelés A kockázatok átgondolásához hasonlóan, ha értékelő munkánk túllép a program belső hatásain, akkor a TE IS Program és a környezet kapcsolatában új, kölcsönösen építő elemek kerülnek. A fenntarthatóság szakirodalmában létezik egy olyan fogalom és praktika, amely segít bennünket abban, hogy mérhetővé tegyük az általunk keltett környezeti hatásokat. Ez az ökológiai lábnyom fogalma.

Az ökológiai lábnyom azt a föld és vízterületet jelöli, amelyre egy bizonyos emberi csoport, meghatározható életszínvonalának végtelen ideig való fenntartásához szükségünk lenne. Ennek a területnek a kiszámításához sokféle módszer létezik, nézzünk néhány olyan kérdést, amely az ökológiai lábnyomunk kiszámításában összetevőként jelenik meg:

• Mivel fűtünk?
• Mekkora az életterünk?
• Milyen arányban fogyasztunk zöldséget és húst?
• Hogyan közlekedünk?
• Használunk-e energiatakarékos megoldásokat (például LED-izzó, napelem)?
• Szelektíven gazdálkodunk-e a hulladékkal?

Az ökológiai lábnyommal kapcsolatos kérdésekre adott válaszokkal meghatározható, hogy egy személy vagy emberek csoportja életszükségleteik kielégítéséhez, a fogyasztott erőforrások előállításához, és a megtermelt hulladék „elnyeletéséhez” a Földnek mekkora részére van szükség. Az ökológiai lábnyom egy személyre, egy csoportra, közösségre, vagy akár egy teljes populációra is kiszámítható, ha összesíteni tudjuk a személyek adatait.

Külső erőforrás Sokszor előfordul, hogy másként tekintünk a külső erőforrásokra, mint a belső forrásainkra. Ez leginkább akkor szokott előfordulni, ha nem érzünk felelősséget a kívülről kapott értékek, erőforrások iránt. Pedig a külső erőforrások és a fenntarthatóság kapcsolata éppen ebben a  felelősségben rejlik. A fenntarthatóság érdekében arra is kell törekednünk, hogy ne csak azokért a dolgokért és személyekért vállaljunk felelősséget, amikkel, akikkel szoros kapcsolatban vagyunk.

Külö­nösen fontos ez a vállalás akkor, ha a külső erőforrások a magunk által alkotott programhoz vagy tevékenységhez hozzájárulnak. Próbaként gondoljuk végig a következő felvetéseket:

• Tudjuk-e, hogy a falunkban vagy városunkban működő szemétszállítást milyen erőforrások támogatják? Kik fizetik a szemeteskocsi üzemanyagát és a kocsi személyzetét? Vannak-e olyan területek a környezetünkben, ahol soha, senki sem szedi össze az eldobott szemetet?
• Tudjuk-e, hogy a környezetünkben lévő parkokban, zöld területeken milyen fák és madarak élnek? Vajon mivel táplálkoznak ezek a növények és állatok?
• Tudjuk-e, hogyan működik a napelem, és mi a különbség az elektromos áram és a napenergia között?
• Tudjuk-e, hogy miből élnek azok az emberekkel, akik elvesztették a munkájukat?
• Mi történik a szennyvízzel? Hova vezetik el, és milyen eljárásokat alkalmaznak a megtisztítása érdekében?

Tudásmegosztás Amennyiben a külső erőforrásokat érintő kérdésekre nem tudunk válaszolni, akkor ezen információknak könnyen utánanézhetünk az interneten. De megtehetjük azt is, hogy egyszerűen megkérdezzük a kukás kocsi vezetőjét vagy iskolánk pedellusát, esetleg felkereshetjük a helyi vadgazdálkodás, az illetékes vízmű szakembereit.

Manapság a piaci szereplők és állami intézmények egyre nagyobb része tartja fontosnak a társadalmi felelősségvállalást, valamint a fenntarthatóság értékeit, sőt, akadnak olyan vállalatok is (a közterület fenntartó vagy a vízmű éppen ilyen), ahol ez a kérdés kiemelt helyen szerepel, valamint alkalmaznak fenntarthatóságért felelős szakembereket. Ők való­színűleg szívesen veszik azt, ha kérdéseinkkel megkeressük őket, vagy akár egy közös program erejéig partnerként bevonjuk őket.

A tudásmegosztás szerepe a fenntarthatóságban éppen olyan fontos, mint a hálózatépítés, a csapatépítés, vagy akár a programszervezés terén. A fő kérdés ezen a ponton az, hogy hogyan járul hozzá az információk áramlása, tudásaink megosztása ahhoz, hogy mindnyájan egyformán gondolkodjunk a fenntarthatóságról és a társadalmi felelősségről? Valamint, mi a legjobb módja annak, hogy egyre többet tudjunk meg a környezetünkről és a környezettel való kapcsolatunkról?

A környezetünkről szóló tudás nagyon izgalmas, és szerencsére egy sor olyan elemet, lehetőséget tartalmaz, amely gyakorlati, praktikus és kreativitást igényel. Emlékezzünk vissza az „Ablakon bedobott pénz” példájára, és találjuk meg azt, hogy a mi iskolánkban miként lehetne csökkenteni a környezetünket ért ártalmakat.

Fenntarthatóság Korábban említettük, hogy egy programban a fenntarthatóság akkor tud kiteljesedni, ha a program minden eleme magában hordozza annak értékeit. Egy jól működő és eredményes program megvalósítása során sok mindenre kell figyelni. A TE IS Programnak egyszerre kell befogadónak lennie, ugyanakkor erősítenie kell a testmozgás fontosságát, valamint az önkéntesség alapjain kell felépülnie. Ezekhez az irányelvekhez kapcsolódik a fenntarthatóság szemlélete, amelynek – ahogyan a többi szemléleti iránynak is – át kell hatnia a program minden mozzanatát.

A TE IS Kerék elemein végighaladva azt láthattuk, hogy nem okozott túl nagy nehézséget összekapcsolni az elemeket és a fenntarthatóság szemléletét. Példáinkat és a kapcsolatok illusztrációit csupán indítógondolatoknak szántuk. Biztosak vagyunk abban, hogy ha a fenntarthatóság témája elegendő teret kap a TE IS Program megvalósítása során, még több és még kreatívabb megoldás fog születni.