Leírás:

A csökkenés mértéke ugyanakkor ennél jelentősebb is lehet. Nader és mtsai. (2008) például mozgásszenzoros mérésekkel évi 11,9%-os csökkenést mértek a fiúknál, míg 13,1%-ot a lányoknál [79]. 10 év alatt ez átlagosan 120% körüli csökkenés, ami szignifikánsan több mint a Dumith és mtsai.-féle becslések [76]. Magyarországon ilyen jellegű objektív kutatásokon alapuló adatok sajnos nem állnak rendelkezésünkre. Az egyetlen viszonyítási pontot a már hivatkozott HBSC-kutatások jelentik. Halmai Réka és Németh Ágnes (2011) fő megállapításai a legutóbbi vizsgálattal kapcsolatban az alábbiak:

„Kutatásunkban vizsgáltuk a fiatalok fizikai aktivitásának jellemzőit, valamint a fizikailag passzív szabadidő-eltöltés egy aspektusát, a képernyőhasználatot. A nemzetközi ajánlásokat figyelembe véve (Strong és mtsai, 2005) a magyar fiataloknak csak igen kis hányada (kevesebb mint 20%-a) mozog eleget, azaz naponta legalább egy órát minimum közepes intenzitással. Nemzetközi összehasonlításban ez az érték közepesnek mondható (IANOTTI és mtsai, 2008a). Három tanulóból kettő végez intenzív testedzést hetente legalább kétszer, míg a heti legalább két óra erőteljes mozgás a diákoknak kevesebb, mint felét jellemzi. […]

A fizikailag passzív szabadidős tevékenységekre jóval több időt áldoznak a fiatalok, mint a mozgásra. A tévé- (videó, DVD) nézés legtöbbjük napirendjében állandó: hétköznapokon a diákoknak közel 60%-a naponta legalább 2 órán át néz tévét, míg a hétvégén ez tízből nyolc tanulóra jellemző. Ebben a korosztályban a napi tévénézés ajánlott maximuma 2 óra (AAP, 2001). A fiúk és lányok szokásai között nincs számottevő különbség és az egyes korcsoportok között sem láthatunk markáns tendenciát, hasonlóan korábbi kutatási eredményeinkhez (Németh, 2007c). E magas arányok 39 európai és észak-amerikai ország iskolásainak arányaihoz képest nem magasak: minden vizsgált korcsoportban az átlagos értékek alatt vannak (Ianotti és mtsai, 2008b).

Eredményeink azt mutatják, hogy a serdülőkorúak nagyon jelentős hányada Európa-szerte – így hazánkban is – a kívánatosnál jóval kevesebb időt fordít megfelelő fizikai aktivitásra, ugyanakkor a passzív szabadidős tevékenységek aránytalanul nagy részét töltik ki napjaiknak. Bőven van tehát tennivaló, hogy a súlypontok áthelyeződjenek, és egészségesebb életmód váljék jellemzővé az iskoláskorúak körében.” [80, 31. o.]

Ács Pongrác, Borsos Anita és Rétsági Erzsébet 2011-ben közöltek gyorsjelentést, amely serdülőkre vonatkozó megállapításai szerint a diákok 24,4%-a nem sportol testnevelésórán kívül [81]. Érdekes módon az okok között a gyermekek 60%-ban a családtagjaikat, illetve 22,7%-ban a tanáraikat említik meg. Ez a két adat mindenképpen komoly, stratégiai mondanivalót hordoz magában.

Az iskolai testneveléssel kapcsolatos hazai attitűdkutatások általában tantárgyunk kedveltségét, illetve az azt meghatározó okokat vizsgálják. A legfontosabb hazai attitűdvizsgálatok [82; 83; 84; 85; 86; 87; 88] megerősítik, hogy a testnevelés tantárggyal kapcsolatos pozitív beállítódás átlagosan több, mint a tanulók felénél található meg. Ugyanakkor a tanulóink testmozgáshoz kapcsolódó pozitív érzelmi beállítódása 90% fölötti még a középiskolás évek végén is [85].

A rendszeres testmozgástól, pontosabban a szervezett sporttevékenységtől való elfordulás lehetséges okozóiról Cary (2004) elgondolkodtató statisztikai eredményeket publikált [89]. Tanulmánya szerint a megkérdezett gyerekek 45%-át csúfolták vagy inzultálták valamilyen módon sporttevékenység közben, 22%-uk számolt be arról, hogy a sportsérülésük ellenére erőltették a további játékot, mérkőzésen vagy edzésen való részvételt. Sportolás közbeni agresszió (ütés, rúgás, kiabálás) a gyerekek 18%-át érte. Nem véletlen – írja Cary –, hogy a szervezett sportot átlagosan a diákok 70%-a hagyja ott, fordul el tőle. A sportot otthagyó fiatalok szüleinek ­44%-a gondolta úgy, hogy a gyermeke azért szakította meg a szervezett mozgásos tevékenységet, mert végzése közben boldogtalannak érezte magát.

Az idézett tudományos eredmények igazolják, hogy „a mozgásos magatartás, aktivitás nem automatikusan és ösztönösen alakul ki a gyermek természetes mozgásossága következtében, hanem tudatos és folyamatos nevelőmunka eredményeként. Csakis ezáltal válhat szokásrendszerré, és életünk szerves részévé.” [90, 89. o.]

A minőségelvű iskolai testnevelésnek ebben a nevelési folyamatban van pótolhatatlan és meghatározó szerepe.