A kreativitásnak többféle fogalmi megjelenésével találkozhatunk a szakirodalomban. Az adott tevékenységre vonatkozóan mindenki megtalálhatja ezek között a fogalmak között a neki legjobban megfelelőt. A fogalmi leírásokban közös jellemzőként érhető tetten az, hogy (1) a kreatív ember valami új dolgot hoz létre, talál ki, vagy (2) valami meglévő dolgot újszerűen használ fel, illetve (3) össze nem illő dolgokat illeszt össze valamilyen új szempont alapján.

Csíkszentmihályi Mihály (1996) elég gyakorlatiasan fogalmazza meg tapasztalatait a kreativitásról. Véleménye szerint az a kreatív, amit a környezete annak tart. Az ő nézőpontja szerint ha valami kreatívnak tűnik, azonban a környezete nem fogadja el, nem kezdi használni, akkor az nem tekinthető kreativitásnak, csupán egy-egy próbálkozásnak.

Guilford (1967) értelmezésében a kreativitás alkotóképességet, teremtőképességet jelent, amely során a különféle képességek szerveződése lehetővé teszi az elszigetelt tapasztalatok összekapcsolását, újszerű értelmezését és új formában történő megjelenését. A kreativitás fejlődését tanulási szempontból elsősorban a divergens gondolkodást lehetővé tevő feladatok támogatják.

Guilford szerint a kreativitás a divergens (széttartó) gondolkodásban nyilvánul meg. A divergens gondolkodás teszi lehetővé egy probléma több oldalról való megközelítését annak megoldása során, illetve olyan elemek összekapcsolását, amelyeket rendszerint egymástól függetlennek vagy össze nem illőnek tartunk. A divergens gondolkodást segítő feladatoknak egyszerre több helyes megoldása is létezik. Az intelligencia ugyanakkor a divergens gondolkodástól eltérő, konvergens (összetartó) gondolkodáson alapszik.

A divergens („széttartó”) gondolkodás megnyilvánul:

• a problémák iránti érzékenységben;
• a gondolkodás könnyedségében (fluencia), amely a szavak, gondolatok közötti kapcsolatok gyors képzésében jelentkezik;
• a gondolkodás rugalmasságában (flexibilitás), ez teszi lehetővé a megoldások célszerű variálását;
• a gondolkodás eredetiségében (originalitás), a szokatlan megoldásokra való rátalálás képességében.

A konvergens („összetartó”) gondolkodás lényege, hogy egy adott probléma megoldásánál, már a jól bevált megoldást, sémát alkalmazzuk. Ez feltételezi a szabályok ismeretét, a logikai összefüggések megértését.

Cropley és Cropley (2005) a kreatív ember a következő tulajdonságait említik:

• Változásra törekvés
• Merészség
• Impulzivitás (kevésbé képes kontrollálni magát)
• A fegyelmezetlenségre való hajlam az elérendő cél érdekében
• Nyitottság az új elképzelések iránt
• Nonkonformizmus
• A tekintély megkérdőjelezése
• Gyors, rugalmas reagálás az új helyzetekre

A labdarúgásban, mérkőzés közben a kreativitás sokféle szempontból érhető tetten. A játékosok nem találnak ki új technikai elemeket, inkább a már általuk ismert technikai elemeket alkalmazzák szokatlan módon, különböző játékhelyzetekben. Például olyan területre passzolják a labdát a pályán vagy olyan helyre rúgják a labdát a kapuba, ami nem szokványos, amire az ellenfelek nem számítanak. Cselezéseknél vagy szereléseknél olyan mozdulatsorokat használnak, amelyek nem szokásosak, vagy nem odaillők, de mégis sikeresek lesznek. Mérkőzés közben az így játszó labdarúgókat nevezzük kreatív játékosoknak.

A kreativitás fejlesztésekor a foglalkozásokon olyan feltételeket kell teremtenünk, ahol a tanuló kipróbálhatja a kreatív ötleteit, és kísérletezhet a különböző megoldásaival. A hagyományos, direkt oktatásmódszertani koncepció sajnos ennek minimális teret ad. Az egyes játékhelyzetekben hagyjuk, hogy a változásra való törekvésüket kiélhessék, a sablonokon túl adjunk helyet és időt a szabad döntések lehetőségeinek is! Sőt, bátorítsuk is erre a gyerekeket, illetve alakítsunk ki olyan szituációt, amikor nekik kell részben vagy teljes egészében megalkotniuk és végrehajtaniuk egy feladatot.

A kreativitás a technikai elemek alkalmazásán túl elsősorban a taktikai megoldásokban nyilvánul meg. A labdarúgásban egy csapat játékstílusát a divergens és konvergens megoldások elegye, százalékos aránya határozza meg (88. ábra)