Én úgy örülök, hogy mégis összejön ez az András meg Kevin-féle szakkör! – ujjongott Nóri, másnap este, hazafelé menet. Szilvivel ma is találkoztak kora délután a közeli park előtt. Általában hetente legalább háromszor találkoznak a lányok, és együtt futnak a parkban.
– Igen, szerintem is klassz, de várjuk ki a végét – mondja erre Szilvi fáradtan.
– Ezt hogy érted? – kérdez vissza Nóri.
– Sehogy. Csak mondtam.
– Mi van veled? Fáradt vagy? Vagy van valami bajod?
– Nem, nincs – válaszolja Szilvi –, csak tudod jól, hogy nem nagyon szeretek dumálni futás után.
– Nekem ne kamuzz, Szilvi, jó? Mi bajod van? Mégsem tetszik a drámaszakkör?
– Dehogynem, hát mondtam, nem? – válaszolja ingerülten Szilvi. – Csak annyit fűztem hozzá, hogy várjuk ki a végét.
– De én meg erre megkérdeztem, hogy ezt meg hogy érted! Válaszolnál már rendesen?
– Én nem akarok színészkedni.
– De hisz ezt megbeszéltük föciórán! Nem kell mindenkinek szerepelni. Végre megmutathatod, mit tudsz! Kábé senki sincs tisztában azzal, rajtam kívül, hogy milyen brutálisan ügyes vagy! Olyan jelmezeket fogsz összerittyenteni, hogy mindenkinek leesik majd az álla.
– Jaj, de cuki vagy – mondja Szilvi mosolyogva –, de nem csak erről van szó. Én még nem érzem jól magam ebben a szituban. Tudod, hogy nem szeretek előre örülni. Erre mondtam, hogy várjuk ki a végét.
– De mitől nem érzed jól magad? És milyen szituban?
– Nóri, figyelj! Mi történt eddig? Kevin, aki mindig pattog, kitalált valamit, ami jól hangzik, András, mert a haverja, mellé állt, Jánosbá meg tök jó fej tanár, és megpróbál segíteni nekik, ennyi. De ez még nem jelent semmit! Fogalmunk sincs, hányan fognak jelentkezni, mikor lesznek az összejövetelek, meg hol, meg ilyenek… Megengedik-e egyáltalán a diriék, hogy ilyesmit csináljunk? Ezt ki tudja?
– Hát… gondolom, ez a felnőttek dolga.
– Mi?
– Ezeket a kérdéseket megválaszolni… Illetve, úgy értem, a felnőttek majd eldöntik, hol lesz a foglalkozás, meg ilyenek… Ez nem a mi dolgunk.
– Miért? Szerinted akkor mi a mi dolgunk?
– Hogy örüljünk – válaszolta vigyorogva Nóri és a nyomatékosság kedvéért vidáman pördült egyet maga körül.
– Jaj, Nóri, javíthatatlan romantikus vagy! – nevetett rá barátnője.
– Nem, nem! Én ezt tényleg így gondolom! Örüljünk és találjunk ki sok klafa dolgot! Mi minden belefér egy ilyen szakkörbe! Mozizhatunk. Mehetünk együtt színházba. És igen, akár mi magunk is szerepelhetünk majd egyszer. Miért ne lehetne ennek örülni? A többit majd kitalálják a tanárok. Ha látják, hogy tényleg akarjuk, és sokan vagyunk, úgy is segítenek. Mi mást tehetnének?
– Például, hogy nem segítenek.
– Na, ha én romantikus vagyok, akkor te meg… nem is tudom, mi vagy ilyenkor, Szilvi! Ünneprontó vagy, tudod! – mondta félig viccesen, félig sértődötten Nóri. – Mondd, hogy te is örülsz egy kicsit!
– Jó, örülök – válaszolta Szilvi kelletlenül. – De csak egy kicsit! Nagyon majd akkor fogok örülni, ha először is: tényleg segítenek a felnőttek, másodszor: tényleg sokan leszünk, harmadszor: tényleg nem kényszerítenek rám olyasmit, amit nem akarok csinálni. Én nem akarok szerepelni.
– Jaj, Szilvi, századszorra mondod már! Felfogtam! A többiek is felfogták! Mit parázol? Ki kényszerítene rád bármit is? – Nóri csóválta a fejét. – Ne legyél már ilyen rosszhiszemű. Inkább kezdjed el mutogatni, hogy milyen király dolgokat tudsz varrni, és legközelebb, ha erről lesz szó, vállald tényleg el a jelmeztervezést!
– Igenis, főnök! – nevetett a lány, majd később hozzáfűzte. – Én nem vagyok rosszhiszemű, csak szeretném tisztázni a dolgokat. Én csak akkor akarok ebben részt venni, ha nem ketten-hárman lézengünk és bohóckodunk, hanem tényleg egy csapat lesz, és nekem nem kell szerepelnem, hanem maradhatok a háttérben.
– Ha még egyszer elmondod, kupán váglak – nevetett Nóri.
– Jól van. Többször nem mondom el – válaszolta Szilvi –, de az sosem baj, ha az ember pontosan tudja, hogy mi az, amit szeretne, és mi az, amit nem.
– Rendi, kimondtad, tudom, tudjuk most már mi is. Mindenki tudja! Az egész világ! Lazuljál már el! – Nóri nevetve átkarolta barátnőjét, és az utolsó pár métert hazáig már egymásba karolva tették meg. Mikor elköszöntek egymástól, Szilvi még nevetve Nóri után kiabált.
– Tudom ám, hogy te miért örülsz ennyire ennek a szakkörnek!
– Hogyhogy miért? – kérdezte Nóri meglepődve.
– Inkább kiért – válaszolta kaján vigyorral Szilvi.
– Na, jól van Szilvi, most azonnal befogod, megértetted! – Nóri elvörösödött zavarában, de azért ő is nevetett.
– Rendben, befogom. Megyek aludni! Jó éjszakát, Nóri!
– Neked is Szilvi!
– Na, de Nóri, várj csak! Még egyetlen szó!
– Igen?
– András! – azzal Szilvi vihogva eltűnt a lépcsőházban.