Ugyanaznap délután az iskola lépcsőjén ül Kevin, elmélázva szotyizik. Mellélép Andi.

ANDI:                  Fú, de jól nézel ki, ahogy itt törögeted a magot, és köpködöd a héját!

KEVIN:               Nem mindenkit érdekel ám, hogy mikor hogy néz ki. Te még enni is tükör előtt szoktál?

ANDI:                  Na, témánál vagyunk. Persze! Egész nap a tükör előtt billegek. Sőt puszilgatom magam, és mondogatom, hogy de szép, de szép! (Kevin elneveti magát.) Jellemző. Bírom, hogy mindenki olyan nagyon tudja, hogy én milyen vagyok! Csak azért mert nem szeretem az igénytelenséget, és adok magamra, már biztos egy buta liba is vagyok, aki még enni is a tükör előtt szokott. De tudod mit, inkább nem folytatom, mert még a végén én is kapok egy nyaklevest tőled… Ööö, tényleg! Ma még nem verekedtél?

KEVIN:               Hahaha. Nagyon vicces!

ANDI:                  Nem viccelek. Nem vicces. Elegem van. Unom, hogy állandóan lebutáztok és lelibáztok! És azt is unom, hogy mindent elrontasz!

KEVIN:               Én?!?

ANDI:                  Igen! Mi a francnak kellett balhéznod reggel? Olyan jó ötlet lett volna…

KEVIN:               Persze, mammamia, mi?

ANDI:                  Na tessék, megint kezded!

KEVIN:               (felemeli a hangját) Én kezdem?!? Nem is én balhéztam! Zoli kötött belém! Rinyálsz itt, hogy téged senki sem vesz komolyan, meg hogy beskatulyáznak, közben meg hallod te, hogy mit beszélsz? Épp te skatulyázol be engem! (Ideges, felugrik a lépcsőről.) Tényleg én kezdtem? Tudod mit? Igen, én kezdtem! Az én ötletem volt az a nagyon jó ötlet, rémlik?

ANDI:                  Jól van már, nyugi! Higgadj már le! Igazad van. Nyugi!

(Kevin lenyugszik, visszaül, kis ideig csendben bámulnak maguk elé.)

KEVIN:               Ja, persze, én vagyok a balhés. Csinálhatok bármit, most már az is maradok. Kevin, a balhés.

ANDI:                  Én meg a cicavirág. Még a tanárok is beskatulyáznak. Komolyan mondom, ha felelés van, szinte érzem a hangjukon, ahogy kérdeznek, hogy: na, halljuk, „szépdebutalány”, mennyit sikerült megtanulni a leckéből?

KEVIN:               (nevet) Ha választanod kéne a szépség és az okosság között, melyiket választanád?

ANDI:                  (kis gondolkodás után, nevetve) A szépséget.

KEVIN:               (nevet) Ennyi!

ANDI:                  Na, de könyörgöm!!! Nem kell választanom! Hisz tök jó tanuló vagyok!

KEVIN:               Jó neked. (Újra kis ideig csendben ülnek egymás mellett.) El akarok innen menni.

ANDI:                  Hová?

KEVIN:               Ahol nem ismernek. Ahol jobb fejek az emberek. Főleg a felnőttek.

ANDI:                  Áh, a felnőttek mindenhol ilyenek. Rosszfejek.

(István bácsi lép oda a gyerekekhez.)

ISTVÁN BÁCSI:(viccesen, kedvesen) Hát ti meg? Miért ültök a lépcsőn? Ez valami új divat, vagy mi? Állandóan hessegetnem kell innen a gyerekeket, mint a galambokat. Hess hazafelé!

KEVIN:               Megyünk már Istvánbá, megyünk. Úgy sincs itt semmi…

ISTVÁN BÁCSI:Semmi? Ez rosszul hangzik. Valami baj van? Tegnap még nagyon lelkesek voltatok.

KEVIN:               Hát ja… Én most is lelkes lennék… Csak a többiek nem… Nem lesz itt drámaszakkör, Istvánbá! Érdeklődés hiányában elmarad.

ANDI:                  Azért ez nem teljesen így van! Engem pölö érdekel!

ISTVÁN BÁCSI:Hm… Nekem van egy unokám. Állandóan a könyveket bújja, drámákat olvas. Kis csodabogár. Na, ha ezt tudná…

KEVIN:               Akkor már hárman lennénk. Sőt, négyen. Andi, András, Istvánbá unokája meg én. Mondjuk, ő nem ide jár a mi sulinkba. Úgy, hogy akkor három…

ISTVÁN BÁCSI:Kérdezzétek meg, hátha külsős iskolából is jöhetnek diákok! Nagyon örülne az unokám… Nem kell így letörni, Kevin, fiam! Ha négyen, hát négyen! Örülj, hogy nem vagy egyedül!

KEVIN:               (felélénkülve) Végül is… Miért ne?! Egy próbát megér. Köszönöm Istvánbá a biztatást! Megkeresem Andrást, rádumálom, hogy folytassuk. Ez a nap már úgyis az ördögé… Hátha mégis jól végződik.

ANDI:                  Veled megyek! Nekem is vannak ötleteim!

KEVIN:               (viccesen) Ajaj… remélem, nem sminktanácsadásra gondolsz!

ANDI:                  (nevetve) Elég legyen!

ISTVÁN BÁCSI:Na, ez a beszéd! És legalább nem az iskola lépcsőjén csöveztek itt nekem! Indíts haza! (A gyerekek felélénkülve elindulnak.) Aztán, ha valami színházas díszletizére lenne szükség, szóljatok! Vannak kincsek a padláson!

(A gyerekek elindulnak, pár lépésnyi csend következik.)

ANDI:                  Tök jófej ez az Istvánbá, nem?

KEVIN:                  De, az. Tényleg az.