Hétköznapi sikereinket, eredményességünket nem csak logikai készségeink és praktikus ismereteink határozzák meg, hanem legfőképpen az, ahogyan érzelmeinkkel bánunk. Egy helyzetben akkor tudunk célravezető döntéseket hozni, ha fel tudjuk ismerni a helyzettel kapcsolatos érzéseinket és – amennyiben szükséges – irányítani is tudjuk azokat. Érzéseink kezelése az eredményesség mellett hatással van társas és intim kapcsolataink minőségére is.

Az érzelmi intelligencia (EQ) magas foka nem azt jelenti, hogy az érzéseink „minősége”, „helytállósága” vagy „eredményessége” magas. A bennünk keletkező érzések ugyanis egyformán érvényesek, és nincs közöttük jó érzés vagy kevésbé jó érzés… 
Az EQ arra vonatkozik, hogy miként kezelem – tudatosan – a bennem megszülető érzéseket. Az EQ az 
a képesség, amellyel a társaim és a magam érzelmeit felismerem, megértem és kezelem.

Az értelem és az érzelem közötti átjárás tulajdonképpen agyunk racionális és érzelmi központjai között megvalósuló kommunikáció. Az érzelmi intelligencia olyan képességeket foglal magába, mint önmagunk ösztönzése, a minket érő frusztrációk ellenére is fenntartott kitartás, hangulataink pozitív irányba történő átfordítása, indulataink vezérlése és fékezése, a vágykielégítés késleltetése, valamint az empátia. [88]
Az érzelmi intelligencia segít, hogy megértsük azt a helyzetet, amelyben éppen vagyunk, és abban is segítségünkre van, hogy ebben a helyzetben megfelelően viselkedjünk. Mindez meghatározott körülmények között történik, engedve, hogy a körülmények vezessenek. Emellett a spirituális intelligenciánk engedi, hogy megkérdezzük: valóban ebben a helyzetben akarunk lenni? Vagy inkább megváltoztatnánk ezt a helyzetet egy jobbra? Ez pedig nem más, mint dolgozni a helyzet körülményeivel, úgy, hogy közben a mi kezünkben van az irányítás.

Az érzelmi kompetencia röviden: tudni, hogy mit érzek és miért, ismerni a kapcsolatot az érzéseim, a gondolataim és a mondandóm között, ismerni az érzéseket, amelyeket a mindennapi működésem vált ki, tisztában lenni az értékeimmel és a céljaimmal.

A gyerekek az iskolában az érzések lehető legszélesebb skáláját élik meg: büszkeséget, amikor egy bonyolult feladatot megoldanak, félelmet, amikor bántják vagy fenyegetik őket, kitartást, amikor egy órán figyelemmel tudnak jelen lenni, és örömöt, amikor játszhatnak. A gyerekeket érő érzelmek, érzések megélése, az érzelmi műveltség a további sikereik szempontjából központi tényezővé válik. Ha például egy tanuló aggódva tekint a matekdolgozat elé, de egyúttal felismeri és azonosítja az érzéseit, tehát az aggodalmát, és megérti, hogy azért érez így, mert az előző dolgozatai nem sikerültek túl jól, egyúttal a szülei felé kifejezi ezt az érzést és rendezi az érzéseit azzal, hogy nagy levegőt vesz, és extra időt tölt a matektanulással, akkor ezen az úton vélhetően jobb eredményt érhet el a dolgozatban. Ebben az esetben a diák belső figyelmet él meg, és a valóságos helyzeteknek megfelelően támogatni tudja saját szükségleteit.

Számos vizsgálat kimutatta, hogy a fejlettebb érzelmi készségekkel rendelkező gyerekek sokkal boldogabb, kiegyensúlyozottabb életet élnek, sokkal több pozitív kapcsolatuk van, és kevesebb eséllyel kerülnek kapcsolatba drogokkal, alkohollal és más káros devianciaformákkal.
Ha a tanulók körül lévő felnőttek ugyanezt az utat járják végig (felismer, megért, azonosít, kifejez és rendszerez), akkor az nagyon fontos szerepmodell a gyerekeknek. Ha egy jó érzelmi készségekkel rendelkező felnőtt empatikus, nyíltan kommunikál, hatékony és nyílt tanulási környezetet teremt, akkor a diákok biztonságban és megbecsülve érzik magukat. Az érzelmileg képzett tanár az iskola és a diák közötti kapcsolatát is megerősítheti. De a tanárok érzelmi készségei a saját hatékonyságukat is növelik. Egy érdekes kutatás rávilágított arra, hogy azoknál a tanároknál, akik kevésbé fogadják el a gyerekek ötleteit, illetve kevesebb interakció van köztük és a gyerekek között, sokkal valószínűbb a kiégés. Míg azok a pedagógusok, akik rendezni tudják az érzéseiket, erőfeszítéseket tesznek, hogy ráhangolódjanak a gyerekekre, kevesebb kiégési hatásról számolnak be [89]. Emellett a mélyebb érzelmi intelligenciával rendelkezők nagyobb társas támaszra is számíthatnak, például a vezetőiktől is [90].

A TE IS Programban a gyerekek szinte folyamatosan olyan helyzeteket oldanak meg, amelyek az iskolák nagy részének életében nem tekinthetők szokványosnak. A szünetekben mozgásprogramokat szerveznek, programjaikhoz önkénteseket toboroznak, saját célokat határoznak meg, önálló terveket építenek föl… A TE IS Programban való alkotó és tevékeny részvétel rengeteg kihívást jelent a bevonódó gyerekeknek. Hogyan mozgósítsák a társaikat? Mit kezdjenek az általuk kitalált programokkal szembeni ellenállással? Hogyan találják meg azokat az aktivitásokat, amelyek a leginkább illenek az iskola társas kultúrájához? És még sorolhatnánk…

Mivel a TE IS Csapat tagjai maguk is részesei az adott iskolai kultúra érték és normarendszerének, mindegyikőjük rendelkezik meghatározott preferenciával az iskolában való léttel kapcsolatban. Ez természetesen érzésekkel jár, olyan érzésekkel, amelyeket azonosítaniuk kell magukban, és amelyeket a program megvalósítása során kezelniük kell. (Lásd még A stressz kezelése, valamint a Düh és harag kezelése elméleti útvonalakat.)

Ha egy szünetben tervezett aktivitás célcsoportját a TE IS Csapat úgy határozza meg, hogy abba beletartozik az a kisebb csoport is, amelynek tagjai korábban agresszíven és bántóan viselkedtek az egyik csoporttaggal, akkor az a bizonyos csoporttag jogosan érezheti azt, hogy nem szeretne a bántalmazó csoportért dolgozni. Tegyük fel, hogy a korábban bántott csoporttag azt érzi, hogy fél megszólítani a kisebb csoportot. Ilyenkor meglehet, hogy a TE IS Diák ellenzi az említett kis csoport aktivitásba való bevonását, de jó esetben az történik, hogy az érzéseit a társai elé tárja, és elmondja, hogy ő bizony fél attól a csoporttól. Az érzés azonosítása és kimondása itt megtörténik, a félelem kezelése van tehát soron. De hogyan kezelhető ilyen esetekben a félelem érzése?

Egy érzés, még ha az elnevezése egyszerű is (félelem), sokkal összetettebb, mint azt elsőre gondolnánk. Az, hogy azonosítottuk magunkban az érzés elnevezését, még nem jelenti azt, hogy valóban meg tudtuk nevezni a bennünk lévő összes tartalmat. A megnevezés és a kezelés vagy aktivitásba fordítás azonban mindenképpen jó útra visz bennünket: ha elmondjuk a társainknak, hogy félünk valamitől, akkor a többiek felől jövő reakciók, kérdések és együtt érző válaszok már a megoldás felé lendítenek bennünket. Ilyen esetben sok megnyugtató megoldás születhet: megállapodhatunk a társainkkal, hogy mi a háttérben fogunk részt venni a program szervezésében; megbeszélhetjük, hogy nem hagynak bennünket egyedül az aktivitás során…

A TE IS Programban az érzelmi intelligencia a részt vevő gyerekek egyéni érzéseinek felismerése és kezelése, ám mindez a társas erőforrások adta mezőben történik, a kapcsolódások, interakciók, kommunikáció és csoportdinamika mentén. Nézzük most meg, hogy milyen összetevőkből, kulcsfogalmakból áll az EQ módszertani útvonala!

Érzések felismerése Az érzések felismerése nem más, mint saját egyéni érzéseink azonosítása. Tudom-e, hogy mit érzek akkor, amikor levert vagyok, amikor semmihez sincs kedvem, vagy amikor meg akarok úszni egy feladatot? És ha visszagondolok a napomra, akkor vajon miért viselkedtem olyan furcsán a többiek társaságában, vagy miért nem jött ki egy hang sem a torkomon, amikor irodalomórán felszólítottak? Ezekre a kérdésekre nem könnyű válaszolni, hiszen bizonyos helyzetekben hirtelen egyszerre nagyon sok hatás is érhet bennünket.

Néhányan feladathelyzetben azt érezzük, hogy szinte lefagyunk. A bénultságnak persze sok oka lehet: talán túl nehéz a feladat, talán túl sokan figyelnek bennünket a feladat megoldása közben, túl nagy a tét, vagy esetleg félünk attól, hogy hibázni fogunk. Bármi legyen is az oka a bénultságunknak, ha közelebb kerülünk a helyzetben megélt érzéseinkhez, ha azonosítani tudjuk az érzést magát, már előrébb járunk, attól függetlenül, hogy a feladatot végrehajtottuk-e vagy sem. Az érzések azonosítása ugyanis – bármilyen fontos is – csak egy lépés a megoldás felé. Ahhoz, hogy érzéseinket magunkban helyre tegyük, aktivitásra, lépésekre, lendületre van szükségünk. Ezt a kapcsolatot a legjobban a Kutatás, megismerés és a Szükségletek azonosítása dimenziók találkozási pontjában lehet látni.

Empátia Az empátia fogalmát több fontos szerző is körülírta. Buda Béla szerint „az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével, a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelkiállapotába. Ennek a beleélésnek nyomán meg tud érezni és érteni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és törekvéseket, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki, és amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek törvényszerűen. A megérzés és megértés fő eszköze az, hogy az empátia révén a saját személyiségben felidéződnek a másik érzelmei és különféle feszültségei. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy a személyiség beleéli, mintegy a másikba vetíti önmagát.” [91, 45. oldal]

Ám az empátiát ezen a ponton érdemes a személyiség határain túl, a társas mezőre is vonatkoztatni. Az empátia segítségével vagyunk ugyanis képesek arra, hogy úgy érzékeljük társaink belső világát, mintha az a magunké lenne, ám közben nem veszítjük el az „úgy, mintha” tulajdonságot. Az empátia segítségével anélkül vagyunk képesek érzékelni a körülöttünk lévők dühét, félelmét, zavarodottságát, hogy a saját érzelmeink ebbe belekeverednének, sőt, ezen érzelmek megélését és megküzdését nem vállaljuk át a másik személytől [92]. Ez a képesség a Kutatás, megismerés és az Elfogadó figyelem dimenziók metszéspontjában a gyakorlati munka során sokszor lesz „használatban”.

Érzések kezelése Ha a fentebb említett bénultságunk okaként felismertük magunkban a hibázástól való félelmet, akkor nagyot léptünk előre ahhoz, hogy feloldjuk magunkban a bénító érzést. Ez az a pillanat, amikor nem általánosságban élünk meg valamit, hanem konkrét tartalmakat találunk az érzéseink hátterében. Ha pedig erre rájöttünk, már csak a tartalmak kezelésére kell figyelnünk ahhoz, hogy megváltoztassuk a következményeket. A fenti helyzetben például kipróbálhatjuk, hogy mi történik akkor, ha a félelmünket megosztjuk egy közeli társunkkal, barátainkkal, szüleinkkel, tanárainkkal. A félelem ilyenkor oldódni kezd, és a társakkal való beszélgetés, interakció mentén érzéseinknek újabb és újabb részleteit van módunk felfedezni. Beszélgethetünk környezetünkkel arról is, hogy mi a hiba, mit lenne jó elkerülni, mi az, amit én hibának érzek, de a többiek nem gondolják annak. Ha pedig konkrétumokba is át tudom fordítani, hogy hogyan kerülhetem el a hibázási lehetőséget, már csak arra kell figyelni, hogy a megfelelő viselkedést, stratégiát, megoldást kialakítsam és kövessem.

Az érzések felismerése és kezelése belül, magunkban történik, ám a segítség szinte minden esetben a társak felől érkezik. Érzéseink tehát azok felismerésétől indulva az empátia állomásán át eljutnak a társas mezőig. Ott elég muníciót kapunk ahhoz, hogy kezelni tudjuk őket, majd visszatérve önmagunkba, megéljük az érzésünkhöz fűződő viszonyt. A fenti példával élve: ha belül bénító félelmet érzünk, akkor kifelé tekintve azt láthatjuk, hogy mások is megélnek hasonló érzéseket, és ha a magunkét megosztjuk, akkor válaszokat, ingereket kapunk, amelyek részletezik számunkra a félelem érzését, vagy „visszatükröződve” látjuk, hogy nincs is miért aggódni olyan nagyon. Végül, visszatérve az érzések azonosításához, már egy egészen „másfajta félelmet” látunk, amely talán nem is olyan bénító. Ez a kulcsfogalom tehát, az Erőforrások azonosítása és a Szabályalkotás metszetében jól gyakorolható, hiszen a megélt érzések a meglévő és a módosított szabályok mentén válnak erőforrássá.

Reziliencia A reziliencia, amely szabatos fordításban rugalmasságot jelent, az a képesség, amellyel egy személy vagy csoport egészséges módon tud megküzdeni a meglepetésszerű helyzetekkel, a változásokkal vagy a váratlan akadályokkal. A rugalmasság szorosan összefügg az érzéseink azonosítási és kezelési módjával. Minél jobban ismerjük önmagunkat, önmagunk működésmódjait, annál kevésbé tud bennünket váratlanul nehéz helyzetbe hozni a környezetünk.

Feladathelyzetben a rugalmasság képessége azzal az előnnyel jár, hogy általa képesek leszünk új, kreatív módokat találni a megoldásra, ahelyett, hogy állandóan a megoldandó problémát vizsgálnánk. Emellett pedig sokkal hatékonyabban fogunk megbirkózni a visszautasítással, a kritikákkal és a negatív hatásokkal is. A reziliencia képessé tesz bennünket arra, hogy egy időben több folyamatot is figyelemmel tudjunk kísérni, valamint arra, hogy csapatunk produktív tagjai legyünk. A rugalmasság arra is megtanít bennünket, hogy változó környezetünket a csapatunk céljai szerint tudjuk formálni, ha az szükséges.

Csapatunk rugalmasságának megteremtéséhez szükségünk van a csapattagok személyes kompetenciáira (például az érzések kezelésének képességére), a társas erőforrások meglétére (társak, barátok, tanácsadók, példaképek) és környezeti vagy strukturális erőforrásokra (megfelelő munkakörnyezet, jól körülhatárolt folyamatok és célok, pénzügyi erőforrások). Mindezek megteremtése érdekében elengedhetetlen, hogy olyan társas kapcsolatokat alakítsunk ki, amelyek szereplői maguk is rendelkeznek a rugalmasság képességével. A reziliencia esetében talán a legfontosabb: egymás képessé tevése a megoldások megtalálásában13! Éppen ezért az EQ útvonalának kulcspontja a Belső háló és az Erőforrások dimenziók találkozásában ölt testet.

Felelősség A felelősség vállalása a részvételben gyökerezik. Ha elkötelezem magam egy csoport, egy cél, egy ügy iránt, az olyan, mintha abban a pillanatban felelősséget is vállalnék a csoport, cél, ügy további hatásaival, eredményeivel kapcsolatban. A felelősségvállalás persze nem könnyű érzés. A felelősség szó gyakran negatív hangzású, hiszen számon kérhető, még akkor is, ha magunk nem is érezzük a vállalás súlyát. Mi az első gondolatunk, ha szüleinktől vagy tanáraink egyikétől ezt halljuk: ez a te felelősséged! Ilyenkor vélhetően egy megmagyarázhatatlan súly telepszik ránk. Az bizonyos, hogy a felelősség vállalásával valamivel több lesz a munkánk, feladatunk, illetve nem is több, csak más jellegű.
Csoportos feladatmegoldás során azok a személyek, akik felelősséget vállalnak a megoldás egyik-másik részéért, saját folyamatot felügyelnek, és a vállalt folyamatot teljes egészében átlátják. A kulcsszó ebben az esetben a vállalás. Ha ugyanis a felelősség kötelezően előírt, vállalandó plusz, akkor az teherré válik, és próbálunk szabadulni tőle. [93]

A felelősségvállalásnak ténylegesen vállalásnak kell lennie, olyannak, amely önkéntesen történik. Ha a TE IS Programban a résztvevők valóban be tudnak vonódni a program folyamataiba, önállóan képesek döntéseket hozni az aktivitás részleteit illetően, akkor automatikusan felelősséget fognak érezni a programok és a folyamatokban meghozott döntések iránt. Döntéseink a jövőre nézve fontosak, hiszen a döntések hatása leginkább később lesz érzékelhető. Sokszor van tehát szükség belső erőre, mert a jelen még nem biztosít elégséges visszacsatolásokat, csupán „érezzük”, hogy amit vállalunk, amit döntünk, ami felé elköteleződünk, annak eredménye a későbbiekben jó lesz. Így tehát ez a mérföldkő a Jövőorientáció és a Programértékelés metszéspontjában lesz látható.

Döntés Döntéseket mindennap hozunk, még ha azok egyik-másik mozzanata észrevétlen is marad. Mindazonáltal egy döntés meghozatala nagyon komplex folyamat, amely nem arról szól, hogy valamiről megmondjuk, hogy jó-e vagy sem.

Rengeteg döntési vagy döntést támogató modell létezik. Ennek az az oka, hogy világunkban egy-egy döntés hatalmas rendszerek útját képes irányítani, formálni. A modellek azonban csak annyira jók vagy rosszak (körültekintőek, részletesek, felelősek és még sorolhatnánk), mint amennyire a döntést meghozó személy.

Mindannyian másképp hozzuk meg döntéseinket. Vannak, akik hamar elhatározzák, hogy mit fognak tenni, és vannak, akik előbb megkérdezik a társaikat, hogy szerintük mit kellene tenni. Vannak, akik a vezetői, szülői vagy tanári elvárások mentén szoktak dönteni, és az is előfordul, hogy egy-egy döntést megszokásból hozunk meg.

A legfontosabb igény döntéseinkkel szemben, hogy lássuk, mely helyzetben fontos az érzékenyebb, elmélyültebb és részletesebb felkészüléssel járó döntés.

Látható tehát, hogy ennek a készségnek a gyakorlására a Célmeghatározás és az Önbizalom találkozási pontjában lesz lehetőség.
A döntések meghozatalához az egyik legalkalmasabb eszköz a fadiagram. Lássuk, hogyan modellezhető a fadiagram segítségével egy egyszerű döntés az „esernyő problémán” keresztül! [94]

A TE IS Program értelmezési keretei között az érzelmi intelligencia módszertani útvonalában két olyan „hurok” található, amelyekben az érintett kulcsfogalmak körforgásszerűen követik egymást, mindaddig, amíg a következő kulcsfogalomra való továbblépés megtörténik. A teljes útvonal megértéséhez először érdemes ezt a két „hurkot” megvizsgálni.

Az első három kulcsfogalom az érzések felismerése, az empátia és az érzések kezelése. Belső érzéseink felismerése a társas mezőben leginkább interakcióink mentén történik meg. Interakcióink a gyakorlati dimenziókban említett kutatás és megismerés mozzanatait képesek olyan visszacsatolásokká alakítani, amelyekben a megismerési folyamat felismeréssé válik. Amikor a TE IS Program belépését követően a TE IS Csapat vizsgálni kezdi az iskola működésének jellemzőit (igényeket, jellegzetességeket…), akkor a kutatási folyamat egy sor olyan eredménnyel jár, amely jelentősen módosíthatja a TE IS Csapat eddigi, iskolával kapcsolatos gondolatait és érzéseit. Az iskola társas viszonyában tehát óhatatlanul is megváltoznak az érzéseink a környezetünkkel kapcsolatban. A kutatás és megismerés során megértjük az iskolai mozzanatok rejtett dimenzióit, és olyan összefüggésekre látunk rá, amelyekről eddig, a visszacsatolások nélkül talán valami egészen mást gondoltunk. A Kutatás, megismerés gyakorlati dimenzióján haladva az érzések felismerését és az empátia kialakulását érdemes a csapatnak, mentoroknak és trénereknek tudatosan is átdolgozniuk.

Míg a megismerés elősegíti érzéseink felismerését, valamint az empátia kialakulását, addig a háromszög harmadik eleme, az érzések kezelése már más gyakorlati síkon zajlik. Saját érzéseink felismerése és a mások iránt érzett empátia kialakulása a TE IS Programban végzett gyakorlati munkánk szemszögéből olyan működésbeli irányokhoz és szabályokhoz vezet el bennünket, amelyek átgondolásában a megismerés során felismert érzéseinket kezelnünk kell. De mit jelent az érzések kezelése, és hogyan építhető be a TE IS Csapat mindennapos működésébe?
Érzéseink nem csak értékeinket, ítéleteinket és viszonyulásainkat alakítják, de fontos erőforrásként is értelmezhetők, amennyiben tudjuk és értjük, hogy éppen mi zajlik bennünk. Amikor megértjük, hogy mit érzünk egy társas helyzettel kapcsolatban, vagy akár még az érzésünk forrására is rálelünk, akkor az érzéseinket (erőforrásként) segítségül hívhatjuk azoknak a közös szabályoknak a megalkotásában, amelyekre a közös munka és feladatmegoldás érdekében szükségünk lesz.

Tegyük fel, hogy a TE IS Csapat egy olyan iskolai programot tervezett meg, amelyről azt gondoljuk, hogy nem minden résztvevőnek fog tetszeni, illetve félő, hogy rosszul fog elsülni. Ez az aggodalom (érzés) vélhetően az iskola társas viszonyainak kutatása vagy ismerete, megismerése mentén született meg azáltal, hogy a program lehetséges eredményei kapcsán beleképzeltük magunkat a többiek bőrébe. Mit tudunk kezdeni az aggodalom érzésével? Természetesen a legkézenfekvőbb megoldás, ha az érzésünket kifejezzük a programot megtervező társak felé. Ha pedig az aggodalmunkat kockázatként, lehetséges veszélyként tudjuk kifejezni, és az általunk megjelenített tartalom a szabályalkotás mozzanataként értelmezhető, akkor az általunk kifejezett érzés egyfelől erőforrásként járult hozzá a mozgásprogram megvalósításához, másfelől talán másokat is segít abban, hogy a hasonló érzéseiket felismerjék.

Az érzések felismerése – az empátia – az érzések kezelése körforgás segít bennünket abban, hogy az érzések kifejeződjenek a TE IS Csapaton belül, és aktivitásba fordítva hozzájáruljanak a program folyamata során felmerülő kérdések megválaszolásához, a problémák megoldásához, a dilemmák feloldásához.

Amikor a folyamat során (az érzések felismerése és kezelése által) a csoportban vagy az egyénben empátia fejlődik, és eljutottunk a felismeréstől az érzések kezeléséig, addigra a csoport, a társas közösség működése eléggé megerősödik a környezeti változásokkal szemben. Így érkezünk el a reziliencia kulcsfogalmához.

A reziliencia a második „hurok” belépőpontja. Míg az érzésekkel való munka és az empátia kifejeződése inkább a program életciklusának kezdeti szakaszaiban érvényes, a második „hurok” összetevői; a reziliencia, a felelősség és a döntés már az életciklus beágyazódás és fenntartás részeiben válnak fontossá.

A körülöttünk zajló gyors és sodró változások közepette fontos, hogy akkor is talpon tudjunk maradni, ha a változásokból eredő behatások félrebillenteni készülnek bennünket. Az érzések felismerése és kezelése azonban csupán az alapja annak, hogy működésmódunkat az eltervezett mederben tudjuk tartani. A reziliencia képessége leginkább a tervezés szintjén bír számunkra különös erővel, ugyanis az ismeretlen eredetű és irányú változásokkal szemben csakis megfelelő, a társas erőforrásainkat bevonó tervezés segítségével tudjuk felvenni a harcot. Könnyen belátható, hogy az a jól végiggondolt tervezési folyamat, amely a társas szint legtöbb összetevőjét számításba veszi, olyan erőre tesz szert, amely akkor is fenntartja a csoport céljait, ha azt több oldalról is támadás éri. (Természetesen akadnak olyan helyzetek, amikor a külső behatás elég erős ahhoz, hogy újragondoljuk céljainkat, ilyenkor az újratervezés képessége jelenti azt az erőt, amelyről a reziliencia kapcsán beszélünk.)

A rezilienciához kapcsolódó két kulcsfogalom, a felelősség és a döntés még jobban megtámogatja csapatunk rugalmasságát és erősségét. A változások behatása, az új helyzetek ugyanis újabb és újabb döntésekkel járnak. Mit tegyünk, ha egyszer csak kiderül, hogy a programunk időpontjában nem lesz áram az iskolában? Mit tehetünk, ha a program két legfontosabb szervezője egyszerre lesz beteg, és nem tudnak velünk együtt dolgozni a megvalósításig? Ezek a helyzetek döntéseket igényelnek, méghozzá olyanokat, amelyek vélhetően érinteni fogják a programunk céljait.

Ahhoz, hogy a TE IS Program alapcéljai közül a fenntarthatóságra törekvés is megvalósulhasson, a döntések és a rugalmasság közé a felelősség igénye illeszkedik. Ha döntéseinket valóban úgy hozzuk, hogy az csapatunk erejét és rugalmasságát is támogassa, vélhetően sokáig sikeres csapatban érezhetjük majd magunkat. Ám annak érdekében, hogy mások is érezzék a sikereket, fontos, hogy programjainkat és döntéseinket áthassa a felelősség érzése.

„Néhány alapszabály:

1. Kerüld azokat a helyzeteket, amelyekben másképpen kell mutatkoznod, mint amilyen valójában Te vagy!
2. Nagy kérdés azonban, milyen is vagy Te valójában. Ez beszédre, mozgásra, írásra, egyaránt igaz.
3. Próbáld ki magadat különböző tét nélküli helyzetekben, hogy megismerd Önmagadat, már mint ahogy Te látod ezt, és főként ahogy mások látnak Téged!
4. Nincs két azonos helyzet, még ha hasonlítanak is, de hát azonos reakció sem, pedig milyen jó lenne legalább a saját hibádból tanulni, de bizony az sem megy, legfeljebb csak nagyon ritka esetben.
5. Ezért hát soha se add ki magad, inkább kérdezz, de barátságosan, és csak arra haladj a tudakozódásban, amerre a partnered is szívesen »beenged«!
6. Legyél megértő és együtt érző, segíteni akaró, Te pedig csak akkor és annyit adj ki magadból, amennyit feltétlenül szükséges! Partneredet nem bántó, tényszerű, ez a magatartás az, amely összeköt, s nem szétválaszt.
7. Ha jól tájékozódtál a helyzet, a személyek és a Tőled várt közlés tekintetében, nagy hibát nem követsz el, ha magadat adod, de csak annyit, amennyit a többiek még nem éreznek soknak. 
8. Amennyiben a fentiek szerint cselekszel, nem kell különböző külső és belső alakzatot felvenned, ebbe ugyanis időről időre belesülhetsz, ezzel hiteltelenné leszel mások, de elsősorban magad előtt, visszafelé is szégyenkezni fogsz, ennél rosszabb élményt pedig aligha kívánhatsz magadnak.”

​Prof. Dr. Szendrő Péter
az Országos Tudományos 
Diákköri Tanács elnöke