Az iskolák a család mellett a felnőtt társadalom, az emberi létezés, társas viselkedés „laboratóriumai”. Ha csak azt nézzük, hogy egy iskolás gyermek éber állapotának tetemes részét az intézményben tölti (az egész napos iskola bevezetésével napi 8 vagy még több órát!), önmagában már ez a tény is elgondolkodtathat bennünket. Az iskolai „tartózkodás” persze alapvetően nem erről szól, hanem sokkal inkább azokról a hatásokról, amelyek célja a világban való sikeres eligazodás zálogának előírt (tartott) ismeretek (tantárgyak) és viselkedés elsajátíttatása. A gyerekek igen különböznek abban, hogy melyik tárgyat (tanárt) szeretik, melyiket nem, azt azonban nagyon hamar megtanulják, hogy a tanítási órán hogyan kell viselkedni: „előrefelé kell nézni”, „nyugton kell maradni”, abból baj nem lehet! Ki előbb, ki később, megtanulja azt is, hogy vannak formális és informális szabályok – pontosan úgy, ahogyan a felnőttek, szüleik világában. Gyakran előfordul, hogy nem tehetik azt, amihez valóban kedvük lenne. A tanulás – bármi legyen is a tartalma – aktivitást jelent, amit elég nehezen lehet „nyugton” csinálni; jelentse ez akár az elsős kisfiú egész testének kígyószerű tekergését, amikor az o betűt próbálja meg először leírni, vagy az ötödikes örömteli „aha, értem már” felugrását, ami alig különbözik Arkhimédészétől, aki meztelenül szaladt ki az utcára, úgy kiabálta, hogy „Heuréka, heuréka!”. A mozgás és az aktivitás maga az élet. Mielőtt azonban legyintenénk, hogy de ócska egy közhely, fontoljuk meg az alábbiakat: amikor a babát igyekszik édesanyja átöltöztetni és megpróbálja a csápoló karját beigazítani a rugdalózóba, a kicsi (vérmérsékletétől függően ugyan, de) üvöltözni kezd. A gyermek spontán motoros aktivitása és az ennek következtében változó környezet a pszichológiai én-fogalom kialakulásához vezet. Miközben a gyermek egyszerre érzékeli-észleli a környezet és a saját testének változásait, kialakul a testtudat, amely minden motoros aktivitás központja. Van olyan megfigyelés is, mely szerint a motilitás-késztetés korlátozása függőséghez, öngyűlölethez vezethet. Nem véletlen, hogy a  „gúzsba kötés” a világháborúk kegyetlen katonai büntetése volt, de az inaktivitás gúzsba kötheti a lelkünket is. A mozgás, mozgásfejlődés az önállóság, önértékelés függvénye. A testi funk­ciók­ban megszerzett autonómia a járás, a tárgyakra irányuló manipuláció alapja, hiszen új, korábban nem létező lehetőségekkel kecsegtet. Gondoljuk meg: létezhet-e külső kényszer, ami az elesések, kisebb balesetek kínjaival együtt is megakadályozhatja a járni tanuló újraindulását, azt a boldog elégedettséget, amit a könnyei szivárványán át már mosolygó gyermek arcán látunk, amikor feláll és szalad „bele a világba”. Ez az aktivitás – például a testi erő, ügyesség – lesz a társas elfogadás, a státusz alapja, gondoljunk csak a nagy amerikai egyetemek sport ösztöndíjaira! Bár a sikeres aktivitás és a szociális visszajelentés nem feltétlenül esik egybe, az énkép alakulásában fontos szerepe van. Kinek nincs emléke azokról az órákról, amikor „az egész osztály egyetlen hullámzó rekeszizom, amit képtelen erőfeszítéssel szorít le a halálos röhögés” (Karinthy: Röhög az egész osztály).

Amikor az MDSZ elkezdte újragondolni az iskolai környezetben zajló testmozgás új szemléletét, azokra a spontán emberi motivációkra épített, mint az aktivitás igénye, az önkéntesség, a társas elfogadás, befogadás képessége, vágya. Felmerülhet a kérdés: akarja-e a TE IS Program megváltoztatni az iskolát? Az egyik válasz egyszerű: NEM, csupán annyit kíván elérni, hogy belássuk: az a korábbi felfogás, mely szerint a tanulás és a tudásszerzés helye leginkább az iskolai tanóra, nem állja meg a helyét, vegyük észre, hogy a „köztes időkben” legalább annyi készséget és kompetenciát sajátítunk el, mint az órákon. Nem, mert az alábbi fejezetekben részletezett útvonalak és kulcsfogalmak az emberi létezés, fejlődés, társas együttlét egyetemes sarokkövei! Az iménti kérdésre válaszolhatunk azonban IGEN-nel is: a TE IS Program arra épít, hogy nagyobb szerepet kapjon a diákok általi alkotás, hogy a gyerekek a maguk által kitalált játékokat tanulják meg, hogy az önkéntesség elvével vonják be egymást a közös aktivitásba. Igen, mert a program fókuszában a részvétel, bevonódás révén megvalósuló társas tanulás áll. Igen, mert arra is törekszik, hogy céljai megvalósításában nagyobb szerepet kapjanak szülők, az iskolát övező közösség szereplői és hogy a kölcsönösség elve alapján ebből valamennyi résztvevő gazdagabbá váljék! A gyerekek szeretnek iskolába járni, mert oda köthetőek sikereik, ott vannak a barátaik, első szerelmeik…; az iskola rengeteg közös élmény helye és forrása. A TE IS Program azt szeretné elérni, hogy ezek az élmények elérhetőek, megélhetőek legyenek mindenki számára!