A mozgásfejlődéssel foglalkozó szakirodalmak különbözőképpen rendszerezik a mozgásfejlődés szakaszait, fejlődési állomásait. Közös jellemzőjük azonban, hogy a születéstől kezdődően, élethossziglan, motoros fejlődési fázisokat különítenek el, és a motoros fejlődést egyben folyamatos tanulásként értelmezik. A legismertebbek közül Gallahue, Ozmun és Goodway a mozgásfejlődést négy fő fázisra, azon belül tíz szakaszra bontotta [5], míg Gabbard hét fázist különített el, amelyet az egyes életkorokra jellemző időszakokhoz kötött [10]. Ezek az elméletek átfogják mindazokat a kognitív és affektív tényezőket, amelyek egyrészt a környezet, másrészt az egyén irányából befolyásolják a motoros fejlődést, továbbá oda-vissza hatnak az egyénre és a környezetre. Az említett elméletek mindegyikében a fundamentális mozgásokra vonatkozó szakasz nagyjából 1–7 éves kor között van. Nyilvánvaló, hogy ebben az életkori szakaszban ilyen hosszú idő alatt biomechanikai, energetikai, koordinációs és kondicionális értelemben is rengeteget fejlődnek a gyermekek. Az egyes természetes mozgások fejlődését az 1–7 éves korig terjedő időszakban általában három további fejlődési szakaszra bontja a szakirodalom. Ezen mozgásfejlettségi szakaszok (némely szakirodalomban fázisok) minden esetben egymást követik, azonban minden embernél más és máshogyan mutatkoznak meg. A mozgásfejlődés folyamatának, gyakorlati kiviteleződéseinek ismerete nélkülözhetetlen segítséget nyújt az adekvát gyakorlat és nehézség kiválasztásához.

Az alábbi képsorokon a futás alapkészség fejlődésének három eltérő mozgásfejlettségi szakaszát ábrázoljuk. Az egyszerűség kedvéért Farmosi fordítását használjuk a mozgásfejlődés szakaszainak elnevezésére. Habár Farmosi fázisokról beszél, mi az eredeti megnevezés alapján (stage = szakasz) szakasznak nevezzük. Ezek a bevezető szakasz, elemi szakasz és az érett szakasz [7]. Az első képsorozat (bevezető szakasz, 1–3. kép) egy 2 éves, a középső (elemi szakasz, 4–6. kép) egy 5 éves, míg a harmadik (érett szakasz, 7–9. kép) egy 9 éves fiút ábrázol futás közben.

A különböző szakaszok közötti átmenet soha nem éles, emiatt nehéz például megmondani, hogy egy tanítvány mikor lép át az egyik szakaszból a másikba. Azonban általánosságban, egy korosztályra vonatkoztatva, ezek alapján a mozgásos fejlesztést optimalizáltabbá tudjuk tenni.

Az ügyességfejlesztés szempontjait figyelembe véve jól értelmezhető teoretikus megközelítés Clark és Metcalfe (2002) mozgásfejlődési piramisa [11]. Ez az elmélet jól illeszthető az egyes életkorokban szükséges, adekvát mozgásanyag kiválasztásához, és feldolgozásának módszertanához, ezért könyvünk tartalmának megalapozásához ezt az elméletet vettük alapul (1. ábra).

A szerzők 5 időszakra bontják a mozgásfejlődés folyamatát, amelynek eredményeképpen kialakul azon motoros készségek összessége, amelyek az ügyességet alkotják. Az ügyesség így mindig valamilyen kontextuális mezőben értelmezendő, tehát valamilyen konkrét felhasználás során ölt testet. A természetes mozgások valamilyen szempont szerinti, egyre bonyolultabb környezetben történő alkalmazása (a kontextus-specifikus motoros készségek kialakulásának folyamata) adja a későbbi, élethosszig tartó felhasználáshoz szükséges ügyességet, mozgástapasztalatot, tudást. Ilyen felhasználási terület a mindennapi élethez köthető, nem sportági jellegű alkalmazás, a rekreációs célú sportági alkalmazás, és a versenysport célú, szintén sportági felhasználás (2. ábra). [5] 

A mozgásfejlődés folyamatában a fundamentális mozgáskészségek kialakulása és tanulása jelenti az első olyan időszakot, amelyre az óvodai és iskolai testnevelésnek közvetlen befolyása van. Egyrészt a mozgásanyag tartalmát, másrészt a feldolgozás, gyakorlás módszertanát illetően. A sportspecifikus mozgáskészségek eredményes alkalmazásának gátat szabhat, ha az alapkészségek nem kellően fejlettek. A fundamentális mozgások tekintetében a tanulóknak magabiztosan kell tudniuk használni alapvető mozgásaikat. Ha ezekben bizonytalanok, akkor a bonyolultabb mozgásminták tanulása korlátozottá válik. Ezt a gátat „továbbfejlődési küszöbnek” nevezzük. [11]

Három és tíz éves életkor között, a megfelelő módszertani megoldásokkal és az összes természetes mozgásformára, esetünkben „ügyesség-összetevőre” kiterjedő változatos feladat- és gyakorlatválasztással egyrészt kihasználjuk a gyerekek életében pótolhatatlan időszak adta mozgástanulási lehetőségeket, másrészt mindezzel megalapozzuk a hosszú távú, rekreációs vagy a mindennapi élethez, a fittség eléréséhez szükséges felhasználását. Ennek következtében a „továbbfejlődési küszöb” nem alakul ki, nem lesz érzékelhető.

Az ábrán látható „kompenzáció” azt a folyamatot jelzi, ami akkor alakul ki, ha valamilyen oknál fogva megváltozik a természetes mozgások kivitelezése. Ilyen ok lehet egy sérülés, vagy a serdülőkorban jelentkező „növekedési lökés”. Ilyen esetekben gyakran „újra kell tanulni” a természetes mozgásokat, újra meg kell tapasztalni az adott mozgás végrehajtását, vagyis kompenzációra van szükség.

Végezetül ki kell térnünk arra, hogy a természetes mozgások teljesítmény-központú felhasználását is nagyban segíti, ha komplex értelemben vett ügyességfejlesztést alkalmazunk ebben az életkorban, hiszen az alapmozgáskészségekben mutatott magas mozgásbiztonság a sportágspecifikus ügyességelemek gyakorlását is hatékonyabbá teszi. Nem beszélve arról, milyen fontos a különböző sportágakban az adott mozgások műveleteinek ismerete, a mozgás kivitelezéséhez kapcsolódó testérzetek rendszerezésének a képessége.