Néhány héttel később már összeáll az egész csapat, egyre többen vannak. Kilenc gyerek és két felnőtt. A gyerekek lelkesek, hétről hétre járnak a csoportba, hozzák a kedvenc darabjukat, filmeket, történeteket, egyik ezt, a másik azt szeretné eljátszani, valami nagy előadás keretében. Zoli és Anna erősködik, hogy valamivel rövidesen elő kellene rukkolniuk az iskolának. Hadd lássa mindenki, mire ment a csoport. Maja, Fanni, csatlakozik a véleményükhöz. Andrásnak, Kevinnek viszont az a véleménye: nem lényeges, hogy valami konkrét produkciót adjanak elő, a lényeg az, hogy együtt vannak és játszanak, tanulnak, ötletelnek együtt. A két tanár arra akarja terelni a gyerekeket, hogy jussanak dűlőre: közös legyen a cél. Elindul a vita pro és kontra. Végül abban maradnak: legyen egy előadás.

Márti, János és Balázs beszélgetnek a tanáriban.

BALÁZS:            Hallom, egyre népesebb a szakkörötök.

JÁNOS:              Így igaz! Az elején még volt, aki aggódott, hogy olyan kevesen vagyunk, hogy nem tudunk majd csinálni semmit. De hétről hétre több gyerek jön.

BALÁZS:           És pontosan hogy néz ki egy-egy ilyen találkozás? Próbáltok valamit, vagy olvastok? Játszotok?

MÁRTI:              Mikor, mi… Szerintem a gyerekek már rég eldöntötték velünk kapcsolatban, hogy mit várnak Jánostól, és mit várnak tőlem.

JÁNOS:             (mosolyogva) Igen, ezt én is így látom.

MÁRTI:              Amikor én vagyok velük, legtöbbször újabb és újabb élményekkel rukkolnak elő, egy-egy dráma vagy film, esetleg olvasmányélmény. Legtöbbször esztétikai vitákba keveredünk, illetve rossz szó az, hogy „keveredünk”. Akarjuk! A gyerekek imádják ezeket a vitákat. Legutóbb épp az Amerikai szépség című filmet szedtük darabjaira. A színészi játéktól a képi megvalósításon keresztül a filmzenéig, mindent érintettünk. Imádom ezeket a foglalkozásokat. Komolyan mondom, sokat lehet tanulni a gyerekektől.

JÁNOS:              Én is nagyon megszerettem ezeket az alkalmakat! Bár nálam inkább a gyakorlaton van a  hangsúly, nem az elméleten, esztétikai kérdéseken. Számos szituációs gyakorlatot, játékot kipróbáltunk már.

BALÁZS:           Akkor kijelenthetjük, hogy remekül kiegészítitek egymást, és a gyerekek elégedettek?

MÁRTI:              Igen, ez igaz. Viszont én egy kicsit most aggódom… Talán, ha lehet ilyet mondani, a gyerekek lelkesedése kicsit túl nagy.

BALÁZS:            Ezt hogy érted?

JÁNOS:              Azt hiszem, én pontosan értem… Ugyanis valami hasonló már nekem is eszembe jutott.

MÁRTI:              Úgy értem, a gyerekeknek nagyratörő álmaik vannak. Vigyük színpadra a Holt költők társaságát vagy A Gyűrűk Urát…

JÁNOS:               Igen… Sajnos, ez van… Ráadásul, vannak köztük olyanok is, akik nem a szereplés miatt jelentkeztek, hanem mert vonzódnak a drámairodalomhoz, vagy épp egy-egy produkció hátterére kíváncsiak.

MÁRTI:               Ráadásul az mindannyiunk előtt világos, hogy semmiféle anyagi hátterünk nincs ahhoz, hogy bármilyen nagyszabású dologba bele tudjunk kezdeni.

JÁNOS:              Igen… Én is azt gondolom, hogy ebből a nagy lelkesedésből rövidesen feszültség lesz.

BALÁZS:            Nagyon fontos dolgokat mondtatok most ki! Én azt gondolom, hogy egy ilyen jellegű szakkör azért is olyan értékes, mert számos szegmensét végig tudjátok járni egy témának. Hiszen például egy előadás létrehozásában nemcsak színészek vannak, hanem díszlet-, jelmeztervezők, rendező, zeneszerző, író…

JÁNOS:             (felélénkülve) Mondjuk, erre így még nem is gondoltam!

MÁRTI:              Mire?

JÁNOS:             (még lelkesebben) Arra, hogy mi lenne, ha kicsit terelgetnénk a gyerekeket. Akit a színészet érdekel, azzal foglalkozzon, akit a háttérmunka, azzal…

MÁRTI:              Oké, János, ez eddig nagyszerű ötlet. De akkor is el kell határoznunk végre, hogy mit is akarunk megvalósítani. A kezdeti csapongás után most már ki kellene tűznünk egy közös célt.

BALÁZS:            Ez szerintem is így van…

MÁRTI:               Na, de Balázs, azon túl, hogy lelkesen dicséred mindig a munkánkat, mit javasolsz?

JÁNOS:              Igen… Azt a részt azért nehezen lehet átugrani, hogy egyáltalán nincsenek anyagi forrásaink.

BALÁZS:            Nem tudok mást, mint helyeselni a meglátásaitokat, Márti! Mert lehet, hogy ez belülről másképp jön le, de így félig meddig kívülállóként, nagyon jól látni, hogy a megfelelő irányba haladtok. Én azt gondolom, és ha tetszik, ez a javaslatom vagy tanácsom, vagy fogalmazzunk bárhogy is, hogy mindazt, ami itt elhangzott, mondjátok el a gyerekeknek is. Nem csecsemők. Nem kell őket „megóvni” a tényektől. Be is bizonyították, hogy felnőttek ehhez a feladathoz, hiszen saját kezdeményezésük kapcsán jött létre a csoport. Ezzel a helyzettel is meg fognak birkózni. Szerintem mi, felnőttek fogunk legjobban meglepődni azon, mennyire könnyen veszik majd az akadályokat, és mekkora ötletekkel állnak majd elő. Ne döntsünk a fejük fölött. Döntsenek ők, az összes körülményt ismerve és elfogadva.

(A pedagógusok néhány másodpercig csendben emésztgetik Balázs szavait.)

MÁRTI:               Jobb ötletem nekem sincs.

JÁNOS:               Legyen így. Minden halogatás csak olaj a tűzre…

BALÁZS:            (viccesen) János, tőled eddig olyan idegen volt ez a drámai hang. Ez a drámaszakkör eredménye?

JÁNOS:               (Elneveti magát.) Úgy érzed, Balázs, hogy kicsit talán sok vagyok?

BALÁZS:             Nem, nem, épp a megfelelő. Se sok, se kevés. Csak az olaj, tűz meg ilyesfajta szavak kicsit veszélyt sejtetnek. Amikor az ember gondban van, érdemes egy lépéssel arrébb állni a gondoktól, „kiszállni” belőle és onnan szemlélni. Mindennek egy leheletnyivel kevesebb jelentőséget tulajdonítsunk a kelleténél. Majd alakul minden, most maradjunk ennyiben!