Az embert antropológiai értelemben meghatározza a mozgás szükségessége. Az évezredek során a túléléshez szükséges mozgáskészségek a civilizáció fejlődésével egyre inkább háttérbe szorultak, aminek következményeként a fejlett világban napjaink egyik legnagyobb kihívása a mozgásszegény életmód kapcsán kialakuló nem fertőző betegségek terjedésének megakadályozása. A kóros túlsúly (obesitas), a 2. típusú cukorbetegség, a magas vérnyomás, bizonyos daganatos megbetegedések egyértelműen az inaktív életmód (és a fejlett világra jellemző helytelen táplálkozás) következményei [1]. Annak érdekében, hogy társadalmi szinten csökkenthessük az inaktív életvezetésű egyének számát, és ezáltal csökkentsük az említett betegségek kialakulásának esélyét, többek között olyan társadalomra van szükség, ahol az egyén képes és hajlandó rendszeres fizikai aktivitást végezni. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy stabil mozgásbázissal rendelkezzen, lehetővé téve, hogy az igényeinek megfelelő mozgásformát hatékonyan és sikeresen végezhesse. Mindemellett nagyon fontos, hogy az egészségtudatos magatartás kialakulásához szükséges ismeretek, az életvezetés (egészségmenedzsment) mozgáshoz köthető kapcsolódásainak és összefüggéseinek ismerete szerves részét képezzék az életének. Ezt a komplex fejlesztő hatást a család mellett leghatékonyabban a köznevelés képes átadni, közvetíteni. Különösen igaz ez az óvodás és kisiskolás korra, amelyben a mozgásfejlődés nagyon intenzív értelmi és érzelmi fejlődéssel is párosul.

Azok a mozgások, mozgásformák, amelyeket a felnőttkori felhasználás során alkalmazunk (legyen szó akár rekreációs vagy teljesítményorientált célról), az óvodás és kisiskolás korban alapozódnak meg. Következésképpen ebben az időszakban fejleszthetők a leghatékonyabban [2].

Sajnálatos módon az elmúlt évtizedekben pont az érintett korosztályokban a gyermekek fizikai aktivitásának, és ezen keresztül természetesen a mozgásfejlődésnek a lehetőségei egyre korlátozottabbá váltak. Különösen a hátrányos helyzetű családok esetében hiányos a pozitív minta, amely kompenzációját a köznevelési rendszernek kellene megoldania. Ráadásul az érintett korosztályok esetében tekinthető legkevésbé egységesnek az intézményi testnevelés, testmozgás megvalósulása (óvodáskorban nincs egységes fejlesztési követelményrendszer), illetve ebben az időszakban a legkevésbé egységes a pedagógusok testneveléssel kapcsolatos felkészültsége [3]. Emellett a tudatos, célzott mozgásfejlesztés, illetve mozgással tanítás-tanulás általánosságban nem jelenik meg kellő hangsúllyal az iskolák pedagógiai programjaiban. Ennek következtében a természetes mozgások kialakulása és fejlődése gyakran szenved csorbát minőségi és mennyiségi értelemben egyaránt.

Könyvünk a mozgásfejlődés jellegzetességeit szem előtt tartva olyan mozgás- és ügyességfejlesztési rendszert mutat be – kiemelten a 3–10 éves életkorra vonatkoztatva –, amely a mozgástanulást a kognitív képességek aktív bekapcsolásával, azok segítségével rendszerezi. A bemutatott gyakorlatok és rendszerezési szempontok ahhoz kívánnak hozzájárulni, hogy az életkori sajátosságoknak megfelelő, változatos, élményszerű és a gyerekek számára a sikeresség érzetét biztosítani képes foglalkozásokat tudjunk megvalósítani az általános ügyességfejlesztés folyamatában.