Az alapkészségek fejlődésével párhuzamosan a gyermek egyre több mozgásos játékban válik sikeressé és tapasztalja meg annak élményeit. A fejlődés során természetes igényükké válik, hogy elkezdjék a meglévő készségeiket játékokban, majd sportági jelleggel alkalmazni. A sportági jelleg még nem a valódi sportági modelltechnikát jelenti, hanem a természetes mozgások sportági célú alkalmazását. Például, amikor a gyermek már nem csupán rúgja a labdát, hanem már bekapcsolódik valamilyen labdarúgó jellegű játékba, akkor kontextualizálódik a végrehajtás. Clark és Metcalfe (2002) motoros fejlődési piramisában a sportspecifikus időszak és a fundamentális időszak között szerepeltetik az úgynevezett kontextus-specifikus időszak (7–11 év között), mint a fundamentális mozgások célszerű, szándékosan alakított környezeti feltételekhez illesztett továbbfejlődését. Ebben az időszakban a testnevelésnek összhangot kell teremtenie az alapkészségek változatos és egyre komplexebb feladathelyzetekben történő gyakorlása, valamint az új, már sportági készségek tanulása között. Az életkor és a tanulási tapasztalat előrehaladásával egyre inkább sportági jellegűvé válhat a gyakorlás.

A labdajátékok tanulása szempontjából kulcsfontosságú, hogy ne játszassunk hivatalos szabályrendszer alapján, rendes pályán, hanem mindig adaptáljuk az adott játékot a tanítványaink előképzettségéhez, életkori sajátosságaihoz. Ez konkrétan a kisjátékok (2:2, 3:3, 4:4) rendszeres gyakorlását jelenti, sokféle, érdekes variációban. A kisjátékok szerepéről és a sportjáték közi taktikai játékokról részletesen olvashat a „Testnevelés Módszertani Könyvek” sorozatban megjelent, „A taktikai gondolkodás fejlesztésének lehetőségei a játékoktatásban” című könyvben [221].

A sportspecifikus készségek tanulása döntően a felső tagozatos testneveléstől kezd igazán hangsúlyossá válni. Ekkortól remélhetőleg minden tanuló olyan fundamentumok, alakészségek birtokában van, amely jó alapot teremt a komplex sportági technikák tanulására, illetve azok változó körülmények közötti alkalma­zá­sára.

A fenti megfontolásokat és szakirodalmi alapokat felhasználva az iskolai testnevelés szempontjából három fő, egymásra épülő mozgásidőszakot emelünk ki, amelyeknek megfelelően tehát eltérő tananyagra és részben különböző mozgásoktatási körülményekre van szükség a tanórákon. Az osztályfokok közötti átfedéseket értelemszerűen a fejlettségi szintek, az előzetes tapasztalatok és a tanulás sebessége közötti eltérések indokolják.

1. Fundamentális időszak (kb. óvoda és 1–2. osztály), amely az alapvető mozgáskészségek, másként természetes mozgások fejlődésének, tanulásának szakasza.
2. Kontextusspecifikus időszak (kb. 2–6. osztály), amely az alapvető mozgáskészségek célszerű, különböző környezeti feltételekhez és feladathelyzetekhez illesztett alkalmazásának szakasza, s amely eredményeképpen valódi mozgásügyességről beszélhetünk.
3. Sportspecifikus vagy specializált időszak (kb. 4–5. osztálytól), amely a fundamentális mozgásokra épülő, sportági, tánc vagy egyéb speciális mozgásminták, mozgástechnikák megtanulását teszik lehetővé.

Végül, de nem utolsósorban kitérünk a fejlődés, mozgásfejlődés általános törvényszerűségeire.

• A fejlődés a fejtől az alsó végtagok irányába halad, vagyis cephalocaudális. Példaként említjük a kéz és a láb ügyességét. A felső végtagok koordinációja előbb finomodik, mint az alsó végtagoké. Ezért tapasztalható, hogy a dobások korábban fejlődő készségek, mint a rúgások.
• A fejlődés a test középpontja felől halad a perifériák irányába, vagyis proximodisztális. A kar koordinált működése előbb jön létre, mint a kezeké, de különösen az ujjaké.
• A fejlődés az általános felől halad a specifikus felé. Ez azt jelenti, hogy a nagymotoros koordinációt igénylő mozgások előbb stabilizálódnak, mint a finommotoros koordinációt igénylő feladatok.

A fenti három jellemző figyelembevétele mindenképpen meghatározó a 3–12 éves korú gyermekekkel fogalkozó pedagógusok számára.