A gyermekkori testnevelés és mozgásfejlesztés egyik tradicionális jellemzője, hogy rendszeres, összehasonlító versenyhelyzeteket teremt a gyermekek között, függetlenül az előzetes tudásszintjüktől.

Ez a szakmai nézőpont áthatja a 3–10 éves korú gyermekek testnevelésének szakirodalmi alapjait (lásd például Gaál-Kunos, é. n.; Bucsy, é. n.), ahol az egyéni, páros és csoportos versenyek rendszeres módszertani elemei a foglalkozásoknak, tanóráknak. Különösen érintett a kérdésben az óvoda (3–7 éves gyermekek), amikor a legtöbb mozgás még csak a keresés, felfedezés időszakában van. Az alapvető mozgásformák alkalmazásában a differenciálatlanul megjelenő versenyfókusz nemcsak önmagában problémás, hanem elveszi a lehetőséget (az időt) az egyes mozgások variábilis és kreatív feldolgozásától, az egyénileg releváns kihívásoktól.

A könyvben bemutatott fejlesztési rendszerben a versenyzés nem fókuszált terület. Ennek egyrészt fejlődéslélektani, másrészt módszertani okai vannak, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne alkalomszerűen, megfelelő kontroll mentén versenyezni. A versenyzés nem önmagában jó vagy rossz.

A versenyzés körülményei és tartalma teszi az adott kontextusban hasznossá, vagy éppen értelmetlenné azt.

A közhiedelemmel szemben egyszerűen téveszme, hogy „minden gyerek imád versenyezni”. Egyes kutatások szerint az óvodáskorú gyermekek csupán 80%-a választja a versenyhelyzetet (Samar, 2013), amely szándék jelentősen csökken az óvodáskor vége felé, és amely nagymértékben függ a verseny tárgyától. A csökkenés oka a fejlődő kognitív kontrollal lehet összefüggésben (Hu és Zhu, 2018), amelynek eredményeképpen kevésbé választja a versenyhelyzetet egy adott szituációban a gyermek. Az agyfejlődés mellett a versenyzési attitűdöt a környezet és a nevelési hatások is jelentősen alakítják. A kontextus azt jelenti, hogy az adott feladatban észlelt kompetenciaszint, az ellenfél megítélése (van esélyem győzni, vagy nincs) és maga a játék (összetettsége, feladatai, kihívása) egyaránt befolyásolja, hogy egy adott helyzetben hogyan viselkedik az egyén. A probléma tehát nem elsősorban a versenyhelyzetben, hanem annak következményeiben rejlik. Egy mozgásvégrehajtás alatt bekövetkező külső nyomás, pozitívan és negatívan is befolyásolhatja a tanulási teljesítményt. A versenyzés, mint külső nyomás növeli a stresszt, és szorongást is kiválthat a gyerekeknél, amely a mozgástanulás kezdetei időszakában tipikusan rontja a tanulási hatékonyságot és a teljesítményt. A gyermek figyelme és koncentrációja a mozgás végrehajtásáról a külső nyomásra (pl. társakra) helyeződik, amely együtt jár a romló mozgáskivitelezéssel. A versenyzés kedvező hatásai csak a későbbiekben, a már stabil, magabiztos mozgásvégrehajtások esetében jelentkeznek. Alkalmazása, tehát kifejezetten nem javasolt a mozgástanulás kezdetén!

A testnevelésben jelentős vita tárgyát képező „versenyezni vagy nem versenyezni?” kérdéskör kiegészül a „hogyan versenyezni?” szempontjával. A versenyzéssel foglalkozó szakirodalom ugyanis leválasztja egymásról a kompetíció (egészséges versenyzés) és dekompetíció (rossz versenyzés) fogalmakat (Shields és Bredemeier, 2009 nyomán, 7. táblázat), amit nekünk is figyelembe kell vennünk.

A versenyzési attitűd részben tanult, részben a fejlődés természetes következménye tehát (a szociális összehasonlítás megjelenésével), amelyet Scanlan (1988) három szakaszba sorolt be (13. ábra). Tipikusan 4 éves korig az „egyéni kompetencia szakasza” uralkodik, amely azt jelenti, hogy a gyermek a saját képességeit teszteli elsődlegesen, és nem igazán foglalkozik másokkal.

Kb. 5 éves kortól felerősödik a szociális összehasonlítás (szociális összehasonlítás szakasza), amely eredményeképpen nyíltan és egyre gyakrabban hasonlítgatja magát a gyermek a társaihoz. Az ebben a korban megjelenő erőteljes és rendszeres versenyzési kényszer ezt a magatartásformát erősíti, amellyel párhuzamosan felerősödik a siker (győzelem) és a kudarc (vereség) megélésével, feldolgozásával járó stressz is. A helytelen és rosszul formált pedagógiai környezet könnyedén kialakíthatja akár az úgynevezett tanult tehetetlenséget, amely során a gyermek úgy érzi, hogy az erőfeszítései és a tettei nincsenek hatással a kívánt cél elérésére vagy a fejlődésére. Amikor rendszeresen versenyeztetünk gyerekeket és a csoportunk nagy részének esélye sincs jól teljesíteni (hiszen sok hagyományos játékban csak egy győztes lehet, vagy jellemzően az érettebb tanulók dominálják a játékot), és a győzelmek 80%-át a csoportunk 20%-a uralja, akkor újra kell gondolnunk a tevékenységünket. Ez nem jó sem annak, aki rendszeresen győz, sem annak, aki rendszeresen veszít. Különösen érintetté válnak a pillanatnyilag ügyetlenebb, mozgásfejlettségben lemaradt tanítványok, akik ebben a helyzetben még a társas konfliktusok középpontjába is kerülnek, ráadásul önhibájukon kívül (pl. „Miattad vesztettünk!”). Pedagógiai és módszertani feladat, hogy kontrolláljuk a versenyhelyzeteket és egyensúlyban tartsuk a sikerek és a kudarcok arányát.

Tudományos kutatásokból tudjuk, hogy a versenyorientált környezet versenyoreintáltabb (egyben egoorientáltabb) attitűdöt alakíthat ki. Terry Orlick már az 1970-es évek végén igazolta, hogy ha a versenyjátékok helyett kooperatív játékok és egyéni kihívások kerülnek a mozgásos játékok középpontjába, akkor a gyerekek sokkal kevésbé lesznek kompetitívek, ezzel együtt több együttműködésre és befogadásra épülő játékot kezdenek játszani a szabad játéktevékenységük során (Orlick, 1977, 1981). Fontos megállapítás, hogy a következetes és türelmes pedagógiai munka váltja ki a kívánt hatást. A fenti kutatásban például az első nyolc hétben nem tudtak pozitív változást mérni, viszont az utolsó hatban már jelentős, kedvező változás történt a gyermekek játékmagatartásában. A motivációelméleti kutatásokból pedig az rajzolódik ki, hogy az ún. feladatorientált tanulási környezet vezet magasabb teljesítményekhez, nem pedig a versenyorientált (Braithwaite, Spray és Warburton, 2011).

Végül a harmadik szakaszban integrálódik a két előző szakaszban domináns magatartás, így ebbe az állapotba kellene eljutnia minden személynek. Erre jellemző, hogy az egyén kritikusan képes mérlegelni, mikor hasznos és megfelelő az összehasonlítás, és mely helyzetekben előnyös az önmagához viszonyítás. Nincs olyan jellemző életkor, amikor a fiatalok elérik ezt a szakaszt.

A versenyzés témaköre tehát összetett pedagógiai kérdés, amelynek kifejtésére e könyv hasábjain nincs lehetőség. Mozgástanulási szempontból hangsúlyozandó tehát, hogy amíg egy adott mozgásforma végrehajtása nem stabil, addig értelmetlen az adott mozgásformát versenykörnyezetbe helyezni.

A kiadvány mozgásanyaga segítségével a mozgástanulás kezdetén járó gyermekek sokféle variációban fedezhetik fel a mozgásaikat, használhatják kreativitásukat az egyes mozgáskoncepciók és azok elemei funkcionális megértése érdekében. Ha ritkán is, elsősorban az általános iskola 2–4. évfolyamán alkalmazunk a feldolgozás során összehasonlító versenyhelyzeteket, ahol minden esetben javasoljuk az önkéntes részvétel és az egészséges versenykörnyezet biztosítását. Amelyik gyermek nem szeretne bekapcsolódni a versenybe, jellemzően nem is rendelkezik még a kellő tudásszinttel (vagy önbizalommal), vagy nem akar kínos, esetleg megalázó helyzetbe kerülni. Ezek a kérdések egyénileg mérlegelendők.

A versenyhelyzetek kontrollálására többféle módszer létezik. E módszerek segítenek visszahelyezni a fókuszt a külső motivációról (győzelem) a belső motivációra (tevékenység élménye, közös játék), s ezzel visszasegíteni a gyerekeket az élményorientált, örömteli és önfeledt játékcélokba. Például, amennyiben versenyhelyzetet teremtünk, tegyük lehetővé annak eldöntését, hogy a játék közben történjen-e eredményszámítás vagy sem! Tanítsuk meg az esélykiegyenlítő gólszámítási verziókat, amelyek segítik az utolsó pillanatig nyílttá varázsolni a mérkőzést! Ezek a játékformák hasznos és elfogadható megoldások a maguk módján.

Ne feledjük, a versenyzésre nem a versenyzés a legjobb felkészülés, hanem olyan készségek és tulajdonságok megszerzése, amelyek segítségével bátran és magabiztosan válik képessé versenyezni a tanuló az iskola és a sport későbbi időszakában!

A kiadvány mozgásanyaga és feldolgozásának módszertana – különösen a 3–7 évesek esetében – az egyéni, páros és mikrocsoportos kihívásokra, kreatív és kooperatív helyzetekre helyezi a hangsúlyt, szembe áll tehát a versenydomináns játékokra és az összehasonlításra építő tradicionális testnevelési felfogással.