A TE IS Csapat fejlesztése kapcsán számos olyan gyakorlati elem érdemelne kiemelést, amelyre a gyerekekkel való fejlesztő csoportmunka során számíthatunk. A felmerülő helyzetek közül egy olyan mozzanatot választottunk ki, amelynek végiggondolása egy általános fejlesztői dilemma feloldását segíti. A gyerekekkel való fejlesztő csoportmunkához számos olyan játéktár, képzési tematika és ötletgyűjtemény áll rendelkezésünkre (könyv formájában vagy internetes oldalakon), amelyekből bőven van lehetőségünk kiválasztani azokat, amelyek illeszkednek témáinkhoz, illetve a csoport dinamikájához. Módszertanunk idevágó fejezete (Hogyan készítsünk játékot?) szintén részletes leírást ad arról, hogy hogyan alkossuk meg a saját aktivitásunkat, játékainkat. Arról viszont már kevesebb szó esik, hogy mi történik akkor, ha a csoportban nem a terveink szerint alakulnak az események.

Az alábbi három leírásban olyan helyzetekről olvashatunk, amelyekben a csoport munkája valami miatt elakad.

Egy középiskolai osztályban, egy féléves fejlesztői folyamat részeként közösen a gyerekekkel megnéztük a Megáll az idő című filmet. Az elképzelésünk az volt, hogy a film segítségünkre lesz abban, hogy a gyerekekkel tudjunk arról is beszélgetni, hogy hogyan érzik magukat az iskolában. Legnagyobb meglepetésünkre, mikor a film véget ért, a gyerekek nem akartak egy szót sem szólni. Bármilyen kérdést tettünk fel azzal kapcsolatban, hogy vajon a film szereplői hogyan élték meg az iskolai létet, választ nem kaptunk. Amikor láttuk, hogy kérdéseink nem érnek célt, feltettük az aduász kérdést: „Kinek mi tetszett a filmből?” Egyszer csak, az egyik fiú nagyon halkan azt mondta: „az, amikor dugnak…” Lévén, ez volt a harmadik közös alkalom, erre a kijelentésre megfagyott a levegő. A lányok lesütötték a szemüket, csak néhány fiú röhögött fel.

Egy másik iskolában érzékenyítő tréninget tartottunk szintén középiskolás diákok csoportjának. A csoport célja az volt, hogy beszélgessünk a gyerekekkel az előítéletekről, a stigmákról és a másságról. Körülbelül a csoportidő felénél tartottunk, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy a csoport három tagja (mind fiúk) egy negyedik résztvevőt gúnyol. A fiúknak a kigúnyolt társuk minden megjegyzésére volt valami észrevételük, s azt olyan formában tették közzé, hogy csoportvezetőként az elején nem is vettük észre szavaikban a gúnyt. Talán a harmadik gúnyos megnyilvánulásuk után jöttünk rá, hogy itt bizony módszeres és rejtett szóbeli bántásról van szó. Időközben éreztük azt is, hogy a  gúnyolódás térnyerésével a csoport egyre visszafogottabb, s egyre feszültebb lett. Kérdéseinkre nem érkezett válasz, és a gyerekek mintha visszahúzódtak volna.

Egy nagyvárosi családsegítő szolgálatban egy éven át tartottunk játékcsoportot olyan gyerekeknek, akiknek szüleivel a családsegítő szociális munkásai együtt dolgoztak. Nagyon különböző gyerekek gyűltek össze, ám a korosztályi határok sosem jelentettek problémát a közös játékban. Annál inkább az agresszió, amelyet alkalmanként egy-egy fiú vagy lány hozott a csoportba. Az egyik csoportfoglalkozás során többen is nagyon feszülten jöttek. A játékok során egyre több lett a veszekedés, s miközben a csoport tematikája és rendje szétesni látszott, a gyerekek egyre ellenállóbbakká váltak. Annyira nehezen bírtunk velük, hogy a kétórás foglalkozás utolsó fél órájában úgy határoztunk, hogy bezárjuk az aznapi alkalmat, és megkérjük a gyerekeket, hogy menjenek haza (mindannyian közel laktak, és nem kellett megvárni, hogy értük jönnek a szüleik). Mikor a gyerekek elmentek, nagyjából 10 perc múlva mi magunk is elmentünk a családsegítőből (egy kávézóban akartuk átbeszélni a történéseket), ám a gyerekek ott álltak az intézmény előtt, körben, s nyugodtan beszélgettek egymással.

Ha végiggondoljuk a három rövid esetet, mindegyikben felfedezhető az a fajta megakadás, amely meggátolja azt, hogy a csoport a „céljait” (játék, beszélgetés, közös munka) teljesítse. Szinte mindhárom példában fellelhető az ellenállás, az elutasítás, a visszavonulás, illetve a másodikban és a harmadikban az agresszió és a keretek, határok nehézségei. Mindhárom esetben csoportvezetőként olyan helyzetbe kerültünk, ami miatt a csoport eredeti terve és célja nem tudott tovább haladni. Valami mást kellett csinálni, mint amit elterveztünk: fordulatra volt szükség!

Az első esetben a szexuális tartalom olyan tabutémát hozott be a csoportba, amelyre sem mi, sem a gyerekek nem számítottunk. Nagyon gyorsan végig kellett gondolnunk, hogy miként reagálunk. Felnőtt, csoportvezetői válaszként megdorgálhattuk volna a tabutémát felhozó fiút, vagy úgy is tehettünk volna, mint akik meg sem hallják a mondatot. Mi azonban kisvártatva ezt válaszoltuk: „Ha a szexről akartok beszélgetni, akkor azt is fontos témának tartjuk, kérdés, hogy valóban erről van-e szó?” Ezzel a mondattal egyszerre vettük komolyan a közlést, és egyszerre emeltük csoportszintűvé a megjelenő témát. Végül a csoporttal néhány percen át beszéltünk erről a kényesnek mondható témáról, de azután – meglepetésünkre – visszatértünk az eredeti csoporttervhez. Úgy tűnt, hogy az ominózus mondat nem feltétlenül a szexualitás témáját szerette volna beemelni a csoportba, sokkal inkább feszültségenyhítő funkciója volt.

A második esetben már nehezebb dolgunk volt, ugyanis a három fiú gúnyolódása vélhetően az osztály mindennapjainak része volt, így nagy megoldásra mi sem számíthattunk egyetlen csoportalkalom ideje alatt. Amikor biztosan éreztük, hogy itt bizony súlyos szóbeli bántalmazásról van szó, akkor megállítottuk az aktuális játékot, és feltettük a következő kérdést: „Úgy látjuk, hogy mindenki egyre feszültebb, szerintetek mi történik?” Kérdésünket mély csönd fogadta. Aztán hozzátettük: „Addig nem tudunk továbbhaladni, amíg nem derül ki, hogy mi a baj, mert ilyen feszült helyzetben senki nem tud dolgozni.” Aztán lassan mondatonként megjelentek az első válaszok, amelyek szépen lassan kiemelték az aktuális történés tartalmát. Kiderült, hogy a három fiú rendszeresen zaklatja az osztálytársait, most éppen a gúnyolt fiút, és ez néhányukat zavarja. Sajnos – ahogyan az lenni szokott – az osztály többsége hallgatott, látszólag nem akartak belemenni a konfliktus feltárásába. Annyit mindesetre sikerült elérni, hogy a probléma kimondásával végül tovább tudtuk vinni a csoport folyamatát, azzal együtt, hogy a három bántalmazó diák végig tüntetően flegma és elutasító maradt. A csoportfoglalkozás lezárása után az esetet átbeszéltük az osztályfőnökkel.

A harmadik eset igazán rendhagyó módon zárult, ugyanis egy hirtelen ötlettől vezérelve odamentünk az intézmény előtt álló gyerekekhez, és megkérdeztük őket, hogy nem bánják-e, ha mi is beállunk közéjük, hiszen van még körülbelül negyed óra a csoport lezárásáig. A gyerekek nem ellenkeztek, és mivel volt nálunk egy zacskó nápolyi, azt körbeadva kicsit fel is oldódott a hangulat. Nem történt sem számonkérés, sem magyarázkodás, kicsit beszélgettünk arról, hogy ki mit fog csinálni még a délután hátralévő részében, majd hangot adtunk annak, hogy nagyon örülünk, hogy végül sikerült jó érzéssel lezárni a csoportfoglalkozást. A gyerekek rendbontó viselkedése a csoport jövőjében jelentősen csökkent.

A három példával azt szerettük volna érzékeltetni, hogy milyen fontos, milyen nehéz és milyen eredményekre vezet a csoportmunkában a fordulat. Még a legnehezebb helyzetekben, amikor nem tudjuk, hogy mi történik valójában, mi az oka a feszültségnek, az ellenállásnak, az elutasításnak, akkor is adódhat lehetőség arra, hogy ne boruljon fel teljesen a csoportfolyamat. Ehhez azonban tudnunk kell észrevenni a történések mélyén lappangó érzéseket, és képesnek kell lennünk megállítani, majd megfordítani a rossz irányba haladó folyamatokat. Ha ehhez a gyerekektől is segítséget kérünk, akkor biztosra vehetjük, hogy a feszültség oldódni fog, a közös probléma pedig megoldódik.

A csapatépítés mint csoportos fejlesztési folyamat – különösen, ha egy színes, sokféle gyerekekből álló csoportról van szó – szinte sosem zajlik fordulatok nélkül. Ezek a helyzetek legfőképp a TE IS Csapat fejlesztésének elején követelnek különösen sok figyelmet (a Határok, keretek, elvárások, az Elutasítás kezelés és a Szükségletek megfogalmazása dimenziók mentén), míg a későbbiekben a problémák, az elutasítás és az ellenállás feloldása révén már nem lesznek annyira jellemzőek, vagy addigra kialakul a közös megoldás.

Ha a gyerekek megélik, hogy az őket vezető, támogató felnőttek képesek a nehézségek, a fordulatok ellenére is tartani a közös célokat, és képesek megtartani a közös munka biztonságos kereteit, akkor ők maguk is képessé válnak a hasonló helyzetek kezelésére, akár önmagukban, akár a később általuk vezetett csoportok esetében.