Kevin és Andi sietősen elindultak. Negyed hét, sietniük kell, ha még ma beszélni akarnak Andrással. Andi elbizonytalanodott.
– Figyu, Keni, tök késő van. Ha még Andrishoz is felmegyek, nyolc előtt nem érek haza, az tuti. Engem otthon szétszednek! Azt ígértem, hogy könyvtár után húzok haza. Apa nagyon haragszik, ha késem.
– Na, nekem ilyen problémám nincsenek – nevetett Kevin –, anyukám észre sem veszi, hogy megérkeztem. – Lehet, hogy otthon sincs.
Erre nem tudott mit mondani Andi. Nem is akart. Most épp az kötötte le az összes gondolatát, hogy mi lesz, ha késik.
– Nagy baj lenne, ha én most hazahúznék? – kérdezte Kevint.
– Áh, nem… Menj csak, megoldom.
– De nehogy most azt hidd, hogy cserben hagytalak! Nekem is fontos ez a szakkör! Akarom csinálni! Üzenem Andrásnak, hogy én is benne vagyok! Nem vagytok egyedül!
– Jól van már, nem kell túlmagyarázni! Értem, oké! – válaszolta unottan a fiú.
– Jól van már, nem kell túlmagyarázni – ismételte meg csúfolódva Andi a fiú szavait –, te belehalnál, ha véletlenül egy percig kedves lennél?
– Na, most meg mi a bajod? Hozzak virágot, vagy mi?
– Nem kell virág… De lehetnél picit kedvesebb. Áh, mindegy. Te már csak ilyen vagy – Andi legyintett. – Nem érdekel, hogy nem bírod a kedvességet! Én meg ilyen vagyok, és kész. Vedd tudomásul, hogy én bírlak téged. Bár elég fárasztó vagy.
– Úristen! Mennyit beszélsz még? Nem azt mondtad, hogy sietsz? – Kevin zavarban volt. Mit ragozza itt ez a lány, hogy ő milyen? És mi az, hogy belemondja az arcába, hogy kedveli?
– Na, jól van, elegem van belőled – nevetett Andi –, üdvözlöm Andrist! Remélem, sikerül meggyőznöd! Én veletek lennék, az tuti!
Kevin még egy ideig ott álldogált Andrásék háza előtt, és nézett a távolodó lány után. Szép haja van, az tuti, gondolta, és hálát érzett a lány iránt. Hálás volt, hogy Andi így kiáll mellettük. Aztán vett egy mély lélegzetet, és becsengetett Andrásékhoz. Istvánbá szavai csengtek a fülében: „Nem kell letörni, fiam! Örülj, hogy nem vagy egyedül!”

– Ezt mondta Istvánbá? Tényleg? – kérdezte Andris, miután Kevin beszámolt az iskola előtt történtekről.
– Igen! Tök jó fej volt! És szerintem tuti segíteni is fog. Azt mondta, fussunk még egy kört az osztályban… Szerinted?
– Nem tudom – András nem volt túl lelkes. – Olyan akadékoskodó mindenki. Senkit sem érdekel…
– De! De! Andi például velünk tart! Majdnem feljött ide ő is, csak sietnie kellett haza. De üzeni neked, hogy velünk tart!
– Oké. Az egy.
– Nem, az összesen már három.
– Jól van, Keni, három – vágta rá ingerülten András –, de akkor is! Figyelj, Keni, ennek a mai napnak is majdnem az lett a vége, hogy verekedtél… Ezt így nem lehet.
– Jó, tudom – Kevin lehajtotta a fejét –, nem akartam hogy így legyen… Így alakult. Felidegesített az a hülye Zoli. Mit értetlenkedik? Direkt csinálta.
– Áh… Mi is bénák voltunk. Összevissza beszéltünk… Ezt így nem lehet.
– Hát igen.
Mindketten hallgattak egy ideig.
– Kérsz kólát? – kérdezte Andris.
– Nem! Inkább találjuk ki, mi legyen. Fussunk még egy kört, Andris! Ha akkor sem sikerül, megígérem, többször szóba se hozom.
– Hát jó. Legyen! De ne úgy csináljuk, mint ma!
– Oké. De akkor hogyan?
– Ne pattogjál mindig! Higgadj le!
– Oké. Tényleg ilyen vagyok – Kevin megint lehajtotta a fejét. – De majd figyelni fogok magamra. Ígérem.
– Nem kell ígérgetni! Hiszek Neked. Csak előre találjuk ki, hogy hogyan állunk a többiek elé! Például szerintem írjuk tényleg le, hogy mit akarunk! Legalább közben mi is rendesen kitaláljuk – mindketten elnevették magukat. András tollat és papírt vett elő – Na, itt van haver! Mondhatod!
A srácok lázasan munkához láttak. Egymást érték az ötletek, a végére két sűrűn teleírt papírlap lett az eredmény.
– Na, akkor most ezt egyszerűsítsük le! – mondta vidáman András.
– Mi van?!? Azért körmöltünk, hogy utána meg leegyszerűsítsük?
– Figyu, Kevin! Ha megint Ádámtól és Évától kezdjük el nekik mondani, az ötödik mondatnál beunnak bennünket, és kész a baj! – nevetett András.
– Na jó! Azt hiszem igazad van! Nem akarok Zolival verekedni – nevetett Kevin is –, inkább hallgatok rád.
– Ez a beszéd! Odatesszük magunkat, haver! Mindenkit meggyőzünk, majd meglátod.
– Akit meg nem, azt nem. Ennyi. Örüljünk, hogy nem vagyunk egyedül.