Márti néni aznap délután a szokásosnál tovább maradt az iskolában. A tanáriban javította a gyerekek matekdolgozatát. Fél hatkor nézett rá az órára. Tudta, hogy Kevin és András körülbelül ilyenkor szoktak hazaindulni együtt. Szedelőzködni kezdett, felvette kardigánját és a kijárat felé indult. Azt remélte, a portán „véletlenül” összefuthat Kevinnel, de ott ezúttal csak Istvánt, a gondnokot találta.
– Jó napot, István! Nem tudja, van még valaki a könyvtárban?
– Igen, Mártika, a szokásos. Kevin még benn van, András, a haverja már elment. De gondolom, Kevin is hamarosan hazaindul… Bár… Nem nagyon siet az a szegény gyerek egyik nap sem haza.
– Igen… Húzza amíg lehet. De legalább nem az utcán ténfereg, hanem az iskolában.
– Sajnálom azt a gyereket – csóválta fejét István. – Hiányzik neki az apja.
Nyolcadik éve ismeri Kevint, most hirtelen eszébe jutott az az emlékkép, amikor először jött be az iskola épületébe a kisfiú. Évnyitó volt, Kevin a nagymamájával érkezett, fekete göndör fürtjei és nagy, barna szemei szinte már lányos külsőt kölcsönöztek neki, csak kopott fekete nadrágja és a sötétkék pulóver árulta el, hogy egy riadt, elsős kisfiú érkezett. Belépett a nagymamájával, szétnézett a zsibongó, ünneplőbe öltözött gyerekek között és azonnal sírva fakadt. Haza akart menni, rángatta nagyanyja kardigánját, húzta kifelé, menekülni próbált, megijedt a tömegtől. „Hát, te meg, öcskös? Nem kifelé kell menni, hanem befelé! Isten hozott nálunk! De szép fess fiatalember vagy! Elsős leszel?”, mondta neki akkor István kedvesen. A kisfiú megilletődve nézett a mosolygós gondnokra és dacos fejjel azt mondta: „Nem!”
– Pedig nem lenne ám rosszfejű gyerek! Most javítottam a matekdolgozatát… Csak ne lenne olyan hirtelen haragú és agresszív… – válaszolta Márti.
– Óh, tudom én! Ismerem elsős kora óta! Dacos kis srác volt már akkor is. De okos és érdeklődő… Épp a minap beszélgettem vele. Itt ült még hat után is a lépcsőn a haverjával. Mondom, irányozzátok már haza magatokat, gyerekek! Erre elmesélték, hogy valami drámaszakkört akarnának itt, a suliban. Szerintem ezt is azért találta ki Kevin, hogy ne kelljen otthon lennie… Itt szeret lenni.
– Áh, ne is mondja, István! Ma épp ebből volt cirkusz reggel korán! Kevin be akarta vonni a többieket az ötletébe, de mivel nem mindenkinek tetszett azonnal, ő majdnem nekiment az egyik fiúnak. – Márti gondterhelten ránéz az órájára. – Mindjárt hat… Pedig meg akartam várni ezt a csibészt, hogy elbeszélgessek vele… De nem akarom letámadni. Nem akarok utánamenni a könyvtárba. Azt reméltem, összefutok itt vele. Segíteni szeretnék neki. Mert én is úgy látom, mint maga, István! Ebben a gyerekben sok érték és tenni akarás van.
– Hát nem tudom, Mártika, én nem vagyok pedagógus… De ha gondolja… Én itt vagyok hétig… Elkapom az öcsköst, és kikérdezhetem…
Márti egy pillanatra elgondolkodott. Tisztában volt Kevin családi hátterével. A kisfiúnak nagyon hiányzik az apja, talán ez lehet az oka annak, hogy a felnőttek közül inkább a férfiaknak nyílik meg könnyebben, bennük bízik jobban. Nehéz eset. Márti, a majdnem harmincéves tanári múltja alatt találkozott már hasonló körülmények között élő gyerekekkel, és az volt a tapasztalata, hogy ezekhez a gyerekekhez mindig külön-külön utakat kell találni. Ők azok a gyerekek, akik nem olyanok, mint ahogy az a „nagykönyvben meg van írva”. A tanárnő kis töprengés után döntött.
– Tudja mit, István! Kérnék magától valamit! Ha ma vagy valamelyik nap összefutna ezzel a Kevin gyerekkel, kérdezze már ki, mit is szeretne, hogyan akarja. Hadd érezze az a gyerek, hogy nincs egyedül! Ha maga tudna egy kis lelket önteni belé, akkor utána már én is könnyebben tudnám segíteni, irányítani egy kicsit. Mert jó az, amit szeretne, csak hát ezt nem erőből kellene megoldani. Nem arról van szó, hogy nem lehet más véleményen, mint a többiek! Sőt! Még arról sincsen szó, hogy ne mondhatna ellent egy felnőttnek, a tanárának, bárkinek. De nem mindegy, hogyan teszi. Meg kell tanulnia higgadtan és türelmesen beszélni a többiekkel. El kell hinnie magáról, hogy meg tudja csinálni. De tartok attól, hogy ha én ezt most, ebben a lelkiállapotában mondanám el neki mint tanító, akkor csak azt érném el, hogy bezárkózna, és kudarcnak tekintené az egészet. Beszéljen vele, mint férfi a férfival. Hm? Lehet róla szó?
István derült arccal válaszolt.
– Naná, szívesen! Sőt, bevallom, Mártika, hogy ha nem is kért volna meg erre, akkor is ezt tenném.
Márti hálás mosollyal köszönt el Istvántól és gyors léptekkel indult hazafelé. István pedig úgy döntött, megy még egy kört az épületben, ellenőrzi, hogy minden rendben-e, aztán addig ül itt, míg Kevin ki nem lép a könyvtárból. Mire visszaért a szokásos ellenőrző körútjáról mosolyogva konstatálta, kedvenc diákja ott ül, ahol mostanában szokott. Az iskola lépcsőjén. Ezúttal azonban nem barátja ült mellette, hanem egy szép kislány, Kevin osztálytársa, Andi. István elindult feléjük.