Kevin, miután kijöttek Andrással a könyvtárból János bácsitól, lelkendezni kezdett, nagyon örült a lehetőségnek, hogy beindíthatnak egy drámaszakkört, mint a menő sulikban.
– András, hallod, holnapra mindent összeírunk, és lesz egy tök jó csapatunk, én leszek a vezetője! Meg, persze, te!
András nem volt ennyire lelkes.
– Persze, vezetők, mi? – mondta, hanyagul vállára vette iskolatáskáját, és elindult a kijárat felé.
– Most meg mi bajod van? – kérdezte Kevin.
András egy ideig nem válaszolt. Szótlanul kullogtak egymás mellett. Kevin dühös volt, amiért barátja nem osztozott a lelkesedésében.
– Olyan, mintha tél lenne – morogta az orra elé András, és összehúzta mellkasán a melegítőfelsőjét. – Október van, és mintha tél lenne.
– András, most tényleg! Mi bajod van?
Kevin egyre mérgesebb lett. Fekete hajú, sötét szemű, vékony, de nem sovány, izmos fiú. Négy éve barátok Andrással. András negyedikben érkezett a suliba, Kevinnek rögtön szimpatikus lett a szőke, magas srác. Olyan volt, mint a filmekben a királyfik. A csajok kedvence. Kevin kicsit szeretett volna hasonlítani rá, tetszett neki András megfontoltsága. Mindent inkább ötször meggondol, minthogy azonnal döntene. Kevin ezért csodálta a haverját, de furcsa módon szintén ez volt az a tulajdonsága, amit a legjobban utált is benne. Most például tényleg utálta a haverját, amiért az nem olyan lelkes, mint kellene.
– Most meg mi a franc bajod van, hallod, Andris? – nem akart kiabálni, de a hangja mégis hangosabbnak és durvábbnak tűnt a kelleténél. András rá se hederített, sőt megszaporázta lépteit, úgy tűnt, nem akar együtt haladni a járdán Kevinnel. Kevin nagyon ideges lett.
– Most meg mi a franc bajod van? – ordította megint, majd barátja után iramodott, és megrántotta hátulról a felsőjét. – Meggondoltad magad? Vagy mi van? Ellenem vagy?
Helyben vagyunk, gondolta András. Mindig ez van, ha Kevinnel nem ért valamiben egyet. Ha nem ugyanaz a véleménye, akkor már rögtön ellenséggé válik. Épp ez az, ami miatt nincs is kedve Kevinnel még vitázni sem.
– Ne rángass te hülye! – mondta ő is durva hangon.
Kevin nem hitt a fülének.
– Te vagy a hülye! Egy perccel ezelőtt még azt mondtad Jánosbának, hogy oké, összeírjuk holnapra, mit akarunk, most meg itt húzod a szádat, mint egy lány!
Erre András nem is válaszolt. Egy ideig csendben kullogtak egymás mellett, mindketten csak a cipőjük orrát nézték.
– Gyerekes vagy Keni, nagyon gyerekes – szólalt meg kisvártatva András, és lemondóan Kevin felé legyintett.
– Mi van? Neked meg mi bajod van, de tényleg! Nem te mondtad, hogy össze tudjuk hozni a drámaszakkört?
András legyintett megint, sarkon fordult, ott akarta hagyni a haverját, de az erre végképp felkapta a vizet, utána futott, és lendületből hátba lökte.
– Áruló! Azt sem tudom, mi a bajod! – kiabálta sírós hangon. András megfordult, lendült a keze, de félúton megállt.
– Állj le, Kevin, mielőtt szájba váglak!
– Igen? Hát csak rajta! Vagy tudod mit, igazad van! Jobb, ha leállok. Azt hittem, haverok vagyunk. Azt hittem, tudunk valamit együtt csinálni. De te nem vagy normális! Még azt sem mondod meg, hogy mi bajod lett hirtelen. Nem is érdekel. Szia! – azzal csalódottan átment a másik oldalra, ott folytatta útját, mintha nem is ismerné Andrást. Mintha nem is létezne.
Barátok már negyedik óta. A kezdeti szimpátiára rásegített, hogy egyfelé laknak, Kevinék a közeli lakótelepen, Andrásék kicsit arrébb, egy családi házban. Általában minden nap együtt mentek haza. Kivéve azokat az alkalmakat, amikor Kevin büntetésben volt. Ez viszonylag gyakran megesett, havonta egyszer-kétszer. András már negyediktől kezdve úgy érezte, vigyáznia kell a forrófejű, szenvedélyes Kevinre, mert úton-útfélen bajba keveredett, aminek legtöbbször verekedés lett a vége. Pedig Kevin melegszívű, hűséges barát. András annak tartotta. Olyan srác, akire mindig lehet számítani, és aki képes lenne sarkaiból kiforgatni a világot. Ezt csodálta benne leginkább. A mérhetetlen lendületet, szenvedélyt, ahogy a dolgokhoz képes hozzáállni. De épp ez az, ami el is bizonytalanította, ha közös dolgokról volt szó. Mint például most. András elbizonytalanodott, úgy érezte, barátjának nem az a legfontosabb, hogy milyen a szakkör, hanem, hogy ki a vezetője. Ettől teljesen elment a kedve, egy pillanat alatt elszállt a bizodalma a drámaszakkör iránt. Szerette volna ezt elmondani barátjának. De hogyan?
A két srác a szemközti járdán, egymással párhuzamosan ballagott hazafelé. Odaértek Kevinék házához. Nem néztek egymásra, de mindketten megtorpantak.
– Akkor ennyi – mondta Kevin.
– Ennyi – válaszolta András. – Ezt te nem érted. Nem érted, hogy mi a bajom.
– Honnan a bánatból érteném, ha nem mondasz semmit – csattant fel Kevin.
– De mi a francot mondhatnék, ha egyfolytában csak pattogsz, meg ordibálsz, meg lelkendezel, mint egy ovis – tromfolt András.
– Na, helyben vagyunk megint! Mást sem tudsz, csak leszólni. Meg lehűteni. Leoltasz mindig, mint egy lámpát. Mindegy. Én megérkeztem, úgyhogy, helló.
– Várj! – András átment barátjához a másik oldalra. – Figyu, az a bajom, hogy ez így nem lesz jó.
– Hogy nem lesz jó? Kinyögnéd végre!
– Azt sem tudjuk, mit akarunk… Te meg főnökösködni akarsz. Miért lennénk mi a vezetői a még nem is létező drámaszakkörnek? Meg akarsz rendezni egy előadást, vagy mi?
– Hát, azt azért nem. Illetve nem tudom, hogyan kell. De ez még nem jelenti azt, hogy nem lennénk rá képesek.
– Na, erről beszélek! Ez így nem jó!
Kevin elgondolkodott. Annyira, de annyira szeretné ezt a csoportot! Talán tényleg kicsit előreszaladt a tervekben. És eltévedt…
– Figyelj, Andris! Lehet, hogy bolondnak tartasz, az is lehet, hogy tényleg az vagyok… De értsd meg! Én érzem! Egyszerűen érzem, hogy ez menni fog! Hogy ezt meg kell csinálnunk! Jó, az igaz, hogy még nem teljesen találtuk ki, hogyan kéne mennie a dolgoknak de… – Összeszedte magát, és kinyögte a kérdést. – Ötlet?
– Szerintem ne döntsünk ketten. Kérdezzük meg a többieket is! Ki akar egyáltalán csatlakozni? És mit akarunk egyáltalán csinálni?