„Nincs olyan, hogy csak versengés, és olyan sincs, hogy csak együttműködés; a kettő kombinációja létezik. A viszonyuk rendkívül fontos a társadalom, az emberi élet szempontjából: vezethetnek ugyanis destruktív dolgokhoz, amelyek az egyént, a csoportot és a társadalmat is destruálják, de vezethetnek innovációhoz, kreativitáshoz, élvezethez, örömhöz, tanuláshoz is, ha jól állnak össze.” (8)
Fülöp Márta (2009) szerint, miközben a Nemzeti Alaptanterv (2003–2012) javarészt az együttműködés ösztönzéséről beszélt, a tanárok inkább olyan „állampolgárokat” nevelnek, akik versengők, és nem annyira együttműködők. A tanárok szándékosan és spontán módon is jobban támogatják a versengést a gyakorlatban: többször alkalmaznak versengő problémamegoldást, mint kooperatívat; sokkal több interakciójuk van azokkal a diákokkal, akik növelni akarják saját versenyszellemüket; több időt töltenek a versengés különböző aspektusainak szabályozásával, mint a hatékony kooperáció oktatásával. Még ha a tanárok kombinálják is a versengést a csoporttagok közti együttműködéssel csoportközi versenyek esetén, akkor is főként az ilyen szituációk versengő aspektusaira fókuszálnak, és a kooperáció szerepe szinte kizárólag abban áll, hogy a sikeres versengést szolgálja. Megfigyeléseik szerint a feladatok felosztásán, a tényleges együttdolgozáson alapuló együttműködés ritka, és szinte soha nem áll önmagában, a versengés bevezetése nélkül. [54]
Egy korábbi tanulmányban Fülöp Márta (2002) azt is kifejti, hogy a középiskolás diákok és tanáraik egyaránt az erkölcstelenséget (például: csalni, hazudni) találták a versengés legnegatívabb velejárójának a magyar társadalomban. A vizsgálat során azonban többször megfigyelték, ahogyan a diákok csalnak verseny közben.
zek többségét nem vette észre a tanár, így nem kaptak figyelmet, és kontroll nélkül maradtak. Az általános iskolás szinten, a 8–9 évesek még jelentették a szabálytörőket a tanárnak, de minden ilyen esetben a tanár erkölcsileg helytelenítette a csalót eláruló tettet, és nem vizsgálta meg, hogy igaza volt-e az illetőnek. A rejtett üzenet emögött az, hogy a „közösségi kontroll” elfogadhatatlan és megbízhatatlan, csak a „tekintélyszemélyek”-nek áll jogukban a rossz viselkedésre való reakció. A vizsgálat megmutatta azt is, hogy középiskolában a 16–17 éves tanulók „közössége” inkább megvédte és segítette a „tekintélyszemély”-lyel szemben azokat, akik megszegték a versengés szabályait, és kooperatívak voltak az effajta „szabálysértésben”. [55]
Napjainkban a család elsődleges szocializációs szerepét jócskán kiegészíti, gyakran átveszi az iskola, ahol számtalan szociális hatás éri a gyerekeket. A kortárs közeg nagyon sok lehetőséget kínál a különböző szociális ismeretek, képességek, készségek elsajátítására, gyakorlására.
Bár a Nemzeti alaptantervek, különösen a legutóbbi (Nat 2012, [5]) és a helyi pedagógiai programok kiemelten kezelik a szociális kompetencia – a szociális ismeretek, képességek, készségek – fejlesztését, a gyakorlatban nagyon sok esetben csak a pedagógiai tevékenység másodrendű feladata marad. A megfelelő minőségű iskolai szocializációs fejlődés deficitjét bizonyítják a gyerekek körében növekvő számban megjelenő pszichés betegségek, devianciák, interperszonális problémák, melyek mindegyike visszavezethető a sajátos kortárs (infokommunikációsnak nevezett) kultúrára, és a szociális kompetencia fejletlenségére is. Többek között ennek a deficitnek a felszámolásában kíván részt venni a TE IS Program.
A leendő munkavállalók számára legalább olyan fontos a kooperációs készség, mint a versenyszellem. A mai iskolai rendszerben a versenyzés és az együttműködés is megtalálható, ám amint a fentebbi vizsgálat bemutatta, a rivalizáló jelleg hagyományosan sokkal erősebb. A jól irányított társas viszonyokba ágyazott versengés képes egy ideális zónán belüli stressz mellett az optimális teljesítés, a siker lehetőségét biztosítani. Ezáltal olyan fontos magtantervi alapfeladatokat is szolgál, mint a differenciálás és az esélyegyenlőség biztosítása. Egyes gyerekek még a kisfokú izgalmat is rosszul tűrik, másoknak viszont magas izgalmi szintig a feszültség emelkedésével párhuzamosan nő a teljesítménye. Ezért az előbbi személyeknél a versenyhelyzet rontja a teljesítményt, míg az utóbbiaknál növeli.
A versengés számos funkciót betölthet a diákok életében. Lehetővé teszi, hogy a társakkal való összehasonlítás során mindenki felbecsülje a saját értékeit, valamint elősegíti az így felismert értékeknek megfelelő csoporton belüli státusz és szerep elnyerését. Ez az eredmény pedig az egyén lelki egészségének és a csoport jó működésének a feltétele. Szolgálhatja valamilyen közvetlen cél elérését, de elősegítheti a hosszabb távú önfejlődést, így járulva hozzá a személyiség differenciálódásához is. A strukturális versengés általában a szelekció, a legrátermettebb diákok kiválasztásának szerepét tölti be, míg a TE IS Program elsődleges funkciója az élményszerzés és a szórakozva tanulás.
Az iskolai nevelés egyik alapvető feladata a gyerekek önismeretének fejlesztése. Ennek során a diákok felismerik önnön erősségeiket és gyengeségeiket. A megfelelő szintű önismeret adhat ugyanis esélyt arra, hogy az életben megtalálják a személyiségüknek és képességeiknek megfelelő területet. Az egyén a másokkal való összehasonlítás során tanulhat önmagáról a legtöbbet. Az egyén szempontjából a versengés egyik legfontosabb funkciója az énértékelés, amelyet a társas összehasonlítási folyamat tesz lehetővé. Mindenki számára fontos, hogy fel tudja mérni, milyen belső erőforrásokkal rendelkezik. A TE IS folyamatának keretei közt a társas összehasonlítás és a versengés hosszabb távú és áttételesebb funkciója az önfejlesztés. A versengés következtében ugyanis az egyén számos olyan tulajdonságát vagy képességét bontakoztathatja ki, amelyek egyébként lassúbb ütemben vagy egyáltalán nem fejlődnének; ilyen például a koncentrálás, kreativitás, problémamegoldás, együttműködés, kudarctűrés, célra irányultság, a siker elviselése, szabálykövetés, az indulatok kezelése.
A versengésnek önmagában sem negatív, sem pozitív értéke nincs, nem jó és nem rossz. Leginkább, mint sok összetevő mentén jellemezhető, komplex jelenségről beszélhetünk. Az összetevők sajátos kombinációjának alakulása, és/vagy alakítása szerint válik konstruktívvá vagy destruktívvá. Konstruktívnak, építő jellegűnek minősíthető az a versengési folyamat, amely a benne részt vevő felek és általuk a közösség fejlődését szolgálja, mint ahogy a diákok tervezett sportönkéntességi tevékenysége is erre irányul; míg destruktívnak (rombolónak) tekinthető minden olyan versengés, amely hosszú távon káros akár csak az egyik versengő félre nézve is.
Az együttműködés (kooperáció) proszociális viselkedés, olyan magatartás, amely kölcsönös függőségre épülő helyzetben az összes résztvevőt a számára maximális kölcsönös előnyhöz juttatja. Azon a felismerésen alapul, hogy vannak célok, amelyeket az emberek csak együtt tudnak elérni. Olyan cselekvés, tény, mely során valaki, valami közösen, összhangban tevékenykedik valakivel, valamivel. A leggyakrabban felbukkanó formájukban még az emberi konfliktusok is együttműködést igényelnek. Ahhoz, hogy egy csoportosulást csoportnak tekinthessünk, a csoporttagoknak rendelkezniük kell bizonyos jellemzőkkel. A csoportot alkotó két vagy több egyén – ahogy majd a TE IS Diákok is – egy közös célt próbálnak elérni, önmagukat, mások pedig őket a csoporthoz tartozónak tekintik, interakcióban vannak egymással, kölcsönösen függnek egymástól, osztoznak a normaalakításban, és részt vesznek az egymáshoz kapcsolódó szerepek rendszerében.
Az emberek közötti kooperáció, interakció alapja az alkalmazkodás. Minden csoport – a jelen program résztvevői is – kifejleszti a saját íratlan (vagy írott) viselkedési szabályait, és elvárja, hogy tagjai ezeket betartsák. A konformitás tehát a csoportnormák elfogadását jelenti, azoknak a kereteknek a megtartását, amelyben megegyeztek. Elmondható az is, hogy a kohézió és a konformitás ugyanazon érem két oldala. Azért, hogy csoportunktól kielégülést és az identitás pozitív érzését elnyerjük, részesüljünk a kollektív jutalomból, cserébe kontroll alatt kell tartanunk egyéni vágyainkat, és alkalmazkodnunk kell a csoportnormákhoz. A trénerek és mentorok tanítása, támogatása a kooperáció elősegítésére olyan szervezési formákat teremt, melyekben a tanulóknak együtt lehet és kell működniük, illetve bennük ki kell fejleszteni az együttműködés igényét és képességét. Az együttműködés legfőbb jellemzője a megosztott vezetés és a megosztott felelősség.
A feladat jellegéből és a kollektív jutalomból természetes módon következik, hogy a tanulóknak együtt kell működniük a közös cél elérésében. A versengés egyik legnyilvánvalóbb és legfontosabb funkciójának tartják a motiváció erejét. Motivációs veszteség viszont, ha úgynevezett társas lazsálás történik, ha a tagok a csoportban végzett munka esetén nem nyújtanak százszázalékos erőfeszítést. Ez akkor következik be, ha a kollektív teljesítményért való felelősségvállalás indokolatlan, helytelen módon oszlik meg. Azt gondolják a csapattagok, hogy egy-két „sztárjátékos” majd megoldja a feladatot helyettük is.
A versengési és az együttműködési hajlandóság is csak akkor erősödik meg, ha a külső kontroll helyett a tagok, a diákok maguk viselik döntéseik következményeit. A belső kontroll feltétele a biztonságérzet, vagyis hogy mindenki számára világos és érthető legyen a versengés célja, továbbá az, amiben összeméri erejét másokkal és az a mód, ahogyan a versengés folyik.
(8) A fenti mondat az Együttműködő versengő állampolgár: utópia vagy realitás? című konferencián, 2012. április 27-én hangzott el.