A rendszerszemléletet először a fizikában alkalmazták a 19. században. Ekkor a jelenségeket a zárt rendszer elve alapján magyarázták. A 20. században nagy fejlődés következett be a természettudományokban (például Einstein relativitáselmélete) és a zárt rendszer érvényességét lassan felváltotta a nyílt rendszerben való gondolkodás. Ludwig von Bertalanffy közzétette a rendszerszemlélet általános alkalmazhatóságát a társadalomtudományokban, James Miller (1967) pedig kidolgozta a nyílt rendszerek tulajdonságait. [81]
A rendszerszemlélet általános értelemben nem más, mint meghatározott személyek vagy jelenségek egymással való kapcsolata és e kapcsolatok jellemzői. Rendszerként értelmezhetünk családokat, csoportokat, intézményeket és szervezeteket, közösségeket és társadalmakat is. A rendszerszemlélet olyan megközelítés, amely a társas keretek között, csoportokban, közösségekben, vagy szervezetekben lévő személyek és az általuk létrejövő interakciók működésének értelmezését segíti.
A nyílt rendszerek egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy képesek saját működésüket összhangba hozni a környezetük és önmaguk változásaival, és belső struktúráikat (folyamataikat, szabályaikat, szervezeti felépítésüket…) a környezeti kihívásokhoz tudják igazítani. Minél tökéletesebb és gazdagabb az információáramlás, annál változatosabb az információ egy rendszerben. Ez a rugalmas alkalmazkodás alapja. A folyamat, ami az információt a rendszer egyik pontjáról a másikra eljuttatja, a kommunikáció. Ha a kommunikációban zavar keletkezik, a rendszer a rendezetlenség felé mozdul el.
A nyílt rendszer képes a környezetével energiát és információt cserélni, ezáltal alkalmazkodik a külső és belső változásokhoz, valamint arra is képes, hogy környezetére hatást gyakoroljon. A nyílt rendszer önszabályozó, azaz dinamikus egyensúlyra törekszik. Ezt a rendszerben működő energia két, egymással összefüggő és egymást kiegészítő megnyilvánulása hozza létre: az egyik az állandóság, stabilitás megtartására irányuló, a másik a változást előidéző erők összessége. Ezen energiák működését a visszacsatoláskor figyelhetjük meg, ami nem más, mint a rendszer reagálása valamely eltérésre. A pozitív visszacsatolás a rendszerben további változást okoz, a negatív pedig a rendszert a változás előtti állapot irányába mozdítja. Vegyük például az este 10 helyett hajnal 3-kor hazaérő kamasz esetét. Pozitív visszacsatolás, ha a család változtat a szabályokon, negatív visszacsatolás a család ellenállása.
Azokban a rendszerekben, amelyeket fejlődőképeseknek nevezünk, a két egymást kiegészítő energia egyensúlyban áll, tehát ugyanolyan fontos a változást engedő vagy előidéző energia, mint az állandóságra való törekvés célja. A családban, mint rendszerben nagyon eltérő mintázatai vannak annak, hogy mennyire merevek a szabályok, és mennyire képesek azok követni a gyerekek, illetve a szülők életében bekövetkező változásokat, valamint milyen arányban vannak jelen náluk a pozitív és negatív visszacsatolások. De ugyanez igaz a szervezetek és az oktatási intézmények világára is: az iskoláknak képeseknek kell lenniük arra, hogy saját alapértékeiket megőrizve rugalmas választ adjanak a külső környezet változásaira, mint például az új generációk megváltozott gondolkodásmódjára, a világháló pozitív és negatív hatásaira vagy akár az uniós értékrend harmonizációs feladataira.
A nyílt rendszerek további jellegzetessége az egységes és egészleges működés, azaz az egyik elem változása magával hozza a többi elem és az egész rendszer változását. A rendszer maga, több mint az elemek összessége, vagyis attól, hogy ismerjük az elemeket egyenként, nem jelenti azt, hogy ismerjük a rendszert is egészben. Ha egy csoportban minden tagot jól ismerünk, tisztában vagyunk a személyes jellemzőikkel, attól a tagok csoportműködése – főként kommunikációjuk, interakcióik révén – egészen kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan működést hozhatnak.
A nyílt rendszert határok választják el a környezetétől. Ezek lehetnek világosak, merevek, elmosódottak. A határok nemcsak a rendszer és a környezete között léteznek, hanem a rendszeren belül, azaz az alrendszerek között is. Egy iskolán, annak rendszerén belül nagyon sok alrendszert különíthetünk el. Külön működési jellemzőkkel azonosítható a tanári kar, azon belül az alsós és felsős tanárok csoportja, illetve a gyerekek is képezhetnek alrendszereket. Sőt, az iskola maga is tekinthető alrendszernek, ha például az állami fenntartású iskolák rendszerének oldaláról tekintünk rájuk.
A rendszerelmélet fontos elemének tekintjük azokat a tudattalan vagy rejtett dinamikákat, amelyek nélkül a rendszer működése nem érthető meg. A rendszerek dinamikájához kapcsolódó tudományterületek; többek között a pszichológia, a családterápia, a szociális munka és a szervezetfejlesztés olyan gyakorlati eszköztárral rendelkeznek, amely egyszerre foglalja magába a tanácsadást, a segítést és támogatást, valamint a kutatást.
A rendszerszemlélet nézőpontja a TE IS Program folyamatai és fenntarthatósága szempontjából különösen fontos. Mivel a TE IS Program alkotóelemeinek tekintjük a változást, a kultúrát, az értékeket és a társas dinamikákat, elengedhetetlen, hogy a TE IS folyamataiban szereplő személyeket és jelenségeket együtt, rendszerszinten lássuk és értelmezzük.