A megismeréshez társuló kíváncsiság folytonos keresésre, kutatásra ösztönöz bennünket, s a világ egy-egy újabb „darabkájának” megértése azzal az élménnyel jutalmaz minket, hogy otthon vagyunk a világban, a miénk. E kereső-kutató aktivitás önmagunkra is irányul. A „Ki vagyok én a világban?” kérdéshez kapcsolódó, néha lázadó, néha elégedetlenséget tükröző érzés, a megújulás vágya, vagy életünk szomorú eseményei egyaránt arra késztetnek, hogy újabb és újabb válaszokat keressünk. Ezekkel a kérdésekkel helyünket, szerepünket, jelentésünket is újrafogalmazzuk abban a világban, amit a magunkénak tartunk. Az identitás a „Ki vagyok én?” kérdésre adott kognitív és érzelmi elemeket egyaránt magába foglaló válasz: belső valóságunk tudása és megélése. Ez a tudás mindig értékelő jellegű, érzelmi/indulati színezetű. Ezért az identitás motivációs rendszerként is működik: viselkedést és cselekvést szervező, orientáló hatással bír. A fogalom a múlt század ötvenes éveitől szédületes karriert futott be, hovatovább a személyiség szinonimájaként „már-már egyetemes magyarázóelvként működik” [95].

A komplex válasz arra az egyszerű kérdésre, hogy „Ki vagyok én?”, részben individuális, önállításokon alapuló személyiségjellemzőkre (például „okos”, „ügyes”), másrészt társadalmi csoportvonatkozásokra épül. Ez azt jelenti, hogy a személyt belehelyezi a család, az etnikum, az osztály, az iskola, az ország… társadalmi környezetébe. Így lehet valaki egy család tagja, személyes jelentéssel, felcserélhetetlen névvel (gondoljunk József Attila „Pistaságára”!). Ahogyan egy óvodás büszke arra, hogy ő már nagycsoportos, úgy valaki „5. b-s”, aki semmiképpen nem téveszthető össze az „5.  á-ssal”! Az, hogy valaki például Loksi-szurkoló, egy csoportba való tartozást jelent: forrása az én- és csoportidentitásnak. Egy sportegyesület szurkolói számos módon jelzik környezetük számára hovatartozásukat: a színek, a jelvények, az indulók mind ezt a célt szolgálják. Népszerű együttesek „fanjai” öltözködésükkel jelzik identitásukat, kedvenc dalaik szövegei egy sajátos életérzés megélt példái. Ezeknek a közösségeknek az összetartó ereje a hovatartozásban, a biztonság élményében, az értékekben és a világkép azonosságában rejlik.

Fontos, hogy a gyerekek lássák a teljes emberi életutat! Tudjanak mesélni kisgyermekkori kellemes (és kellemetlen) élményeikről, jelentős társas – családi – kapcsolataikról, régi és újabb barátaikról, általában a társ, a barátság szerepéről az ember életében, arról, hogy a társas beágyazottság, kapcsolataink sokasága létezésünk horgonypontjait jelentik. Tudják, lássák azt is – részben nagyszüleik, szüleik, tanáraik, edzőik és más jelentős felnőttek példáján –, hogy létezésük során milyen „életfeladatok” várnak rájuk.

Az identitásképzés hátterében tehát az ember általános „tartozni valahová” és önmeghatározási késztetése áll. Ezért kimunkálása, megőrzése, újraírása személyes teljesítmény, folyamatos önref­lexiót és – akár napi – döntéseket igényel.

Erőfeszítésünk akkor sikeres, ha annak jutalma az, hogy a legkülönfélébb kihívásokon keresztül is képesek vagyunk megóvni önmeghatározásunkat. Erikson elméletében az identitás fejlődési krízisek sorozata. Mindegyik fejlődési szakasz egy-egy megoldandó feladat megküzdéséről szól, s akár sikeres, akár nem, azt az identitáselemet „visszük magunkkal” további életutunkon. Ez azt is jelenti, hogy a személyiségfejlődés, identitás mindig személyes erőfeszítést igénylő pszichikus teljesítmény. Ennek vázlatát az alábbi ábrán látjuk: az identitás alakulása, másképp fogalmazva a személyiség fejlődése, születéstől a halálig tart. [96]

(14) Ebben a szakaszban sem krízis, sem elköteleződés nincs jelen, ám még nincs kialakult énkép sem. Mivel a serdülőkorban a szerepek állandóan cserélődnek, ez az állapot szinte lehetetlenné teszi az elköteleződést.