Személyiségünk fejlődése során az önbizalom kialakulása az egyik legkényesebb, egyben a legizgalmasabb folyamat. Mivel az önbizalom témája meglehetősen összetett, felépítése és ápolása nagyon sok tényezőn múlik. Ha az önismeret eredményeként tekintünk az önbizalomra, akkor a fogalmat leginkább egy folyamatosan változó állapotként ragadhatjuk meg, amelyben ismereteink, tapasztalataink bővülésével tudásunk és érzéseink is változnak, alakulnak.

Önmagunkat azonban nemcsak megismerjük, hanem értékeljük, és másokhoz is viszonyítjuk. Cselekedeteinkkel kapcsolatosan elvárásaink vannak, amelyek nagyban befolyásolják a megélt tapasztalatok vagy a küldő visszajelzések értelmezését. Az önbizalom fejlesztése kapcsán leginkább azzal van dolgunk, hogy megteremtsük a külső és belső elvárások, valamint a saját képességeink közötti egyensúlyt. Különösen lényeges tehát az önbizalom fejlesztése szempontjából, hogy milyen módon értelmezzük a visszajelzéseket és az, hogy önismeretünk részeként tisztába legyünk képességeinkkel.

Az önbizalom leginkább érzelmi állapotként írható le, természetesen annak látható és észlelhető formáival együtt. A megelégedettség, a kielégülés, a megnyugvás és az ezekhez hasonló érzések mind részei az önbizalommal teli személy érzelmi repertoárjának. Az önbizalmat jellemző érzések azonban egy olyan környezetben is megjelenhetnek, amely gondoskodó, netán túlságosan is óvó. Az önbizalmat jellemző érzések könnyen összekeverhetők tehát a biztonságban való lét érzéseivel, míg egy váratlan helyzet vagy hatás következtében az említett jó érzések megszűnnek, és helyükre szorongás vagy félelem lép. Azok a jó érzések, amelyek javarészt a külső tényezőkre támaszkodnak, nem elégségesek az önbizalom kialakulásához. Amikor egy tetszetős új ruhát vásárolunk, akkor annak viselése egy ideig magabiztosságot ad nekünk, jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ha azonban nem tudjuk támogatni a magabiztosságot, akkor ez az érzés hamar elszáll.

Az önbizalom kialakulásához – ahogyan programunk majd minden eleme esetén – aktivitásra és tapasztalatokra van szükségünk. A pozitív érzések és érzelmek jelenléte, aktivitás és azok kivetülése, kipróbálása nélkül hosszú távon nem hat megerősítően. Képzeljük el, ha egy gyermeket mindig megdicsérünk, akkor is, ha éppen semmit sem tesz. A dicséret nyomán gyermekünkben természetesen jó érzések keletkeznek, biztonságban érzi magát, ám ha megszűnik a dicséret vagy új környezetbe kerül, ahol mások a dicséret szabályai, akkor bajban lesz. Az önbizalmat tehát nem csak a „jól érzem magam” érzése erősíti, hanem szükséges hozzá „a jól működöm a világban” érzése is.

A „jó érzés” és a „jó működés” között azonban feszültség van. Bár mindkét állapot létrejöhet a másik nélkül is, hosszú távon mindkettő harmonikus együttállása szükséges. Ha egy gyermek, az értéktelenség érzésétől szenved, nem szereti magát vagy bizonytalan, ez azt tükrözi, hogy rossz a kapcsolata a világgal. A kapcsolat pedig nem más, mint a cselekvések, reflexiók sorozata az egyén és a környezete között.

A környezet a fenti szempontok miatt nagy hatással van az önbizalom építésére. Ha biztonságos és cselekvésre, aktivitásra sarkalló közegben van lehetőségünk fejlődni, akkor nem csupán maga a cselekvés válik fejlődésünk motorjává, hanem a tetteink és aktivitásunk nyomán keletkező viszonyok változásai is. Megtanuljuk, hogy minden mozdulatunk, minden rezdülésünk, aktív megnyilvánulásunk egyszerre ok és okozat, amely a társas térbe ágyazódik. Megnyilvánulásaink társas jelentését környezetünk visszajelzéseiből, kommunikációjából ismerjük meg. Legelőször szüleink, majd nevelőink és kortársaink adják meg azt az alapot, amely segítségül szolgál önmagunk definiálására. A társas közeg egyszerre értelmez, gátol, akadályoz, segít, bátorít, tilt vagy szabadjára enged. Ezeknek a visszahatásoknak a mentén érezhetjük magunkat befogadottnak (koherensnek) vagy kirekesztettnek is. A szükséges önbizalom kialakítása tehát a megfelelő környezetet, az aktív és konstruktív reflexiók, valamint a nyílt kommunikáció kialakításánál kezdődik.

Minél világosabbak a megkövetelt szabályok és határok, annál nagyobb a gyermekek önbecsülése (többek között erre világít rá a Határok, keretek, elvárások elméleti útvonal). Mindez azt is jelenti, hogy a gyerekek számára nyújtott túlzó szabadság alacsonyabb önbecsülést jelent. A stabil keretek nyújtotta biztonságérzet kedvez a biztos önismeret kialakulásának, egyúttal támpontot is ad az önértékeléshez. A gyerekek önbizalmának fejlesztése éppen a kellő határok és keretek kialakításánál kezdődik. Az elégedettség, a boldogság, különösen pedig az önbecsülés érzése a kihívások kezelésének, a frusztrációk, az unalom, valamint a tehetetlenség leküzdésének és a győzelem elérésének „mellékhatásaként” alakul ki.

A már említett szülői és nevelői bizalom akkor mutatkozik meg a legjobban, amikor a gyermek olyan tevékenységbe fog, amelyet előtte nem csinált. Miközben a gyerekeket a biztonságos szülői vagy társas közeg új felfedezésekre sarkallja, egyszerre jelenik meg bennük a szorongás, a félelem és az izgalom érzése. Gondoljuk el azt a helyzetet, amikor egy kisgyermek legelőször próbál egy magas fára felmászni! Ilyen helyzetekben a gyerekek rendszerint szüleik, vagy nevelőik arcát figyelik, vajon milyen érzések megjelenésére számíthatnak felőlük. Ha a gyerekek a felnőttek arcán vagy szavai által félelmet, féltést, netán rémületet azonosítanak – tehát hiányzik a bizalom – akkor benne is a félelem kerekedik felül, és inkább más, biztonságosabb tevékenységbe fog. Ha azonban biztatást, bátorítást tapasztal, akkor az izgalom és a felfedezés legyőzi a szorongást, elindul felfelé a fa törzsén. Ha biztonsággal sikerül feljutni a fa tetejére, az nyilvánvalóan komoly sikerélményt nyújt, ám az önbizalom nem ettől fog kialakulni. Ha a gyermek a következő fáramászásokat is a szülői vagy nevelői bizalom jegyében teszi, a többszöri biztonságos élmény és tapasztalatszerzés (aktivitás) fogja „elhitetni” vele, hogy tényleg képes felmászni a fára. Ekkor a bizalom már saját, hiszen a képesség belsővé válik. 

Az önbizalmat erősítő praktikák, eszközök fő jellemvonása, hogy a képességeket és a bizalmat fokozatosan és párhuzamosan fejlesztik.
Az utóbbi évtizedekben az önbizalom egyre gyakrabban került a szociálpszichológiai kutatások fókuszába. A lélektanhoz és a társas viszonyokhoz kötődő tudományok ugyanis rávilágítottak arra, hogy az önbizalom és annak fejlesztése az egyén és a társadalom számára egyaránt fontos és hasznos. Az önbizalom, a legáltalánosabb definíció szerint azt az általános értelemben vett pozitív megítélést jelenti, amelyet az egyén magára vonatkoztat. 

Ez a megítélés egyszerre vonatkozik az egyéni kompetenciákra (mennyire tartjuk magunkat képesnek vagy hatékonynak) és az egyén személyes értékeire (mennyire vagyunk magunk számára értékesek).

Az önbizalom vizsgálata három meghatározható területet ölel fel (Burke és Cast, 2002). Az önbizalom egyik kutatási iránya azokra a folyamatokra fókuszál, amelyek elősegítik, vagy gátolják az önbizalom kialakulását, míg egy másik irányzat az önbizalomhoz kapcsolódó viselkedések oldaláról szemléli a témát (milyen módon viselkednek az emberek az önbizalom megtartása vagy erősítése érdekében?). Mások az önbizalmat olyan kapacitásként értelmezik, amelye arra szolgál, hogy semlegesítse az életünkben bekövetkező negatív, fájdalmas tapasztalatokat és élményeket.

Burke és Cast kutatásai arra tesznek kísérletet, hogy a három említett kutatási iránynak közös értelmezési keretet adjanak. Így jutottak arra a következtetésre, hogy az önbizalom csakis az identitás kialakulásának folyamatai mentén érthető meg, mint annak legalapvetőbb összetevője.
A szerzők szerint az identitás megerősítése a társas csoportokban nem csak a szerepeket erősíti meg, de jelentős önbizalomépítő funkciója is van, éppen annak révén, hogy az identitás megerősítése egyre hatékonyabbá és kompetensebbé (képesebbé) tesz bennünket. [74]