A pedagógia terén az utóbbi években kiemelt kutatási területként jelent meg a motiváció témája. Régóta tudjuk, hogy a tanulás akkor hatékony, ha a diákok nem csupán testileg, de lelkileg és szellemileg is jelen vannak a tanítási folyamatban. Ez azonban nem megy parancsszóra. A külső „motiváló” erő (például fegyelmezés) által előidézett figyelem csak rövid ideig fenntartható. Ellenben ha érdekessé, öröm- és élménytelivé tudjuk varázsolni az átadni kívánt tudást, a tanulási folyamatba való bevonódás észrevétlenül és automatikusan megtörténik. Az elköteleződéshez olyan élmények mentén vezet az út, amelyekben a kommunikáció, az együttműködés és a cserekapcsolat kerül előtérbe, szemben a kontroll, a számonkérés és a hatalom megnyilvánulásaival.

A tanulási-tanítási folyamatba való bevonódás alapja a pedagógusok és a diákok között létrejövő és fenntartott kapcsolat. A kapcsolatok legfontosabb jellemzője a szereplők elkötelezettségének mértéke, amelyek odafigyelésen, szereteten, bizalmon és intenzitáson alapulnak.

Az emberi kapcsolatok egyik legfontosabb mozzanata a bevonódás, amelynek mértéke a kapcsolat hiánya és a teljes azonosulás közötti képzeletbeli síkon jelenik meg. Amikor kapcsolatba kerülünk egy másik emberrel, akkor a két személy között kölcsönhatás alakul ki, amelynek része a másik fizikai észlelése, a másik érzéseinek megérzése. Ám a kölcsönhatás konfliktusokban is megnyilvánul, ahogyan a konfliktusok feloldása is a kapcsolat részévé válik. A kapcsolatépítés során fontos szerephez jut a térbeli közelség, a társadalmi helyzet, valamint a demográfiai sajátosságok. Ennek nyomán jellemző, hogy kapcsolatainkat meghatározzák olyan tényezők, mint az azonos érdeklődés, foglalkozás, a hasonló családi helyzet vagy értékrendszer.

Míg a bevonódás élővé teszi a kapcsolatot két ember között, annak fenntartásához az elfogadó figyelem járul hozzá (az elfogadó figyelem módszertanunkban külön útvonalként jelenik meg).

Melissa Herring és Robert G. Wahler (2003) a gyerekek közötti együttműködő kapcsolat részleteit vizsgálta az iskolában. Az összehasonlító vizsgálatban a tanárok válaszkészségének és a gyerekek otthonról hozott viselkedésének hatásait kísérték figyelemmel. Eredményeik szerint egy jó, válaszokra kész tanár érzi, hogy mikor dicsérjen, instruáljon, ismerjen el, figyelmeztessen vagy szankcionáljon. Ezeknek a jól időzített reakcióknak köszönhetően a legtöbb gyermek kész a munkára és a tanulásra. Ugyanakkor a gyerekeket az otthon tanult szociális viselkedésminták is befolyásolják a tanárokkal való interakcióban. Az otthoni tapasztalatok meghatározzák, hogy a gyermek egy felnőtt utasítására szívesen és pozitívan reagál-e vagy inkább ellenkezik. (9)

A fenti vizsgálat szerint a nagymértékben együttműködő gyerekek az osztályteremben is kifejezetten proszociálisak voltak (a proszociális fogalom módszertanunkban a Düh és harag kezelése elnevezésű útvonalban nyer értelmet), társas reakcióik a pedagógus felé tipikusan megfelelőek voltak, és az osztály nyugalmát ritkán zavarták meg. Ez az állapot addig volt fenntartható, amíg a tanárok is ennek megfelelően reagáltak a tanítási térben megjelenő esetleges proszociális és zavaró akciókra. A tanárok válaszkészsége tehát befolyásolta a gyerekek viselkedését, s nem csupán az együttműködés tekintetében, hanem az ellenkezés csökkenésének szempontjából is: a válaszra kész tanári reakciók növelték a gyerek együttműködését és csökkentették az ellenkezésüket. A tanulási környezet akkor válik ösztönzővé, ha a pedagógusoknak sikerül kialakítaniuk a tanulók elköteleződését. A tanárok akkor tudják magukra és a tananyagra vonni, valamint fenntartani a tanulók figyelmét, ha diákjaikkal folyamatos és intenzív kapcsolatot ápolnak, tiszteletben tartják az egyéniségüket és bennük a jót, a pozitív dolgokat keresik. [58]

A bevonódás dinamikus folyamat, amelynek során az emberek közötti kapcsolat elmélyül. Ám a fogalom nem csupán személyek között értelmezhető, hanem például témák, területek, vagy eszmék viszonylatában is. Mindnyájan éreztük például azt az érzést, amikor egy izgalmas film vagy könyv szinte beszippant bennünket. Ilyenkor a történettel, a leírt tájakkal vagy várossal, tárgyakkal és persze a történetben szereplő személyekkel alakítunk ki kapcsolatot, amely akkor is élővé tud válni, ha az nem személyes és csupán a képzeletünkben létezik. Azt is mondhatnánk, hogy ebben az esetben az említett dolgok számunkra relevánssá válnak.

Az iskolai munkába a gyerekek akkor tudnak bevonódni, ha az adott témával, tárgykörrel, tananyaggal személyes kapcsolatuk alakul ki. A kapcsolatnak kiemelten fontos eleme a tartalmat közvetítő személy vagy csoport: általában a pedagógus. De előfordulhat az is, hogy a személyes elemet csak nehezen tudjuk felfedezni, ilyenkor csak azt látjuk, hogy valamelyik diákot nagyon érdekli egy bizonyos tématerület. Még ha nem is tudjuk kibogozni, hogy az érdeklődés és a bevonódás milyen kapcsolatokon keresztül történt meg, az bizonyos, hogy valamilyen módon a tanulónak szubjektív, személyes viszonya alakult ki az adott tárggyal kapcsolatban.

Látható, hogy a bevonódás komplex és sokszor nehezen megragadható folyamat, ezért az alábbiakban tekintsük át azokat a kapcsolódó mozzanatokat, amelyek mentén felfejthetővé válik.

Az elköteleződés érzelmi kötődésen vagy közös megállapodáson, meggyőződésen alapul. Elköteleződésünk kialakulhat automatikusan, amikor szinte azonnal átvesszük környezetünk értékeit és kialakulhat lassan, a bevonódás folyamata mentén. Az elköteleződésnek általában négy „segítője” van: a hit, az azonosulás, a készségek és képességek összhangja, valamint a csoporttagság fenntartása. Látható, hogy különböző módokon köteleződhetünk el, s mindegyik formának megvan a maga célja, haszna és eredménye. Míg az egyik motiváló erő az érdekek mentén szerveződik (például a csoporttagság fenntartása), a másik a legbenső érzéseink szerint alakul ki (például a hit). Nincs jó vagy rossz elköteleződés, mindegyik mód az adott helyzeteknek vagy kapcsolatoknak megfelelő válaszok mentén értelmezhető.

A bevonódás, az elkötelezettség és a részvétel egymással szorosan összefüggő fogalmak. A fő különbség az érintett tevékenység jellege és fókusza. 

Ha az elköteleződést folyamat- és tevékenységközpontúnak tekintjük, amely az adott térben megtörtént tevékenységekhez, cselekedetekhez tartozik, akkor a bevonódás az elköteleződést célzó tevékenységek hatásaként jelentkezik. A magas szintű bevonódás és elkötelezettség természetesen hatással van a tevékenységekben való részvétel „minőségére”, amely így a közös tér (például iskolai közösség) tevékenységeinek sikerét is meghatározza. A részvétel azonban nem csak minőségi szempontot jelent, hanem mennyiségi aspektusa is van, amelynek legfontosabb összetevője az aktivitás.

Az aktív cselekvésben a tanulás nem egyfajta passzív befogadó történés, hanem szükségszerűen produktív, amelyben a résztvevők úgynevezett „producerekké”, vagy alakítóvá, irányítóvá válnak. Az alakító, irányító folyamat kimenetei nem különíthetők el a pedagógiai folyamatoktól, hiszen az órai tartalmak izgalmasan, gyorsan átalakuló és fejlődő újraértelmezéseit jelentik. Miért ne állhatnánk meg például egy testnevelésóra közben, a kislabda dobást gyakorolva, hogy kiszámítsuk labdáink sebességét, ha a gyerekekben felmerül ez az igény?
Az elköteleződés témakörében fontos szerepe van a kapcsolatok mentén megvalósuló hozzájárulásnak. 
A hozzájárulás az a tartalom vagy értéktöbblet, amellyel a bevonódó személy által a csoport, a közösség vagy akár egy személyes kapcsolat többé válik. A hozzájáruláshoz nem mindig van szükség látható aktivitásra, néha elég a hozzájáruló fél (passzív) jelenléte is. A hozzájárulás motivációi is sokfélék lehetnek, hiszen kaphatunk érte jutalmat (siker, hírnév, csapathoz tartozás), vagy általa kifejezhetjük magunkat.

Ám a bevonódás legcsábítóbb „jutalma” mégis a közös alkotás lehetősége, amelyben összetevőként egyszerre jelen van a másokkal való kapcsolat és az önmegvalósítás. Ilyenkor a magunk hozzájárulása mentén részei vagyunk az alkotó és értékteremtő folyamatnak, azzal együtt, hogy irányítói, befolyásolói is vagyunk az eseményeknek. Mindemellett azt az érzést is megélhetjük, hogy hatásunk van a társainkra, környezetünkre, az iskolánk életére.

Az elköteleződés és a bevonódás folyamatához tehát szorosan kapcsolódok az aktivitás, a hozzájárulás és a közös alkotás. Ha ezeket a fogalmakat az iskolai környezetre vetítjük, akkor általuk új lehetőségeket fedezhetünk fel a tanítási és tanulási utakban. Ha a gyerekeket bevonjuk a tanítás folyamataiba, oly módon, hogy annak bizonyos részeiben megjelenik az aktivitás, a hozzájárulás és a közös alkotás, akkor nem csupán a tantárgyak átadását tesszük hatékonyabbá, de a felhatalmazás és az élmények mentén a gyerekek társas és szociális készségeit is erősítjük.

Az elköteleződés folyamatának további részletezése és rendezése, amelyben a részvétel cselekvésfókuszú fogalmait és fókuszpontjait gyűjtöttük össze, az alábbi táblázat alapján gondolható tovább (forrás: [59]).

(9) A szakirodalomban válaszkészségnek nevezik a gyerek együttműködő magatartását, ami a következőket foglalja magába: együttműködés, kérdezés, megosztás, mosolygás, üdvözlés, érintés. Az ellenkező viselkedés, antiszociális magatartásformát takar, olyan viselkedést, ami az együttműködést megakasztja (szarkazmus, követelés, non-compliance, panaszkodás, rongálás).