A motiváció témaköre az emberi viselkedés megértésének egyik legfontosabb kérdésével foglalkozik: mi határozza meg azt, hogy általában a munkába és a tanulásba mennyi energiát fektetünk, illetve egy konkrét feladat, tevékenység, projekt során mennyi erőfeszítést teszünk?
A téma alapkövét Maslow (1943) tette le, akinek motiváció-felfogásával a II. rész 3. alfejezetben (Szükségletek megfogalmazása) már megismerkedhettünk. Maslow alapvető és magasabb rendű szükségleti szinteket határozott meg, és szerinte mind az egyén élete során, mind pedig történelmi léptékben, úgynevezett szükséglet-hierarchia működik. A magasabb szintekre történő lépés feltétele az alacsonyabban fekvő szintek kielégítettsége [14]. A 60-as és 70-es években Maslow felfogásával vitatkozva, de azt módosítva fejlődtek ki a motiváció további tartalomelméletei, amelyek szintén azt az alapvető kérdést kutatták, hogy mi jelent hajtóerőt az egyén számára. [47; 48]
Ezzel párhuzamosan más gondolkodók a motiváció alakulásának folyamatára, a „motiválás” körülményeire és következményeire voltak kíváncsiak: hogyan lehet konzisztens és bejósolható magatartási választ, más néven teljesítményt elérni, előre jelezni és tartósan fenntartani. Ezek az elméletek eltérő vezetőképre és eltérő vezetési stílusokra, filozófiákra illetve szervezeti kultúrákra alapozódtak.
McGregor (1960) elmélete („models of men” – X és Y emberkép) például a vezető fejében lévő beosztott-kép jellemzőit hangsúlyozta a motiváció kérdésével kapcsolatban. Az X emberképpel rendelkező vezető nem hisz abban, hogy a munkatársait a felelősségvállalás és fejlődés lehetősége motiválja, tehát csak a folyamatos és részletekbe menő feladatkiadással és ellenőrzéssel él. Ezzel szemben az Y emberképpel bíró vezető abból indul ki, hogy a munkatársai motiváltak arra, hogy saját maguk vállalják a felelősséget, tehát a vezető szerepe nem az, hogy motiválja beosztottjait, hanem elsősorban a támogatásuk és fejlesztésük. Ugyanez érvényes a tanár-diák viszonyra is: nem mindegy, hogy milyen feltevések élnek a tanár fejében a diákok hozzáállásáról, mert az, amit róluk gondolunk, nagyon könnyen önbeteljesítő jóslatként mutatkozhat meg a gyermekek viselkedésében. [49]
A motiváció folyamatelméletei (összefoglalásuk megtalálható itt: [50]) a klasszikus kondicionálástól és a méltányosság fogalmától fokozatosan jutnak el a magatartás megerősítésén és a célkitűzés minőségét hangsúlyozó elméleteken át Csíkszentmihályi (1991) áramlat (flow) koncepciójáig, amely az egyén szerepét nagyban hangsúlyozza saját motiváltságának fenntartásában [4].
Frederick Herzberg a 60-as években széles körű adatgyűjtésre építve dolgozta ki a motiváció kéttényezős modelljét, amely azóta is, töretlenül népszerű. Az elmélet szerint az embereknek kétféle szükségletük van. Az egyikfélét „higiéniás tényezőknek” nevezzük. Ezek az igények arra vonatkoznak, ami az embert körülveszi: mások hogyan bánnak vele, jók-e a feltételek, jók-e a társas kapcsolatai, … A higiéniás tényezők tehát a környezetben találhatóak, és valami rossz állapotnak az elkerüléséért felelősek: meggátolják, hogy az emberek megsérüljenek vagy elégedetlenek legyenek. Ha a higiéniás tényezők ki vannak elégítve, az emberek nem lesznek elégedetlenek, ám ezek funkciója nem alkalmas arra, hogy elégedetté tegyék és motiválják az embert.
A szükségletek másik csoportja abból fakad, hogy az egyének emberi lények. És amellett, hogy kerülik a fájdalmat, meg akarják mutatni, hogy mire képesek, többé akarnak válni, mint amik korábban voltak. Ez a „motivátorok” világa. Ezek nem valaminek az elkerüléséért felelősek, hanem valaminek az eléréséért: kap-e az egyén felelősséget, fejlődik-e, van-e értelme és jelentősége annak, amit csinál, örömét leli-e a munkájában? Ha ezek a szükségletek ki vannak elégítve, az emberek elégedettek.
„Az emberek majdnem bármit megtesznek, ha megfenyegetjük vagy »lefizetjük« őket. Ez a higiéniás tényezők világa. A tettre kész emberek azonban tenni akarnak – ez a valódi motiváció” – fogalmaz Herzberg [48].
A motiváció tartalomelméletei tehát arra mutatnak rá, hogy minél magasabb szintű motivációk vezérelnek bennünket, annál nagyobb a személyiségünkben gyökerező tényezők szerepe, és annál nagyobb eltéréseket tapasztalhatunk meg. Ugyanakkor jó érzés annak közös tudata, ha egy közösségen belül mindannyiunkat elsősorban motivátor tényezők mozgatnak. További összetartó erő lehet annak a lehetősége és közös felelőssége, hogy ezt felismerve mi magunk is tehetünk valamit azokért a társainkért, akik valamilyen okból (gyakran gazdasági vagy kulturális hátrányok miatt) egyelőre még távolabb vannak az önmegvalósítástól.