Jane Elliot 1968-as kísérletében, az általa tanított diákok számára olyan helyzetet szimulált, amelyben az osztály egy-egy csoportja napokra hátrányosan megkülönbözetett helyzetbe került. A kísérletben a gyerekek a saját bőrükön tapasztalták meg az előítéletesség hatásait és eredményeit [38]. A nagy hatású kutatás eredményeire többen felfigyeltek, köztük Zimbardo (1993) is, aki a kísérletet továbbgondolva, a sztereotípiák hatásait az iskolai teljesítményre és eredményességre vonatkoztatta. Zimbardo azt a kérdést tette fel, hogy ha a gyermekek azon a napon, amelyiken megbélyegzett szerepben voltak 30%-kal rosszabbul teljesítettek a játékban, mint másnap, mikor kiemelt és értékelt pozícióban voltak, akkor maga megbélyegzés vagy egy előítéletes kijelentés, illetve egy megerősítés vagy dicséret vajon hogyan hathat a mindennapi tanulmányi eredményekre? [39]

Daniel Goleman a Társas intelligencia című könyvében arról ír, hogy a szorongás olyannyira bénítóan hat, hogy képes megdermeszti a légkört, a gyerekek nem merik elmondani véleményüket, megosztani gondolataikat, és ettől a feszültségtől nem képesek együttműködni sem. A félelem kimeríti az agyat, megzavarja a tanulás folyamatát és nagyon elfáraszt. Minél nagyobb a nyomás, annál több a kára a gondolkodásnak és a teljesítménynek. A szorongás és a túlzott stressz gátolja a tanulási, információtároló és emlékező képességeket, a rugalmas és leleményes reakciókészséget, az akaratlagos figyelemösszpontosító-, valamint a hatékony szervező- és tervezőképességet. Ilyenkor abba az állapotba zuhan az ember, amit az idegtudományi szakemberek „kognitív diszfunkciónak” hívnak.

inél jobban szorongunk, annál gátoltabb lesz az idegrendszerünk kognitív hatékonysága. A pánik közeli állapot pedig a tanulás és kreativitás legfőbb ellensége. Gondoljunk csak azokra a vizsgahelyzetekre, mikor azt éljük meg, hogy mindent elfelejtettünk. Nem a tudás hiánya gátolja tehát a teljesítményt, hanem a nem megfelelő szorongásszint. Nem mindenkit tudunk elfogadni, mert nem is lehet mindenkit elfogadni. Van, hogy valaki az első pillanattól kezdve nem szimpatikus, ilyenkor hiábavalónak tűnik az értő figyelem, az elfogadó kommunikáció, hiszen az érzések szintjén továbbra is hatni fog az ellenérzés. Mégis érdemes még ebben az esetben is elfogadásra törekedni, annak az érdekében, hogy elindulhassanak olyan folyamatok, amelyek az érzések megváltozásához vezethetnek, hogy ne gyökeresedjen meg az ellenállás. Ha egy kisiskolás nem érzi az elfogadottságot valamelyik tanítójától, könnyen elképzelhető, hogy idővel nem fogja szeretni, nem csak a személyt, hanem magát a tantárgyat se, még mielőtt sikerei lehetnének azon a területen. De ha a kapcsolat valamilyen módon megjavul, vagy más, valaki olyan kezdi tanítani az addig nem szeretett tantárgyat, akinek az irányából nem érzi az elutasítást, megszűnik az ellenállás, és hirtelen szerethetővé válik a tárgy is. De ha az ellenállás gyökeret ver és burjánzani kezd, akkor akár az egész iskola is az ellenállás tárgyává válhat. [40]

Az előítéletek és az abból fakadó kirekesztettség érzése jelentősen hat a figyelemre.

A Józsefvárosi Tanoda a környék hátrányos helyzetű roma tanulóinak nyújtott iskolán kívüli segítséget tanulási nehézségeik és hátrányainak leküzdéséhez. A tanoda elfogadó, biztonságos közegében idővel a tanulási és magatartási problémáik megoldódtak, az ott megszerzett kompetenciákat, tudást, megváltozott társas viszonyulásaikat kamatoztatni tudták a saját iskoláikban, és az elért sikerek ott is változást hoztak.

Az inklúzió Booth és Ainscow szerint (2002) egy olyan folyamat az iskolákban, ami a kirekesztés helyett minden diák részvételét támogatja a kultúrában, a tanulási folyamatban és közösségben egyaránt. Figyelembe veszi és elfogadja a személyes, valamint a kollektív felelősségét annak, hogy fejleszteni kell a tanítást és ebben minden gyerek részvételi jogát figyelembe kell venni. Fontos szerintük, hogy a pedagógusok tudjanak róla, hogy a diákok között különbségek természetesek, és ezt fogadják is el.

Az említett szakértők erre dolgoztak ki egy új megközelítést. Tréningjeiken arra képezik a tanárokat, hogy jobban figyelembe vegyék és megértsék azokat az oktatási és szociális problémákat, tényezőket, amelyek a gyerekek tanulását befolyásolják, továbbá legyenek olyan kifejlesztett stratégiáik, amelyeket az efféle nehézségeknél használni tudnak. [41]

Az elgondolás, miszerint a különbség, különbözőség minden ember sajátja, nagyon fontos a tanárok képzésénél, mert a képzési rendszer automatikusan és szisztematikusan kategorizál a diákok között képességeik alapján, hiszen már az általános iskola elején különböző csoportokba osztják a gyerekeket a tárgyakban mutatott ügyességük alapján. Ez a válogatás és kategorizálás pedig gyakran merev szervezeti struktúrához vezet. [42]

Az értő figyelem nyelvén kommunikálva a TE IS Csapat diákjai megtanulják, hogy a közösségben hogyan tudják a problémáikat megoldani. A TE IS Programban az elfogadó figyelem katalizátorként működik, hatására nő a bizalom és a biztonság. A csoport tagjai megnyílnak egymás felé, a különbözőségek erőforrássá válnak, a kapcsolatok pozitív irányba változnak, és ezek a folyamatok a résztvevőkben jó érzéseket váltanak ki. Így csökken a feszültség, a negatív stressz, és nő a teljesítmény. Ez az élmény azért nagyon fontos a TE IS Diákok számára, mert megtapasztalhatják, hogy a csapaton belüli védett közegben másképp is tudnak működni, mint amit ők maguk is megszoktak önmaguktól. Megélik, hogy felszabadultabbak, és olyan területeken is sikereket érhetnek el, amelyeken eddig a túl nagy elvárások vagy az előítéletek miatt kudarcaik voltak, illetve ahol addig még próbálkozni sem mertek. A biztonságérzet az, ami lehetővé teszi, hogy az akadályokban kihívást lássanak, ne fenyegetést. Az elfogadó figyelem tehát érzelmi támaszt nyújt, és olyan légkört teremt, ahol még a szorongásra hajlamos emberek is képesek ellazulni, aktívvá és kreatívvá válni.

A figyelem és az elfogadás kölcsönhatásai komoly odafigyelést igényelnek a tanároktól.

Együttműködés Az együttműködés olyan folyamat, amelyben személyek (vagy csoportok) dolgoznak együtt a közös célok elérésének érdekében. Az együttműködés, és az elfogadás – amelyek a csoportlét természetes jelenségei – nem automatikus folyamatok; tanulni, tanítani kell őket. Létezik persze az együttműködés ilyen-olyan formában, spontán módon is, de nem rendszerszintűen és az iskolai kultúra szerves részeként.

A mozgásprogramok kapcsán azonban, a diákoknak „muszáj” közösen dolgozni és alkotni. A TE IS Kerék tovagördülése, a sok-sok kreatív program mentén csak és kizárólag a folyamatos együttműködésben valósulhat meg. Ehhez azonban, meg kell határozni, hogy hogyan, milyen elvek mentén tevékenykedjen a csoport, mind az egymás közötti kapcsolatokat, mind pedig a külvilággal való viszonyt tekintve. A legjobb, ha a TE IS Csapat a szabályokat nyíltan, az egyéni és csoport szükségletei mentén alakítja ki, meghatározza a célokat, majd képviseli azokat egymás és az iskola felé. Ahhoz, hogy a szükségletek megfogalmazása egyéni és csoport szinten is megtörténhessen, és hogy olyan szabályokat lehessen alkotni, amelyek megtartóak nem pedig korlátozóak, az elfogadó figyelem jelenlétének erőssége meghatározó.

Feszültség Az optimális stressz-szint elérése állandó feladatot jelent az együttműködő, együtt dolgozó csoportoknak. A megfelelő kockázatelemzés és kifogáskezelés a feszültségszint tudatos befolyásolásának kognitív technikái, míg a stresszkezelés inkább a lelki, érzelmi szabályozási szintekre vonatkozik.
A lehetséges kifogások, kockázatok, veszélyek körültekintő felmérése és megfelelő elemzése után a kockázatkezelés módjának kijelölésével a kitűzött célok meghiúsulásától, vagy éppen a kudarctól való félelem és stressz-szint az ismerősség és a kontroll érzése miatt minden esetben csökken.

A felmerülő kockázatok elemzésekor a csoporton belüli – a tagok különbözőségéből fakadó – eltérő vélemények, valamint a kockázati tényezők iránt tanúsított elfogadás szintén csökkenti a feszültséget. A szakirodalmak ennek ellentétét is említik: az elfogadó figyelem hiánya is magas kockázattal jár (kirekesztés, sztereotípiagyártás).

Pszichológusok kimutatták, hogy a csoportidentitásnak erőteljes – pozitív és negatív – hatása is lehet a teljesítményre. Az egyik ilyen hatás, a  sztereotípia-fenyegetésnek nevezett jelenség: amikor a csoportidentitásra vonatkozó, apró pszicholó­giai jelzést adnak valakinek, akkor azzal jelentősen befolyásolhatják – ronthatják – a teljesítményét. Az elmélet szerint, amikor amiatt aggódunk, hogy netán megerősíthetünk egy csoportunkkal kapcsolatos sztereotípiát – például hogy a fehérek nem sportosak vagy a fekete bőrűek nem okosak –, akkor idegesek leszünk, és ennek eredményeképpen gyengébb lesz a teljesítményünk. Az egyik leghatékonyabb technika a jelenség hatástalanítására, ha a különböző témákkal, előítéletekkel kapcsolatosan konkrét üzeneteket juttatunk el a diákokhoz. Ilyen például, hogy az intelligencia alakítható, a nem nincs hatással a kognitív képességekre, vagy a hátrányos helyzetűség nem tulajdonság, hanem állapot.

Empátia Az empátia a beleélés képessége. Többdimenziós fogalom, amely érzelmi, hangulati, és megismerésen, gondolkodáson alapuló összetevőket is tartalmaz. A megismerésből fakadó empátia leginkább a másik nézőpontjának felvételére vonatkozik, míg az érzelmi komponens az együttérzésre, törődésre, aggodalomra, szimpátiára… sarkall.

Goleman kétféle empátiáról ír amikor a társas intelligencia összetevőit két tágabb csoportba sorolja. Társas tudatosságnak nevezi azt, amit másokkal kapcsolatban észlelünk, és társas készségnek mindazt, amit az észlelések birtokában teszünk. A társas tudatosság területei:

• az elemi empátia, ami együttérzést, a nem verbális érzelmi jelzések érzékelését jelenti;
• a ráhangolódás, ami nem más, mint a teljes figyelem;
• az empátiás pontosság vagy más néven mentalizáció, ami mások gondolatainak, érzéseinek és szándékainak megértése, valamint
• a szociális ismeret, a társas élet működésének ismerete.

Az empátiás pontosság a másokra való odafigyelésre, és az elemi empátiára támaszkodik, és mind a három képesség fejleszti a szociális jártasságot.

Ahhoz tehát, hogy az empátia – ami egyszerre képesség, érzékelés és megértés is egyben – jól működjön, fontos egymás alapos megismerése, tudatos érzékelése, elfogadó megfigyelése. Éppen ezért ez a kulcsfogalom a Kutatás, megismerés gyakorlati dimenzió és az Elfogadó figyelem metszéspontjában helyezkedik el.

Cél A cél nem más, mint egy objektív, elérendő eredmény. Ám ha nem sikerül a csoport számára olyan célt találni, amely mindenki számára elfogadott, ha a külső cél (a program célja) nem azonos a belső célok tartalmával, akkor a motiváció csökken. A pontos célmeghatározáshoz, a közös cél kitűzésekor szükséges a csapat tagok egyéni, belső céljainak ismerete és elfogadása is. 

Siker Ha megkérdeznénk, mi is a siker, valószínűleg ezerféle választ kapnánk, de a megközelítéseknek két típusa biztosan kirajzolódna. Az egyik megközelítés szerint a siker mindig valamilyen tevékenységhez vagy produktumhoz kapcsolható, amely társas környezetünk által jól megfigyelhető módon valósul meg. Attól tekintjük sikernek, hogy mások annak ítélik meg, és ezt tudtunkra is adják. A siker az elfogadó figyelem és a TE IS szempontjából nagyon fontos! A „láthatatlan” kompetenciák fejlődése közben kiemelt jelentőségű, hogy elsősorban önmagunk működésére vonatkozóan pozitív megerősítést kapjunk. Sokáig zajlik belső munka és belső erőfeszítés mind a programok, mind saját fejlődésünk szintjén, míg az látható formát nem ölt 
a külső valóságban is. Ezt az időszakot azonban igen nehéz kibírni, kivárni úgy, hogy közben aktivitásunk és elköteleződésünk ne csökkenjen. Gondoljunk csak arra, hogy egy 10 perces szüneti játék megszervezése akár több nap – de nem kizárt, hogy több hét – előkészületet igényel! Ha netán saját készítésű játékot viszünk a csoportalkalomra, biztos, hogy a láthatatlan fázis rengeteg munkát és energiát emészt fel, miközben a külső elvárások szorítása egyre csak fokozódik. Ha viszont, abban a röpke 10 percben valami nagyon újat és izgalmasat tudtunk közösen alkotni, a program sikere óriási energiákat szabadít fel, hatalmas motivációt ad és, nem utolsó sorban, rettentő nagy örömmel és megelégedéssel tölt el. A siker tehát mind önmagunk, mind a környezetünk számára visszajelzés arra, hogy amit csinálunk, illetve ahogyan csináljuk az jó és mindenki számára értékteremtő tud lenni.

A másik felfogás szerint a siker egy folyamathoz kapcsolható, amelyben valaki vagy valakik elképzeléseket, célokat valósítanak meg – végső soron önmagukat. Ez a folyamat teljesítmények és eredmények sorozata, ahol egymással összefonódva sikerek és kudarcok váltogatják. Az így értelmezett siker belső és külső megítéléstől egyaránt függ. Annak, hogy hogyan tekintünk az eredményekre, van egy belső megélése és van egy külső elvárásnak való megfelelése is. De siker lehet az eredmények folyamatos javulása, amelybe beleférhetnek esetenként a kudarcok is. A hibák által keletkező tapasztalatok felhasználása, kiteljesítése, pozitív irányú felfogása és az újabb irányok megtalálása a voltaképpeni siker, ami által a folyamatosság, a sikeresség fenntartása nem igényel újabb és újabb erőforrásokat, sőt az elért állapot inkább energiát szabadít fel.

„Minél inkább tudomásul veszem a magam és a másik ember valóságát, annál kevésbé kapom magam azon, hogy igyekszem a »dolgokat elrendezni«. Ahogyan próbálok magamra odafigyelni és a bennem zajló élményekre, s mind jobban igyekszem, hogy a másik emberre is ugyanúgy figyeljek, annál nagyobb alázattal viszonyulok az élet bonyolult dolgaihoz. […] Sokkal elégedettebb vagyok egyszerűen azzal, hogy önmagam vagyok, és hagyom, hadd legyen más is önmaga. […] Tapasztalatom paradox aspektusa mégis az, hogy minél inkább akarok az élet bonyolultságában egyszerűen csak önmagam lenni, s minél inkább igyekszem a mások realitásait megérteni és elfogadni, annál nagyobb változásokat észlelek. 
Ez nagyon ellentmondásos: amilyen mértékben akarunk önmagunk maradni, azt vesszük észre, hogy nem csak mi változunk, de a velünk kapcsolatban álló többi ember is. Legalábbis ezt éltem át legelevenebben, és ez az egyik legmélyebb felismerés, amelyhez személyes és szakmai életemben eljutottam.”
(Carl Rogers)

Biztonság A biztonság olyan alapvető szükséglet, melynek megléte vagy hiánya egész életünkre befolyással van. A biztonság érzete fakadhat az ismeretekből, tapasztalatokból és meggyőződésekből, illetve az értelmezési módból, a hitből és hiedelmekből.

Ahogyan a Szükségletek megfogalmazása fejezetben írtuk: „Az érzelmi biztonság személyre irányuló és személyes forrású érzelem által tud megteremtődni, amelynek a tartalma a feltétel nélküli elfogadás. Ha az elfogadás érzését a gyerek megtanulja befogadni, elfogadni és viszonozni, akkor szilárd érzelmi intelligencia és biztonság alakul ki benne.”

A biztonság és változás szorosan kapcsolódnak egymáshoz, egymás feltételei és egymás generálói, változtatói: változni csak biztonságban lehet, de a változás átírja a biztonságigényünket, így annak értelmezése, szükségessége időről-időre újrakereteződik. A rendszerszemlélet szerint a nyílt rendszer dinamikus egyensúlyra törekszik, amit a rendszerben működő energia, két összefüggő, egymást kiegészítő erő hoz létre: az egyik az állandóság, stabilitás (biztonság) megtartására irányul, a másik a változást idézi elő.

Az elfogadó figyelem hatása az iskolai testmozgásprogram megvalósítása során a TE IS Csapat tagjaira (bármely közös aktivitás/tevékenység során), és a társas központú, egészségtudatos iskolai kultúra alakulására elvitathatatlan. Az elfogadó figyelem készségére és igényére legelőször akkor van szükségünk, amikor kapcsolatba lépünk valakivel. Bizonyos, hogy a TE IS Csapat tagjai kezdetben még nem ismerik igazán egymást, még ha egy iskolába is járnak. Ahhoz viszont, hogy olyan csapattá váljanak, amely hatékonyan tud programokat megvalósítani, együttműködésre van szükségük. A közös munka azonban nem megy magától.

Ki kell alakítaniuk, hogy hogyan, milyen szabályok szerint működjenek együtt. Ez a folyamat azonban feszültségekkel jár. Feszültséget okozhat a gyerekek közti különbségek számos területe: eltérő életkor, nem, motiváció, cél, szociokulturális háttér, szokások, érdekek… A különbözőségek azonban kizárólag az elfogadáson keresztül válhatnak erőforrássá. Hiszen mit érne egy csoport csupa vezető egyéniséggel, vagy hogyan tudnánk alkotni, ha mindenki szorgos adminisztrátor lenne, és vajon milyen teljesítmény születne abból, ha mindannyian a saját kreatív ötleteinket tartanánk fontosnak? Amíg az elfogadás nem válik rendezőelvvé, amíg a konfliktusok kezelése nem az egymás megismerésének szándéka mentén zajlik, az együttműködés, az érdekérvényesítés feszült és konfliktusokkal terhelt lesz.
Az együttműködés kezdetben mindig feszültséggel jár. Kicsi vagy nagyobb rendszerek harmonizálásáról szól a kérdés: milyen legyen az együttműködés egymás közt, az iskolával és a tágabb környezettel; mit csinálhatunk és mit nem, hogy az mindenki számára elfogadható legyen? Az ezzel járó konfliktusok és a stressz kezelésének megfelelő technikáira és az empátia jelenlétére lesz szükség. Ha megvan az empátia és optimális a feszültség, akkor együttműködünk. Ha azonban a célok nem mindenki számára azonosak – vagy legalábbis nem egy irányba tartanak –, akkor a motiváció csökken. Ezért világos, egyértelmű célok és motiváció szükséges a siker eléréséhez.

A feszültségek pedig feloldódnak a sikerrel (a produktumé és az elfogadásé is), az elért eredményekkel, a pozitív visszajelzésekkel és a megélt történésekkel kapcsolatos jó érzésekben. A kételyek az elismerések fényében elsimulnak, az átélt problémák, nehézségek átértékelődnek, a kudarcokból állomások lesznek. Értékké és előnnyé változik, ami korábban hátrány volt. Ha pedig a körfolyamat fenntartható módon működik, akkor az végső soron elvezet a biztonság érzéséhez, ami nem más, mint a következő siker kapuja.

Magánemberként a figyelmes, ösztönző családra lehet támaszkodni, azt követően az inspiráló barátok, jó tanárok – tanítók, majd egy múzsa, egy társ, a szerelem, ami hajtóerőként tud előre lendíteni.

Ha mindezzel megajándékoz a sors, akkor sokszor fel sem tűnik, természetesnek hat. Ha nincs, vagy csekély, akkor jobb esetben csak akkor tűnik fel, amikor azt vesszük észre, hogy a pillanatnyi helyzetünk mennyivel könnyebb lenne, az aktuális cél mennyivel közelebbinek látszódna, ha valamilyen formában támogattak volna bennünket.Olya

n is előfordul, hogy mi magunk nem állunk készen a támogatás befogadására, mert még nem értünk meg rá, vagy mert nem volt elég részünk benne és idegennek hat, nem értjük, nem tudunk vele mit kezdeni. Például kulturálisan nincs benne abban a társadalomban, vagy a mikro szociális környezetünkben, amibe beleszülettünk.
Én szerencsésnek tartom magam ebben a tekintetben is, mert úgy érzem nem volt különösebb támogatásra szükségem ahhoz, hogy a fejemet, vagy éppen az érzelmeimet kövessem valamilyen irányban. Így általában csak utólagos megerősítéseket kaptam, kértem igazolást a döntéseimről. Ezt ha nem is egyenes úton, de érintőlegesen azt gondolom meg is kapja mindenki.

A hivatását gyakorló embernek leginkább sikerélményre van szüksége a jobb teljesítményért. Ez a sikerélmény akkor a leghatásosabb, ha belülről fakad, nem máshoz kötődik.

BANDART Productions néven kortárs tánc és új média performanszokat készítünk a párommal. Sok helyen előadtunk már, és előadóként azok az előadások voltak a legmaradandóbbak, amikor mi éreztük úgy, hogy minden jól sikerült. A közönség hálája, nagyon fontos eleme, nem elhanyagolható része a sikerélménynek, de a belső megélt érzet nélkül nem elég.”

Tóth-Zs. Szabolcs
médiaművész