Az érzelmek, így a düh és harag szabályozása a társas és személyes érettség fokmérője, ez tesz alkalmassá bennünket szerető, szerethető, békés és alkotó létezésre! Ezzel szemben az agresszió különösen az iskolai agresszió, aggasztó jelenség. Ranschburg (2012) szerint iskolai agresszió mindig is lesz; éppen ezért célszerű különbséget tenni ennek formái között, hiszen ezek az indulatok nem „egyneműek”: megkülönböztetünk rangsorképző, antiszociális és kötekedő formákat és eltérő lehet megnyilvánulásuk formája is. Például a rangsorképző agresszió – melynek roppant fontos szerepe van az iskolai informális csoportok kialakulásában, s éppen a csoporton belüli erőszak csökkentésében (!) – már óvodás korban elkezdődik.

Kortárs erőszakról – bullying – akkor beszélünk, ha „a diákot zaklatás vagy elnyomás éri, ha ismétlődően és hosszú időn keresztül negatív cselekedeteknek tesz ki egy vagy több más diákot”. Bővebben: egy gyermeket egy másik gyermek vagy gyermekek csoportja a konfliktusok szokásos kezelésén túl, ismételten, fizikailag, illetve lelkileg bántalmaz, vagy szexuálisan molesztál [31]. Ide sorolható a fizikai erőszak (ütés, rúgás, verés; viselkedéses erőszak (például elvenni valaki tízóraiját; összefirkálni valaki füzetét). A fizikai erőszaknál kétszer gyakoribb a verbális erőszak: csúfolás, kigúnyolás, lekicsinylés… A kapcsolati erőszak – más néven szociális erőszak – elnevezés arra utal, hogy az ilyen viselkedés rontja az elkövető és az áldozat társas kapcsolatát. A „cyberbullying” interneten elkövetett erőszakot jelent; a „happy slapping” (boldog verés): megverni valakit, majd feltenni az internetre; a „knockout game”: egyetlen ütéssel úgy leteríteni valakit, hogy elveszítse az eszméletét (nem feltétlen kortárs bántalmazás!); a sexting: erotikus tartalmú képek vagy szövegek elektronikus küldözgetése. A bullying destruktív kapcsolati probléma: a támadó azt tanulja meg, hogy hogyan használja erejét és agresszióját mások kontrollálására, mialatt az áldozat egyre erőtlenebbé és képtelenebbé válik a támadás elhárítására. A TE IS Programban kiemelt jelentősége van a gyerekek társas viselkedése alakításának. A program egyik kulcsfogalma és sarokpontja a befogadás, aminek fejlesztése mind egyéni, mind társas szinten kiemelt jelentőségű. A program útvonalai – az odafigyelés, megértés, együttműködés… mentén – éppen ezért ezt az aktivitást igyekeznek támogatni.

Szándék A mozgás, cselekvés az ember legelemibb képessége, de mondhatjuk úgy is, az emberi létezés feltétele: már a legkisebb gyerek izeg-mozog, az utcán előttünk heverő kődarab szinte auto­matikusan kiváltja, hogy „odébb passzoljuk”, egy focimeccs látványa elképzelhetetlen anélkül, hogy a néző – mi – ne rúgjunk egy nagyot (a levegőbe). Amikor egy pszichológiai kísérletben arra kértek egyetemistákat, hogy jó pénzért ne csináljanak semmit, ráadásul megfosztották őket attól, hogy tájékozódjanak a környezetükről (betakarták a szemüket, fülüket) nem sokáig bírták, szinte menekültek ebből a helyzetből. Sokkal rosszabb volt ez nekik, mint egy unalmas iskolai tanóra, aminek nem győzzük kivárni a végét. Történjen már valami! – mondjuk, vagy csak gondoljuk, tennénk már valamit, bármit, volna bennünk szándék a cselekvésre. Mondhatjuk úgy is, hogy a szándék a célirányos – motivált – viselkedés első lépése.

Éppen ezért, az útvonal első mérföldköve, a szándék megjelenése a programszervezés során a Célmeghatározás és az Erőforrások azonosítása dimenziók keresztmetszetében lesz látható. A program célja ebben az értelmezésben nem más, mint egy szándék definiálása, hogy mit is akarunk a közeljövőben csinálni.

Düh, frusztráció Akár így, akár úgy teszünk, szinte elkerülhetetlen, hogy akadályokba ne ütközzünk. Ha az előző példában említett kődarab „félremegy”, a 7-est mellé trafáljuk, az dühítő dolog. Ha a busz ajtaja az orrunk előtt csukódik be, vagy ha esőben a mellettünk elmenő autó jól „beterít” bennünket vízzel… Ezek nagyon frusztráló élmények. Pedig rengeteg ilyen helyzet kíséri életünket. Megszületésekor a baba már tudja fejét jobbra-balra fordítani, karjaival is tud nagy mozdulatokat végezni, „csápolni”, de ha édesanyja öltöztetésekor egy kicsit is lefogja a kezét, vérmérsékletétől függően óriási patáliát csap: ez a düh kezdete! A csecsemő, egy kisebb gyerek hamar sírva fakad dühében, később elkezdhetünk csapkodni, kiabálni vagy kevéssé kulturált módon nyilatkozni az adott esemény kapcsán. Tipikus iskolai helyzetek sokasága teszi próbára türelmünket: nem sikerül egy dolgozat, padtársunk nem segített valamiben, pedig megígérte, tesiórán kihagytak egy csapatból, keresztülnézett rajtunk Ő… Kezdetben szüleink, majd tanáraink is arra nevelnek bennünket, hogy viseljük el, tűrjük, toleráljuk a megpróbáltatásokat – ez a fruszt­rá­ciós tolerancia. A cél ilyenkor azonban nem csupán a tolerancia, sőt éppen a cél meghiúsulása ösztönözhet bennünket újabb erőfeszítésekre. A célfenntartás („azért is megpróbáljuk újra!”), a kerülőutak kidolgozása („ha nem megy így, majd megpróbálom amúgy”), a frusztrációs tolerancia („képes vagyok elviselni a célelérés akadályoztatását”) valamennyien én-erők, személyiségünk érettségének mutatói.

Van, amikor a szándékot rögtön követi valamilyen cselekvés, máskor eltervezünk, „kitalálunk” egy mozdulatot vagy cselekvést: „így fogjuk csinálni!” Ha nem sikerül, talán csak legyintünk egyet, de ha bármilyen ok miatt fontos lett volna a siker, az dühítő élmény. A düh, a harag természetes emberi érzelmek, rengeteg lelki energiát mozgósítanak! Van, amikor teljesen magukkal ragadnak bennünket, máskor – ha megtanulunk bánni velük – hatalmas motivációs energiát jelenthetnek. Az ember napi tevékenysége során sokszor kerül olyan helyzetbe, amikor nem valósul meg az eltervezett cél, ám ez mégsem okoz különösebb gondot. Az, hogy ilyenkor miként reagálunk leginkább a személyiségünkön és korai nevelési tapasztalatainkon múlik. Míg a düh hátterében ösztön- vagy más késztetés áll, küzdő vagy védekező reakció, addig a harag a célelérés akadályba ütközése esetében törvényszerűen és veleszületetten létrejövő, szinte azonnali reakció. Támadó, agresszív aktusra késztető érzelmi állapot.

Így tehát, a programszervezések során, a Szabályalkotás és a Düh és harag dimenziók csomópontjában jelenik meg ez a probléma. Ez nem véletlen, hiszen a TE IS Csapaton belül a programok szabályainak megalkotása, ezáltal néhol egymás korlátozása bizonyosan haragot és dühöt implikál a csoporton belül.

Antiszociális agresszió Előfordul, hogy nem sikerül visszafogni magunkat, szándékosan megbántunk valakit például gorombán „beszólunk”, netán verekedésbe keveredünk – agresszívek leszünk. Az erőszak akkor mondható ki: ha van igazolható szándék, van látható cselekmény, és a cselekmény sérti a szokásos viselkedési normákat. 

Az agresszió építő és romboló energiákat egyaránt képes mozgósítani: kétélű fegyver. Iránya a személy szándékától és morális beállítódásától függ. Freud az agressziót ösztönös eredetűnek vélte (élet- vs. halálösztön) a később keletkezett frusztráció-agresszió hipotézis szerint, ha megakadályoznak bennünket egy adott cél elérésében az törvényszerűen agressziót vált ki. Emellett – főleg kisebb gyermekeknél – megfigyelték a frusztráció-regresszió hipotézist is: a frusztráció aktuálisan a már meghaladott viselkedési szintre való visszaeséssel járhat. Ismert a modellkövetés szerepe az agresszív viselkedésben, ez a felnőtt világ felelősségére hívja fel figyelmünket (erről szól Bandura híres kísérlete, a „Bobo baba”) [32]. Fontos szempont az agresszív modell viselkedésének minősítése: jutalmazása növeli, büntetése pedig csökkenti az utánzást. Végül említsük meg a kognitív neoasszociációs elméletet (Berkowitz, 1989), mely szerint averzív ingerek, például frusztrációk, provokációk, a kellemetlen fizikai környezet (zaj, nagy meleg vagy hideg) negatív érzéseket hívnak belőlünk, ezek pedig automatikusan élettani, motoros és kognitív válaszokat váltanak ki [33]. A negatív érzelmek és viselkedési minták megelőző asszociatív kapcsolatok révén agresszív viselkedésmintákat hívnak elő. Gondoljunk csak azokra a szituációkra, mikor a serdülők „beszólnak” a pedagógusnak. Sokszor nem is merül fel bennünk, hogy nem a neveletlenség és a lázadás szól belőlük, csupán éhesek, mert a büfében sorok állnak, szomjasak, mert nem volt idő inni, a mosdóba futva kell közlekedni a 10 perces szünetben, nincs mozgáslehetőség és a kényelmetlen székeken a 6. óra után már fáj a derekuk. Az agresszió sajnos általában is igen gyakori viselkedés: indulati agresszió a durva sértegetés, ütés, rúgás…

Az antiszociális agresszor számára „nincs más megoldás”, mint azonnal nekimenni a másiknak, mert minden kellemetlenség mögött eleve feltételezi a másik ártó szándékát. Ezzel persze sok bajt hoz a fejére, mert a megtámadott társ most már joggal válaszol ugyancsak agresszióval, s ezzel társas népszerűségét rongálja: félnek tőle, elkerülik, nem fognak barátkozni vele; így „teljesíti be” saját félelmét, ami aztán valósággá válik.

A mozgásprogramok kapcsán egészen biztos, hogy találkozni fogunk antiszociális agresszióval. Legfőképpen azért, mert a rendszerben lévő elfojtások és a problémamegoldások eszköztelensége a program lazább keretei mentén utat törnek maguknak. Kibírásukhoz és megoldásukhoz segítségül szolgálhat az Elutasítás kezelése és az Erőforrások metszéspontjában található tudásbázis. Első és legfontosabb, hogy a saját belső és a társas erőforrásokra való támaszkodás segít „beleállni” az antiszociális agresszió megállításába, hiszen a „szemlélődő, elforduló” attitűd ilyenkor a legrosszabb. Az elméleti útvonal dimenziója pedig támpontot ad ahhoz, hogy az újdonság és a változás ereje által kirobbanó indulatokat megfelelően értelmezzük és kezeljük. 

Mentalizáció Gyerekek, felnőttek valamennyien arra törekszünk, hogy jóravaló, rendes, barátságos embernek tartsanak bennünket, ezért is nagy érdeklődéssel figyeljük a másik arcát: milyen szándékot tudunk kiolvasni belőle! Ha bele tudnánk bújni a másik ember fejébe, gondolataiba, ugyancsak elcsodálkoznánk: amikor mi ártó szándékot feltételezünk, annak bizony sokszor nyoma sincs! Ha  valakire – legyen az teljesen ismeretlen – semleges vagy inkább mosolygó tekintettel nézünk, ezzel jó szándékunkat jelezzük számára, s nagyon valószínű, hogy ő ezt is fogja gondolni rólunk! A mentalizáció ezt a képességünket jelenti: „kiolvasni” a másik ember szándékát, „mentális állapotát” testtartásából, arckifejezéséből, tekintetéből. A men­ta­lizáló embert „lélekbe látónak” is nevezhetjük: ami azt jelenti, hogy törődik mások érzelmi és pszichológiai jóllétével, konfliktusait tárgyalás, nem pedig harc útján oldja meg, megérti önmagát és másokat! Így juthatunk el a proszociális agresszióhoz, ilyen lehet például nevelési célból a szülői fegyelmezés. A mentalizáció képességét hívják segítségül az iskolai kortárs bántalmazás csökkentésére az úgynevezett Békés Iskolák programban is. Ennek alapja a biztonság: az, hogy a személy egy közösség tagjaként egyenjogúnak, elfogadottnak, megbecsültnek érezze magát. A kapcsolati agressziót például kiközösítés, csúfolás, a biztonságérzet elveszítése okozza. Ha a diákok segítőkészek, együttműködőek, altruisták, akkor még a tanulmányi eredményük is jobb lesz!

A mentalizációt az agressziókezelés kapcsán leginkább az iskolai programok helyzeteiben kell használnunk, ahol képesnek kell lennünk megérteni a cselekmény minden szereplőjét és a helyzeteket aktuálisan a lehető legjobban kezelni. Mindez azonban akkor válik tudatossá, ha a helyzettől eltávolodva időben és térben, végiggondoljuk, hogy mi is történt valójában. Éppen ezért ez a mérföldkő a Teljesítmény, siker, kudarc és a Programértékelés metszéspontjában van elhelyezve.

Helyreállítás A konfliktus az emberi társas élet elválaszthatatlan része; a harc, ütközés, veszekedés végigkíséri az emberiség történelmét. Az ókori filozófusoktól a mai szociológiai és pszichológiai szakirodalomig népszerű kutatási téma a konfliktus, s míg Arisztotelész kiküszöbölendőnek tartotta, Kierkegaard a létezés velejárójának, Rogers az emberi élet részének, Adler az emberi fejlődés eszközének tekintette [34]. Így van ez akkor, amikor szűkösek az elérendő javak (ritka a megosztott első díj), a harc – még ha a versengésnek nevezett szolidabb formájában is, de – elkerülhetetlen a hétköznapi életben és a sportban is. Nem mindegy azonban a célelérés módja!

A helyreállítás az útvonal központi fogalma, ez azt jelenti, hogy a TE IS Program szemléletében minden embert, felnőttet, gyereket egyaránt elfogadunk, tiszteletre méltónak tartunk. Lényeges eleme a különbségek iránti tolerancia, a hatalmi viszonyok csökkentése, a kollektív felelősség, a döntéshozatalban való egyenlő részvétel. Ezért a helyreállító, resztoratív szemlélet a problémákat, konfliktusokat az emberi együttélés szükségszerű velejárójaként tekinti, s ezekre semmiképpen nem tagadással vagy büntetéssel reagál.

Mondhatjuk úgy is, hogy a helyreállító szemlélet „nem ellenedre” vagy „nem helyetted” módon reagál a kialakuló helyzetekre, hanem a „veled együtt” szemlélete mentén. Miért fontos ez? Képzeljünk el egy hétköznapi iskolai helyzetet két gyerek a szünetben összeszólalkozik, lökdösődnek, hogy melyikük fog hintázni, aminek a vége verekedés lesz. Egy hagyományos megoldásban a verekedőt megbüntetik (akiben aztán forr a méreg), míg a verekedés áldozata magára marad. Ha alaposabban elemezzük a helyzetet, azt látjuk, hogy a probléma a felszínen „megoldódott”, de érzelmileg mindkét fél magára maradt, hiszen nem történt érzelmi feldolgozás: a verekedő nem kért bocsánatot, az áldozatnak nem volt módja megbocsátani, és az a társas közeg, ahol mindez lezajlott nem élhette meg, hogy mindez az ő érzelmi biztonságot jelentő közegében történjen meg, mindenki megelégedésére. Miközben tudjuk, hogy nincsenek általános megoldások, fontos, hogy minden, a konfliktusban részt vevő személy elmondhassa, hogy ő hogyan látta, miképpen élte meg az adott helyzetet. Az alábbi kérdések segíthetnek a megoldásban:

A támadónak feltett kérdések: Mi történt? Kit érintett? Hogyan érintette őket? Mit gondoltál erről akkor? Mit gondolsz róla most? Hogyan lehetne a történteket jóvá tenni?

Az áldozatnak feltett kérdések: Mi történt? Mit éreztél az adott helyzetben? (Mi volt a legnehezebb a dologban?) Mi lenne igazán megnyugtató megoldás a számodra?

Mint látjuk, a kérdések fókuszában az adott helyzetben megélt érzelmek állnak, s a megoldás, a jóvátétel célja, hogy senkiben se maradjon rossz érzés a történtekkel kapcsolatban. Vegyük észre: az események jelen idejű felidézése a múlt idődimenziótól a jövő idődimenzió (megoldás) felé tart.

Proszociális agresszió Mint említettük, az agresszió pozitív és negatív energiákat is mozgósíthat: a közösség és az egyén érdekeit is szolgálhatja a proszociális agresszió. A nevelői büntetést proszociális agressziónak tekintjük, ha életet ment, ha kulturált, méltányos, valamint akkor, ha indítéka a személyiség fejlesztése. A proszociális viselkedés kialakulását befolyásolják az önkontroll funkciók, a moralitás fejlettségének szintje; lényeges összetevője az empátia. „A nevelés feladata nem az, hogy a gyermek valamennyi agresszióját leállítsa, hanem az, hogy azokat antiszociális irányból proszociális irányba fordítsa...” (Ranschburg, 2012). A konstruktív agressziót asszertivitásnak is nevezzük.

A proszociális agresszió témájánál érdemes megállnunk és szemügyre vennünk a védelem, az agresszió és büntetés fogalmak hármasát. A büntetés által megjelenített agresszióban tetten érhető nevelői hatás eredményessége leginkább szemléleti kérdés. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a büntetés szerves része a nevelésnek és vannak, akik a büntetést a gyerekekkel szembeni bántalmazásnak tekintik. Büntetést leginkább akkor használunk, ha úgy gondoljuk, hogy gyermekünket, tanulóinkat ártalmas tényezőtől kell megvédenünk. Ilyenkor általában az a tudatos cél vezérel bennünket, hogy a büntetés hatására a gyerekek megtanulják azt, hogy a veszélyes helyzetektől, cselekedettől távol kell maradniuk. Akkor is büntetünk, ha valakivel szemben egy csoportot, vagy közösséget kell megvédenünk, ilyenkor a büntetéssel az a célunk, hogy a veszélyt jelentő személyt eltávolítsuk azoktól, akikre nézve veszélyt jelent. Mindkét esetben a védelem (és ennek kapcsán a biztonság) a célunk, amelyet gyakran agresszív megoldásokkal (elkülönítés, megvonás, elzárás, kommunikáció megszakítása, nehézséget okozó feladat elvégzésére való kényszerítés) párosítunk.

A védelem és az agresszió azonban nem minden esetben tekinthető büntetésnek. Vannak olyan helyzetek, amikor gyermekeink védelmét és biztonságát csak úgy tudjuk biztosítani, ha agresszíven lépünk fel a veszélyeztető tényezővel szemben, akár úgy, hogy az agresszió kényszerűen magára a gyermekre irányul.
A büntetés kapcsán fontosnak tartjuk, hogy az semmiképpen se legyen erőforrásaink, eszközeink elégtelenségének (fáradtság, idegesség, frusztráció, stressz, tehetetlenség) eredménye. Ilyenkor ugyanis a védelem és a biztonság megteremtésének szándéka nem érvényesül, csupán az agresszió. Éppen ezért a Tervezés és az Érzelmi intelligencia metszéspontjában található ez a kulcsfogalom.

Az útvonal kiindulópontja a Szükségletek és a Célmeghatározás metszéspontjában a szándék mint minden aktivitás belső feltétele. Amikor eltervezünk valamit, azt szeretnénk, ha azt akadálytalanul meg is tehetnénk, de sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy nem valósul meg az eltervezett cél, mert valami vagy valaki azt megakadályozza. A cél­el­érés akadályozása – a frusztráció – személyiségünktől (és életkortól) függően dühöt, agressziót vált ki. A mozgásprogramokban éppen a mozgás viszonylagos szabadsága miatt elkerülhetetlen az agresszió megjelenése. A programszervezések során, a Szabályalkotás és a Düh és harag útvonalak csomópontjában jelenik meg ez a probléma: a TE IS Csapaton belül a programok szabályai óhatatlanul haragot és dühöt válthatnak ki a csoportban. Nem mindegy azonban, hogy a célelérés instrumentális vagy indulati agresszióhoz vezet-e; előbbi esetben például a labdarúgásban becsúszó szerelésről beszélünk, utóbbiban pedig szándékos felvágásról! Az antiszociális agresszor minden kellemetlenség mögött ártó szándékot vél felfedezni, azonnal neki is megy a másiknak. Ezzel kiváltja a megtámadott társ válaszát, aki válaszolhat viszont-agresszióval, de minden bizonnyal kiváltja egy jól működő csoport elutasítását is. Pillanatnyi egyéni célelérésért ez elég nagy kockázatot jelent, mert félnek tőle, vagy egyszerűen csak elkerülik, nem fognak barátkozni vele. A mozgásprogramok kapcsán egészen biztos, hogy találkozni fogunk antiszociális agresszióval. Az Elutasítás kezelése és az Erőforrások metszéspontjában található tudásbázis és élményanyag segíthet ennek leküzdésében, a következő kulcsfogalom, a mentalizáció révén, amely a Programértékelés és a Teljesítmény; siker, kudarc metszéspontjában található. Már egy délutáni TE IS Program is rengeteg lehetőséget kínál a siker és a kudarc élményére: „egyszer fenn, máskor lent” – mondhatnánk legyintve, de ki is használhatjuk ezeket a helyzeteket. Lehet ez egyfajta tréning arra is, hogy képesek legyünk megérteni társaink lelki állapotát! A mentalizálással a másik érző lényként jelenik meg előttünk, nem csupán aktuális szerephordozóként. A mentalizációs képesség a kommunikációban segíti a másik fél szempontjainak átvételét, gondolatainak megértését, s ez igen hatékony eszköz az útvonal központi kulcsfogalma, a helyreállítás gyakorlásához. Mivel a TE IS Program emberképének központi eleme az elfogadás, a különbségek iránti tolerancia, a döntéshozatalban való egyenlő részvétel és ebből fakadóan a kollektív felelősség, a programok kiváló lehetőséget teremtenek a helyreállítás gyakorlására, s ezen keresztül az antiszociális agresszió helyett az egyén és a közösség érdekeit képviselő proszociális agresszió viselkedésmódjainak kimunkálására, a Tervezés és az Érzelmi intelligencia metszéspontján.

„A híd az elfogadás két ember között: megérteni, hogy nem megváltoztatni kell a másikat, hanem elfogadni olyannak, amilyen. Ha el tudod fogadni a többi embert, magaddal is békét lelsz.”

Nasztanovics Ferenc
hídépítő mérnök