A nevelés célja megtanítani a gyermeket emberi módon élni: minek és hogyan örüljünk, mit gondoljunk a világról és persze magunkról, hogyan viselkedjünk. Az emberi lét alapfeltétele az együttműködés más emberekkel, s ez együtt jár bizonyos fegyelmi szabályok betartásával. A fegyelmezés, miközben csökkenti a cselekvés ösztönösségét, ezzel együtt korlátozza a cselekvés szabadságát is. Azt senki sem szereti, ha valamiben gátolják, a gyerekek pedig sokáig nem is értik, hogy miért teszik ezt velük, pedig életünk a kell és lehet, a szabad és tilos, a kötelesség és felelősség világa. Szülők, nevelők és más személyek a társadalmi együttélés normáit bemutató kívánatos és a ténylegesen megvalósuló viselkedési módok széles skáláját nyújtják azonosulási mintaként a felnövekvő gyermekek számára. A túlzott fegyelmezés azonban éppúgy romboló hatású, mint a modellszemélyek vagy általában a kontroll hiánya, bizonytalansága. Ha azt mondjuk, hogy a család az emberi létezés, fejlődés „laboratóriuma”, akkor az iskola tágabb értelemben az emberek világának – a társadalom – laboratóriuma: kicsiben képezi le azokat a szerepeket, viszonyokat és problémákat, amelyek jellemzik nagyvilágunk működését. Az emberek, a gyerekek különböző tapasztalatokkal, vágyakkal, célokkal vesznek részt ebben, és együttműködésük feltétele, hogy legyenek közös céljaik (is). Az ember nem racionális lény, „tele van” érzésekkel, indulatokkal, az együttműködés intézményes elvárása – maga az iskolai élet – pedig természetes forrása pozitív érzelmeknek éppúgy, mint negatívaknak. Személyiségünk érettségének egyik fontos mutatója az, hogy hogyan viselkedünk ilyen helyzetekben: minek és hogyan örülünk, hogyan fejezzük ki nemtetszésünket vagy akár dühünket. A legkirívóbb szocializációs probléma az indulati élet túlszabályozottsága vagy szabályozatlansága, hiszen mindkettő az erőszakhoz vezethet.

Napjainkban az erőszak univerzális jelenség: a felnőttek és a gyerekek világában egyaránt jelen van. A gyerekek a történelem során mindig felnőttekkel „voltak körülvéve”, a törzsben, faluban, vagy a nagycsaládban. Ma a szüleiket alig látják, mert többnyire mindketten dolgoznak. Így a szülők és a gyermekek nagyon korán elszakadnak egymástól, szülőknek és gyerekeknek egyaránt kevés közös élményük van. Ez azért veszélyes, mert a gyerekeknek alig van lehetőségük érzelmi biztonságot nyújtó családi környezetben megtanulni indulataik kontrollálását, ennek következménye a gyerekek éretlensége, agresszivitása, tanulási problémái…

Mivel alig van felnőtt, akihez kötődni lehetne, kötődnek a többi gyerekhez. A gyerekek pedig úgy befolyásolják egymást, hogy nyilvánvalóan nem tudják egymásnak megadni azt az érzelmi támaszt, amelyre szükségük lenne, amiért érdemes lenne jónak lenni. Mi több, a gyerekek egyre gyakrabban bántják is egymást, na nem azért, mert megátalkodott gonoszok, hanem mert éretlenek.