A határ képzeletbeli választóvonalak együttese, amely egy meghatározott vonatkoztatási keretet jelöl ki. A határon innen és túl más-más viszonyok uralkodnak. A szociálpszichológiában a határ mutatja meg az egyén számára az autonómia megéléséhez és fenntartásához szükséges lélektani és fizikai teret. A keret, a határvonal látható része, amely szükséges a belső és a külső területen létező különbségek érzékeléséhez. Az elvárások szó jelöli azt a szabályrendszert, kinyilvánított követelményt, ami a határokon belüli harmonikus működéshez szükséges.

Határokra mindig és mindenhol szükségünk van. Testünket a bőrünk határolja, nélküle nem tudnánk élni sem, hiszen kórokozók támadnának meg bennünket. Bőrünk felsértése azonnali védekező választ (immunreakciót) vált ki szervezetünkből. Egy kamasz szobája vagy a szülők hálószobája épp ilyen sajátosságokkal rendelkezik. Gondoljuk csak el, mi történik, ha a szülő kopogás nélkül „határt sért”, vagy elpakol a gyermeke szobájában, esetleg megnézi személyes levelezését! Mindig és mindenhol határokba ütközünk, ám a legtöbb esetben csak az ezzel járó konfliktusokat érzékeljük, anélkül hogy azokat tudatosítanánk. Optimális esetben a láthatatlan határvonalak rugalmasan működnek: elválasztást, kapcsolatot, átjárhatóságot biztosítanak és szabályozzák az emberi viselkedést. Probléma akkor keletkezik, ha a keretek megmerevednek, bebetonozódnak és az élet természetes változásait nem tudják követni.

Határproblémát jelent az is, ha a keretek teljesen felbomlanak, eltűnnek, vagy túlságosan nyitottá válnak; az addig határolt terek elmosódnak és a vonatkozó szabályrendszerek alkalmazhatatlanná válnak. Vajon mi történne, ha az erdőt, mezőt keresztben átszelő autópálya kerítését eltüntetnénk? Balesetek sokasága következne be, pedig az állatok továbbra is csak a saját működésük szerint élnek, az emberek pedig a KRESZ szabályai szerint vezetnének. A leg-
gyakoribb problémák tehát a nem megfelelő keretek miatt állnak elő, nem pedig az egyén jellemzői (figyelmetlenség, rosszaság, neveletlenség) miatt.

Egy határ akkor „működik” jól, ha kisebb-nagyobb mértékben, de átjárható. De mi történik akkor, ha a határ két oldalán egymástól nagyon eltérő rendszerek működnek? Világítsuk meg ezt a dilemmát az iskola oldaláról! A törvények és rendeletek előírásai szerint, az igazgató vezetésével a tantestület megalkotja a helyi működés elveit és szabályrendszerét, amit a pedagógiai programban és a házirendben rögzítenek. Az iskola falain belül tehát van egy működőképes és harmonikus rend. Az iskolán kívül a gyerekek családokban élnek, ahol szintén létezik egy sajátos, az otthon falain belül uralkodó és mindenki számára elfogadható, jó esetben biztonságot nyújtó szabályrendszer. Konfliktus akkor keletkezik, ha a gyermekek, az otthoni szabályrendszerhez igazodva nem tudnak megfelelni az iskola szabályrendszerének. Ha egy gazdagabb család gyermeke, ahol évente négyszer külföldön pihennek, vajon mit tud kezdeni azzal a szabállyal, hogy a szülő csak 3 napot igazolhat egy évben. Egy másik családból érkező gyermek, aki a közösségi együttműködés alapértékét hozza otthonról, nem biztos, hogy megérti, hogy dolgozat közben miért nem lehet kérdezni a társaitól és miért nem segíthet ő maga másoknak a megoldásban. Nem kétséges, hogy az iskola és a család rendszerei az optimális működésre törekednek. A rendszerek találkozása azonban mégis konfliktust generálhat.
Ha a gyerekek szempontjából tekintünk az iskola és a „külvilág” között húzódó határokra, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az iskolába való belépés mozzanata óriási változás a gyermek életében. 

Egy új szabályrendszerhez alkalmazkodni még akkor is nagyon nehéz, ha a gyermeknek már van ezzel kapcsolatos tapasztalata (például az óvodai élményei mentén). Az iskolai szabályok által a gyerekek először találkoznak a teljesítménnyel és az eredményekkel összefüggő kívánalmakkal, valamint jelentősen átstrukturálódnak a hétköznapjaik. 

Az első iskolai években éles határ alakul ki a játékidő és a tanulási idő között, s ezek a határok sok gyermek számára teljesen új kerettényezőkként hatnak.
Az iskolai és a családi élet közötti eltérések kölcsönhatásában a gyermekek állnak. Miközben az iskolába lépés során nem a gyerekek változtak, hanem a hétköznapi keretek, gyakran mégis a gyerekek válnak e helyzet veszteseivé. Az első években megélt kudarcok pedig erős nyomot hagynak bennük.
A határok és a keretek fontossága azonban nem csak az első iskolai évek esetében fontos. Pedagógusként és szülőként nagy felelősségünk van abban, hogy a gyerekek életterei közötti esetleges feszültségeket feloldjuk, rugalmasan kezeljük. A különböző – akár iskolán belüli – szabályrendszerek egyeztetésével jelentősen megkönnyítjük a gyerekek iskolai adaptálódását és eredményes működését. A gyerekek ugyanis a legapróbb részletekre és a legkisebb felnőttek felől érkező jelekre is érzékenyen reagálnak, különösen, ha az a saját életterüket meghatározó keretekről, határokról szól. Weinstein (2008) kísérletei arra is rávilágítottak, hogy a hátrányos helyzetben lévő, esetleg megkülönböztetett gyerekek érzékenysége az átlagosnál is erősebb. Ugyanakkor a keretekkel szembeni érzékenység kiterjed a felnőttek figyelmének minőségére és arra is, hogy milyen érzelmekkel viseltetünk gyermekeink felé. Az említett kutatás azt is megállapította, hogy a pubertáskorban lévő gyerekeket a tanárok leginkább az ellenkezés, a dacosság és a „tiszteletlenség” miatt szankcionálják. A vizsgálat nyújtotta példákban vissza-visszatér a határ és a keret kérdése. Egyfelől látható a már említett családi és iskolai értékkülönbség hatása, másrészt észre kell vennünk azt is, hogy a gyerekek kamaszkora a határok és a keretek kérdésében kiemelten fontos időszak. [9]

A Weinstein és Gregory (2008) által meghatározott eredmények azt mutatják, hogy a serdülők nem általánosan gondolkodnak a felnőttek és a tanárok által megjelenített értékekről, attitűdökről, hanem képesek megkülönböztetni a pedagógus személyét és az általuk megjelenített hatalmat, autoritást. 
Ebből a szempontból tekintve az iskolai felnőtt szerepekre egyértelműnek tűnik a pedagógus személyének kiemelkedő fontossága. Azokat a tanárokat, akikkel szemben ellenszegülnek, kevésbé találták gondoskodónak, miközben úgy érezték, hogy az elvárásaik sem túl nagyok. Azok a pedagógusok azonban, akikkel a diákok együttműködtek, azok gondoskodóan fordultak feléjük, és magasabb elvárásaik voltak velük szemben. Sőt, a gondoskodó és elvárásokat megfogalmazó tanárokkal a diákok maguk akartak együttműködni. A „jó autoritás” tehát, meleg, elfogadó, de ugyanakkor elvárást is megfogalmaz a gyerekek felé, miközben kommunikál, szeret és tudást mutat fel. Az együttműködésre ösztönző pedagógus magyaráz, megérteti magát, ahelyett, hogy kinyilatkozatna és követelne. [9]

Miközben a dacosságot, az ellenállást, az engedetlenséget gyakran viselkedési deficitként azonosítjuk, az egyén viselkedését sokkal inkább a személy (személyesség, ahogyan a fenti kutatás eredményeiből láttuk) és a környezet interakciói határozzák meg. A gyerekek viselkedésének tényezőit, összetevőit – és ezáltal kilengéseit – leginkább a társas környezet viszonyában tudjuk megérteni.

A gyermekek alapvetően szabályok szerint szeretnek élni. A serdülőkor szakirodalmából tudjuk, hogy ha egy kamasznak – akinek életkori feladata a határfeszegetés – sikerül minden szabályt és keretet áthágni, a pillanatnyi öröm után mély szorongást él meg.

Az emberek saját magukat mindig egy fix ponthoz viszonyítják. A helymeghatározás kiindulópontja a régi hajósok és a vándorok életében a Vénusz volt. Ha a mai korban keresünk hasonlatokat, akkor a repülés példája tűnik számunkra érdekesnek. A pilóták számára a fix pontot a Föld jelenti. Akármennyire is feszegetik a repüléssel a Föld vonzásának határait, ha egy bizonyos távolságon kívül kerülnek, az elmozgás, továbbmozgás, eltávolodás (akár lélektani értelemben is) során elvesztik kapcsolatukat a Földdel és megszűnik a biztonság. Ez fizikai szinten egyenlő a halállal, lélektani értelemben pedig a halálszorongással.

A serdülők nem véletlenül eszelnek ki újabb és újabb, még hajmeresztőbb határsértéseket. Szinte kérik, hogy végre valaki határozzon meg egy olyan keretet, amit már nem tud, már nem akar átlépni. Ha ez megtörténik, akkor a kamasz gyermek biztonságot és megnyugvást talál. Abban a személyben pedig, aki a gondoskodó, de következetes határokat megteremtette számára, egy, a Vénuszhoz hasonló viszonyítási pont képe rajzolódik ki, mindez pedig az önmeghatározás és az identitás felépítésének alapja.

„Hagyjuk, hogy a fiatalok megváltoztassák a társadalmat, és megtanítsák a felnőtteket, hogy hogyan lássák a világot újszerűen; de ahol megjelenik a serdülő kihívása, ott legyen egy felnőtt, aki válaszol arra. És ennek a válasznak nem feltétlenül kell szépnek lennie.” 

(Winnicott)