Az egyik legrégebbi felfogás az emberi viselkedés értelmezése kapcsán az információfeldolgozási elmélet, melynek alapján az embert egy komplex adaptív rendszernek tekintjük, aki a környezetből az érzékszerveken keresztül érkező impulzusokat, benyomásokat, információkat feldolgozza, majd azt követően végrehajtja a szükséges cselekvést, más szóval a válaszreakciót. E logika alapján a mozgásos cselekvések végrehajtását minden esetben megelőzi egy, a környezetből származó inger, input. A következő lépésben a környezetből származó inger bekerül az idegrendszerbe, ahol megtörténik az észlelése és az azonosítása. A sikeres azonosítás után következik a megfelelő válasz kiválasztásának a szakasza, melyet a válaszprogramozás szakasza, vagyis a cselekvés kivitelezése követ.

Az információfeldolgozási elmélet szorosan kapcsolódik az emberi viselkedés tanulmányozásának kognitív irányvonalához (cognitive-based approach), melynek egyik alapja a motoros program koncepciója (Schmidt, Lee, 2005). A „motoros program” kifejezést elsőként Karl Spencer Lashley említi 1917-ben, és Franciscus Cornelis Donders vizsgálta részletesen a reakcióidőben megfigyelhető változások tanulmányozása során (Lashley, 1917). Lashley elképzelése szerint a motoros program olyan általános reprezentációja egy cselekvésnek, amely, miután aktiválódott, mozgást hoz létre, tekintet nélkül arra a szenzoros úton szerzett információra, hogy a válaszszelekcióban történt-e hiba (Schmidt, Lee, 2005).

Tételezzük fel, hogy a képen látható kapus elővételezi, hogy a büntetődobást végző játékos a kapu bal felső sarkába fogja dobni a labdát. Így a dobás időpontjában megindítja a bal felső sarokba érkező labda védéséhez szükséges motoros programot. Eközben azonban észleli, hogy a labda a jobb felső sarokba fog repülni. Ennek ellenére a már aktivált motoros program le fog futni, akkor is, ha észlelte, hogy a labda máshova fog érkezni.

Az elképzelés szerint a motoros program idegrendszeri impulzusokat rögzít, és amikor aktiválódik, ezeket a szükséges impulzusokat továbbítja a mozgásban részt vevő izomrostokhoz.

A motoros program tartalmazza azt az információt, hogy az izmoknak mikor és milyen mértékben kell működésbe lépniük, valamint hogy mikor kapcsolódjanak be és ki a mozgás során, ezzel kontrollálva az erőkifejtés mértékét és annak időtartamát (Schmidt, Lee, 2005).

Összességében tehát minden emberi mozgásos cselekvést az idegrendszert érő ingerekre adott válaszreakciónak tekintünk, mely válaszreakciót a már elraktározott motoros program alapján tudunk végrehajtani, hiszen a motoros program határozza meg a mozgásos cselekvés térbeli, időbeli és dinamikai szerkezetét.

A mozgástanulás információfeldolgozási megközelítésének teoretikusa Jack A. Adams, aki 1971-ben mutatta be a mozgástanulás zárt láncú elméletét. Az elmélet egyik legfontosabb aspektusa, hogy minden mozgáskivitelezés a környezetből származó inger hatására történik az ingerazonosítás, válaszszelekció és válaszprogramozás eredményeként, valamint a mozdulat végrehajtásának eredményéről visszacsatolás érkezik a környezetből.

Az elmélet tehát azt mondja, hogy egy mozdulat végrehajtásához minden esetben szükség van egy motoros programra, továbbá minden esetben szükséges a környezetből visszajelentés a mozgás eredményére vonatkozóan, amit a következő végrehajtás során tudunk felhasználni. Amennyiben nem érkezik érdemi információ a mozgás végrehajtása után, akkor nem lehetséges az adott mozdulat korrekciója.

Itt szükséges megjegyezni, hogy önmagában a külső visszajelentés nem elegendő az adott mozgás korrekciójához, hiszen a mozgásvégrehajtás után kapott információt az idegrendszerben össze is kell hasonlítani valamivel annak érdekében, hogy feltárhassuk a mozgás végrehajtása után bekövetkező hiba mértékét.

Adams ezért azt feltételezte, hogy kell lennie a rendszerben egy olyan mechanizmusnak, amely az adott mozdulat végrehajtása előtt információt generál a mozgás várható eredményéről, amelyet aztán össze lehet hasonlítani a mozdulat végrehajtása után a visszacsatolásból származó információval. Ez azt jelenti, hogy a mozgás végrehajtása előtt és a mozgás végrehajtása után keletkező információk közti eltérés jelenti a rendszerben a hibát (Adams, 1971). Más szavakkal kifejezve: ha a mozgás előtti és a mozgás utáni információk közti különbség nulla, akkor a mozgás kivitelezése során nem történt hiba.

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a mozgásszabályozás zárt láncú elméletében a mozgás végrehajtása előtt és a mozgás végrehajtása után keletkező információk közti hiba mértéke határozza meg a mozgás korrektségét. Ezt a korrektségi referenciaértéket észlelési nyomnak (perceptual trace) nevezzük (Adams, 1971). A tanulás folyamatában tulajdonképpen a korrektségi referenciaérték változik, vagyis a „kell” és a „van” érték közti különbség csökken.

A következőkben röviden tekintsük át az ismétléses módszer (1.) jellemzőit, elméleti hátterét és a módszer elméleti és gyakorlati nehézségeit, hátrányait. Különösen fontos hangsúlyozni, hogy az ismétléses módszert lehetőség szerint csak a mozgástanítás kezdeti szakaszában alkalmazzuk, mert nem igaz, hogy a mozgások automatikus végrehajtásának érdekében a sokszori ismétlés a célravezető. Az ismétléses módszer túlnyomóan az idegrendszer mozgásreprodukáló képességét fejleszti, hiszen az elmélet alapján az emberi agy úgy működik, mint egy számítógép: egy adott mozgást úgy hajtunk végre, hogy a megfelelő motoros programot behívjuk a tárolóból, azt aktivizálva lefuttatjuk, és kész a mozgás. Tehát minden egyes mozdulatnak más és más a motoros programja. A módszer alkalmazásának a lényege, hogy tudatosítsa a tanulókban az alap mozgásminta vezető műveleteit, és kialakítson egy jártasságszintű mozgásvégrehajtást.

Ismétléses feladatgyakorlási elrendezés: olyan feladatgyakorlási elrendezés, melyben nincsenek variációk, az elsajátítandó célfeladat sokszori ismétléssel, állandó környezeti feltételek mellett kerül végrehajtásra.

A variábilis módszer (2.) az ismétléses módszerrel ellentétben alkalmas arra, hogy a tanulókat eljutassa a készségszintű mozgásvégrehajtás állapotába. Akkor célszerű alkalmazni, amikor a tanulók az adott mozgás tekintetében már legalább a jártasság szintjével rendelkeznek. A variábilis módszeren belül alapvetően háromféle feladatgyakorlási elrendezés ismeretes: a blokkosított (2.1), a szeriális (2.2) és a véletlenszerű (random) (2.3), mely módszerek mind a nyílt és zárt készségű mozgások tekintetében alkalmazhatók. A variábilis módszer elméleti alapja a generalizált motoros programon nyugszik. A GMP azt jelenti, hogy egy adott mozgástípusnak egy GMP-je van, amit a számítógépanalógiának megfelelően aktivizálni kell, és a mozgás létrejön. Például a hajítás mozdulatának a végrehajtás mintázatától függetlenül egy közös programja van, aminek csak meg kell adni, hogy honnan indul a mozgás, hova akarom dobni az eszközt, és milyen eszközt akarok eldobni. (Emlékezzünk, hogy a motoros program elméleténél minden egyes hajító mozdulatnak különböző programot kell aktivizálnia.) A variábilis módszer az idegrendszer mozgásreprodukáló képessége helyett az idegrendszer alkalmazkodóképességét hivatott fejleszteni.

Generalizált motoros program (GMP): Egy adott mozgásforma absztrakt reprezentációja, amely felelős az adott mozdulat térbeli, időbeli és dinamikai szerkezetének invarianciájáért.

GMP invariáns elemei: Az adott mozgásformára jellemző állandó térbeli, időbeli és dinamikai szerkezetet biztosító paraméterek, jellemzők.

Blokkosított feladatgyakorlási elrendezés: olyan feladatgyakorlási elrendezés, melyben feladaton belüli és/vagy közötti variációk alacsony ismétlésszámmal történő végrehajtása zajlik, állandó környezeti feltételek mellett.

Szeriális feladatgyakorlási elrendezés: olyan feladatgyakorlási elrendezés, melyben feladaton belüli és/vagy közötti variációk egyszeri végrehajtása zajlik, állandó környezeti feltételek mellett.

Véletlenszerű feladatgyakorlási elrendezés: olyan feladatgyakorlási elrendezés, melyben feladaton belüli és/vagy közötti variációk előre meg nem határozható sorrendben történő végrehajtása zajlik, állandó környezeti feltételek mellett.