Első lépésben tisztázzuk az alapfogalmakat, majd kitérünk Clark és Metcalf (2002) mozgásfejlődési piramismodelljére. Ezt követi Gallahue és Cleland-Donelly (2004) mozgástanulási teóriájának didaktikai rendszere, amelyhez konkrét módszertani irányokat is meghatározunk kiemelten az alsó tagozatos tanulók számára. Végül a mozgásoktatás két alapvető oktatási stratégiájának módszertanát tekintjük át.

Lássuk az alapvető fogalmak definícióit, amelyekkel a későbbiekben foglalkozni fogunk.

• „Mozgásfejlődés: A mozgásfejlődés hosszabb-rövidebb ideig tartó mozgástanulási fázisok sorozata, amit az emberi életciklusoknak megfelelően az egyéni, illetve a mikro- és makrokörnyezeti befolyásoló tényezők határoznak meg.
• Mozgástanulás: A mozgástanulás az akaratlagos mozgások elsajátításának hosszabb-rövidebb ideig tartó folyamata, amit az emberi életciklusokra jellemző egyéni, illetve a mikro- és makrokörnyezeti befolyásoló tényezők határoznak meg.
• Mozgástanulási fázisok: akkomodáció (keresés, stabilitás); asszimiláció (kiterjesztés, funkcionális adaptivitás)” (Vass Z., 2019)

A továbbiakban Csányi és Révész (2015) nyomán tekintjük át a vonatkozó elméleteket. Témánk szempontjából kulcsfontosságú a mozgásfejlődés piramisa (Clark és Metcalfe, 2002), amely jól mutatja a gyermeki fejlődés során egymásra épülő mozgásfejlődési időszakokat. Ennek azért van kiemelkedő jelentősége, mert a fejlettségközpontú gondolkodás olyan mozgásanyagot és feladatokat épít be az oktatási folyamatba (képzésbe), amely az adott gyermekcsoport vagy gyermek számára értelmezhető, sikeresen végrehajtható, motiváló és megfelel a testi-lelki és szellemi fejlettségének. Erre szoktuk mondani, hogy a gyermek nem kicsi (miniatűr) felnőtt.

A szerzők öt egymásra épülő periódusra bontják a mozgásfejlődés „hegyét” a születéstől a halálig, és úgy vélik, hogy minden embernek meg kell „másznia” a saját hegyeit a fejlődése során. Van, amikor nagyobbat, nehezebbet (például egy nehezebb mozgás vagy sportág megtanulásakor) és van, amikor csak kisebb dombokat. A modell teoretikus alapjának elképzelése szerint az egyén egy „nemlineáris, önszervező, adaptív organizmus”. Az, hogy ki milyen magasra képes „felmászni”, az egyén biológiájától és a környezet interakcióitól függ. A piramis két alsó szintjével nem foglalkozunk, mivel azok nem kapcsolódnak közvetlenül a testnevelés módszertanához, így a harmadik szinttől kezdjük meg a modell rövid áttekintését. Megjegyezzük, hogy az életkorok megjelölése csak hozzávetőleges támpont a piramisban, hiszen a mozgásfejlődés aktuális állapota akár 3-4 éves lemaradást is mutathat azonos életkorú gyermekek között.

A születéstől indulva a csecsemőkori reflexes mozgások, majd a fokozatosan kialakuló, részben egymásból következő akaratlagos mozgások az ún. reflexív és a preadaptációs időszakot fedik le. Lényegében a járás stabilizálódásától kezdve beszélünk a fundamentális motoros készségek (más szóval alapkészségek vagy alapvető mozgásformák) formálódásának időszakáról. Elvben nagyjából 6-8 éves korra a fundamentális mozgások összességének stabilizálódnia kellene és sokrétűen alkalmazhatóvá válnia, azonban az akadályozott mozgásfejlődés (mozgásszegény életmód, korlátozott szabad és aktív játéklehetőségek, játszótér csak szülői felügyelettel, túlféltés stb.) jelentős koordinációs deficitet okoz, amely összességében ún. továbbfejlődési küszöböt hoz létre. A továbbfejlődési küszöb azt jelenti, hogy amíg a gyermek alapkészségei nem kellően koordináltak, addig erősen akadályozott a kontextuális mezőben (változó körülmények között) történő alkalmazás és a sportági irányú továbbfejlődés, valamint az új készségek (technikák) tanulásának lehetősége. Magyarán lemaradás és az adott mozdulat ügyetlensége esetén vissza kell térni oda, hogy maga az alapmozgás milyen koordináltságú, van-e benne olyan hiba, amely akadályozza a továbbfejlődést. Nem véletlen, hogy az általános Kerettanterv viszonylag nagy óraszámot (65 óra/év) ír elő az alapvető mozgáskészségek fejlesztésére 1–2. osztályban, és ez a terület még 3–4. évfolyamon is különálló tematikai egységeket alkot.

Az alapvető mozgáskészségek (FMS) a helyváltoztató, a helyzetváltoztató és a manipulatív mozgásformákra oszthatók fel. Az alapvető mozgáskészségeknek – csakúgy, mint a sportági készségeknek – jól megfigyelhető tanulási jellemzőik vannak. 
Ezek a következők:

• a tanulónak pontos képe van a mozgásról, mert rögzült a mozgás mentális képe; 
• a mentális kép előhívásával a tanuló célja már az, hogy hatékonyan próbálja megoldani a mozgásfeladatot; 
• a mozgás szabályozottnak, koordináltnak mondható, ahol a tanuló már képes elkülöníteni a fontos és a kevésbé fontos összetevőket;
• vagyis tudja fókuszálni a figyelmét egy vagy több mozgásfázisra;
• a tanuló sokféle módon tudja az adott mozgást felépíteni, kivitelezni.

• Sok-sok bátorító visszajelzés szükséges verbálisan és nonverbálisan is.
• A vizuális szemléltetés – a mozgás teljes képének bemutatása – nagy segítséget jelent a helyes mozgáskép érdekében kialakításában (feltéve, hogy megfigyeléses tanulási módszert, vagyis direkt oktatást alkalmazunk).
• Biztosítanunk kell a mozgás azonnali kipróbálásának, a kísérletezésnek a lehetőségét.
• A folyamatos és változatos gyakorlást alkalmazzunk – sokféle variációban, térbeli, erőbefektetésbeli, eszközzel és/vagy társsal történő végrehajtások sokaságával!
• Engedjük az önálló felfedezést! A gyerekek találják meg a helyes utakat a mozgás különféle végrehajtásához!
• Építsünk a hasonlóságok felfedeztetésére más, már tanult, hasonló mozgással (transzfer)!
• A folyamatos pozitív, specifikus és korrektív visszajelzés alkalmazása nélkülözhetetlen.
• Koncentráljunk a mozgásfolyamatra és kerüljük a mozgásteljesítménnyel kapcsolatos elvárásokat (például távolság-, időkövetelmény, versenyszituáció)! 
• Alkalmazzunk a felfedezéses tanulást támogató oktatási stratégiákat! (Sokat kérdezzünk!)

A piramismodell következő szakasza, amikor az alapvető mozgáskészségeket egy ún. kontextusspecifikus környezetbe helyezzük és egy sportági technika jellegű mozgásforma gyakorlása jön létre. Az időszak akkor válik hangsúlyossá, ha a gyermek az adott alapvető mozgáskészséget valamilyen speciális környezeti feltételhez illesztve hajtja végre, annak megfelelően koordinálja. Az első ilyen kontextust a legtöbb esetben a mozgás játékhelyzetben történő alkalmazása jelenti. Kezdetben ez a játékhelyzet a szabad játék során érhető tetten (például játszótéren, grundon, óvoda-/iskolaudvaron), majd egyre inkább sportágspecifikussá válik. Az aktív, szabad játék mellett a legtöbb testnevelésórán alkalmazott játék is ilyen változó környezetet teremt. Később már konkrét sportági környezetben is alkalmazhatóvá válik az adott készség, méghozzá az alapkészségek összekapcsolásával, illetve azáltal, hogy az alapkészségek specifikus sportági technikai elemekké formálódnak.

A szint jellemzői:

• a tanuló megismeri a mozgás általános jellemzőit, a mozgás egészét, azaz megérti, mit fog tanulni;
• ehhez egy mentális tervre (mozgáskép) van szüksége, ami alapján megvalósulhat az első próbálkozás;
• a figyelem a teljes mozgásra összpontosul, nem fókuszált, ami miatt viszonylag hamar fáradás alakul ki;
• a mozgáskontroll alacsony színvonalú, rengeteg hiba lép fel, s ez gyakran sikertelenné is teszi az első próbálkozásokat; 
• a tanulónak olyan elemi tapasztalat birtokába kell kerülnie, amely alapján „nagyjából” tudja, mit kellene csinálnia.

• Továbbra is sokszínű, nagyon változatos gyakorlási lehetőségeket kell biztosítanunk, amely épít a tanulandó mozgás kombinációkban történő gyakorlására.
• A minőségi végrehajtás megkövetelése a hatékony tanulás alapfeltétele.
• Rövid és gyakori pihenőkkel szervezett módon biztosítsuk a gyakorlást!
• A gyakorlás közbeni kihívások differenciáltak és teljesíthetők legyenek.
• A kontrollált versenyhelyzeteket és az időkényszert be kell kapcsolnunk a gyakorlásba is.
• Az önértékelés, önmegfigyelés (és a társ megfigyelése is) új motivációt, tanulási lehetőséget és a mozgás további finomodását segíti.
• A támogató visszajelzések verbálisan, vizuálisan és videós szemléltetéssel is váljanak lehetővé!
• A pozitív, specifikus visszajelzések domináljanak!
• A korrektív visszajelzések már a mozgásfolyamat apróbb részleteit is érinthetik.

A mozgásoktatás klasszikus felfogása az ún. megfigyeléses tanulásra épít, amely egy pedagógus által vezérelt folyamatot jelent. Ebben a folyamatban a tanuló passzív részese (sokszor sajnos elszenvedője) az egyes gyakorlatoknak, amelyeket az oktató talál ki, és próbál az adott tudásszinthez illeszteni. Az oktatás folyamán az utánzás adja a gyakorlási feltételt, vagyis a gyermeknek le kell másolnia, reprodukálnia kell a látott mozdulatokat. Minél jobban illeszkedik a bemutatás és a magyarázat az adott életkorú és készségszintű gyermek fejlesztési igényeihez, annál eredményesebb és gyorsabb lesz a tanulás. Létezik azonban egy, a gyermek természetes mozgástanulásához jobban illeszkedő mozgásoktatási stratégia, amely a gyermek kísérletezésére, próbálkozásaira és tapasztalataira épít. Ezt indirekt, felfedezésre épülő oktatásnak nevezzük. Ebben a folyamatban az oktató feladata, hogy építsen a tanulói kezdeményezésekre, és olyan helyzeteket teremtsen, amelyek során a gyermek a lehetséges mértékig önállóan találja meg egy-egy mozgás számára legeredményesebb végrehajtását. Ez hosszabb tanulási időt jelent, mivel olyan helyzeteket is kipróbálhat a tanuló, amelyek rossz, eredménytelen végrehajtásokat is létrehoznak. A pedagógus ezeket a végrehajtásokat nem hibaként fogja fel, hanem a tanulási tapasztalatnak, amely előre viszi a gyermeket a helyes végrehajtások irányába. Az 1. táblázatban a két alapvető módszertani stratégia jellemzőit összegeztük (Csányi és Révész, 2015; Csányi és mtsai., 2016).

• Balesetvédelmi szabályok betartása.
• Megfelelő felületen történő oktatás (tatami).
• Alapos, minden testrészre kiterjedő bemelegítés (általános és speciális bemelegítő gyakorlatok).
• Ízületek átmozgatása: ujjak, váll, könyök ízületek; ezek a tompításkor fokozott igénybevételt szenvednek el.
• Tiszta, rövidre vágott körmök!
• Tilos az ékszerek, karóra viselése! Ha nem kivehető a fülbevaló, illetve a testékszer, ragasztószalaggal kell leragasztani! 
• Higiénia (különösen a lábakra vonatkozóan)! A gyakorlóhelyet, termet papucsban, cipőben kell megközelíteni, a szőnyegfelületre azonban csak mezítláb szabad lépni, kivéve, ha a feladat (pl. birkózás) vagy a terem hőmérséklete másképp kívánja. Ekkor váltócipőt vagy zoknit kell/lehet használni!
• A foglalkozást csak tiszta, szakadásmentes ruhában lehet látogatni. Apró szakadásokat meg kell rögtön varrni, a szakadások a fogáskeresésnél tovább szakadnak, illetve beakadhatnak az ujjak, s ez sérülést okozhat (például ficam, körmök beszakadása).
• Lányok esetében a gyakorlóruha alatt fürdőruha viselése nem javasolt, mert sérülés esetén nehezíti az elsősegélynyújtást!
• A hosszú hajjal rendelkezőknek a hajat hajgumival kell összefogni. Fémcsat használata tilos, sérülést okozhat!
• A tartós betegségben szenvedőknek jelezniük kell betegségüket a pedagógusnak (pl. asztma, allergia, epilepszia, szervrendszeri betegségek)!
• Óra után ajánlott a tisztálkodás!
• Ajánlott a hosszú nadrág és hosszú ujjú pulóver viselése, hiszen könnyíti a megfogást, feladatvégrehajtást, és védi a szőnyeggel érintkező bőrt a horzsolásoktól (könyök, térd).
• A szőnyegek felületének szakadásmentesnek, simának és megfelelő keménységűnek kell lennie, ezért érdemes tatamit használni! Optimális a rögzített szőnyegfelület, erre azonban csak kevés iskolában van lehetőség. A gyakorlás során szétcsúszó szőnyegeket össze kell tolni, mert a köztük lévő rés, sérüléseket okoz (pl. bokaficam, esés során tompításból adódó láb- és kézsérülések).
• A diákoknak meg kell tanítani, hogyan kell jelezni a feladást játék és küzdelem közben (háromszor kopogni a tatamin, illetve társon).
• Gyakorolni csak tanári (edzői) felügyelettel lehet, vezényszóra indulva. A feladat, játék végén elhangzott vezényszó után azonnal be kell fejezni a gyakorlást, játékot!
• A baleset-megelőzés szempontjait mindig előtérbe kell helyezni a fegyelem megfelelő szintű kialakításával és megtartásával. A gyerekekben tudatosítani kell a fegyelmezett tanórai részvétel fontosságát.
• El kell mondani a tanulóknak, hogy mi tilos küzdősportórán (gerinc feszítése, arc, ágyék, lágy részek támadása)!
• A gyakorlóhely méretétől és a létszámtól függően kell megválasztani a foglalkoztatási formákat, hogy elkerüljük az ütközéseket, egymásra eséseket, ezáltal a sérüléseket!
• Az oktatónak tisztában kell lennie a legalapvetőbb elsősegélynyújtási szabályokkal, teendőkkel!
• Mindig legyen elérhető távolságban elsősegélydoboz és telefon!