Átöltözés, várakozás, terembe lépés, eszközfelvétel és -letétel, a gyakorlatok kezdése és befejezése, mosdóhasználat. Csak néhány azok közül a rutinná váló tevékenységek közül, amelyek szerves, sokszor észrevétlen részei a mindennapi gyakorlatnak. Ha a tanulók tisztában vannak e tevékenységek mikéntjével, sokkal valószínűbb, hogy ezekben a helyzetekben megfelelően fognak viselkedni, ráadásul rutinszerű, gyors alkalmazásukkal rendkívül sok hasznos időt takaríthatunk meg az oktatás folyamán. További szempont, hogy az alapvető rutinok alkalmazása rövid időn belül a gyerekek belső igényévé is válik. A jól szervezett órákat jobban élvezik a diákok, mivel kevesebb a tétlen pillanat, illetve nagyobb a fizikai és érzelmi biztonságérzetük közben.

Hogyan közelítsék meg tanulóink az öltözőt? Hol és hogyan várakozzanak, amíg az előző osztály öltözik? Mikor mehetnek be az öltözőbe? Hova tegyék a ruhájukat a cipőjüket és a táskájukat? Mit tegyenek az ékszerekkel, értékekkel? Mik az öltözői társas szabályok? Mikor hagyhatják el az öltözőt, hol várakozzanak, ha átöltöztek? Miért és hogyan kell minden óra végén tisztálkodniuk? Hogyan és mikor hagyják el az öltözőt?

A fenti kérdésekre vonatkozóan megfogalmazható általános javaslataink az alábbiak.

Az öltözőbe időben, legalább 5 perccel becsengetés előtt érkezzenek a tanulók és várják meg, amíg az előző osztály felöltözött. A táskájuk, a ruhájuk és a cipőjük rendezetten legyen az öltözőhelyükön. Célszerű az év elején rögzíteni az egyes öltözőhelyeket, így különösebb vita nélkül mindenki a saját helyén öltözhet. Az öltözőben mindenki az öltözéssel legyen elfoglalva és normalizált hangerőn történjen a beszélgetés. Aki ruhát cserélt, szükség esetén menjen el a mosdóba, igyon néhány korty vizet és a helyén vagy a kijelölt helyen várakozzon az órakezdésre. Az ékszereket, értékeket adják át a testnevelő pedagógusnak vagy hagyják zárható helyen, esetleg a tornaterembe rendszeresített dobozba helyezzék el.

Az öltözői rend felügyeletével kapcsolatban felmerülhet az „öltözőfelelős” választásának lehetősége. Tapasztalatunk szerint ez a felelősségi kör és feladat nem igazán működik a gyakorlatban. Sokkal több személyes konfliktust szül, mint amennyi előnnyel járhat, ezért nem javasoljuk alkalmazását. Mindenki a saját ruházatának és magatartásának rendezettségéért legyen felelős.

A visszaöltözés legyen gyors, előzze meg a tisztálkodás. Ha elkészült a tanuló, azonnal hagyja el az öltözőt.

A középiskolás diákoknál (főleg lányoknál) gyakran hosszabb időre van szükség a tisztálkodásra. Ebben a korban komoly konfliktusokhoz vezethet, ha nincs megfelelő idő önmaguk „rendbe hozatalára”. Érdemes ezt figyelembe venni az óra befejezésének időzítésében.

Kisiskolásoknál, különösen 1–2. osztályban gyakran előfordul, hogy a diákok a saját osztálytermükben cserélnek ruhát. Ebben az esetben a tanító (osztály-) pedagógussal közösen szükséges kialakítani, hogy ki hozza és ki viszi testnevelésórára a gyerekcsoportot, hogyan történik az öltözés.

Fokozott figyelmet kíván, ha az alsó tagozatos tanulók nem az osztálytermükben öltöznek. Az öltözők sajnos gyakran válnak a megfélemlítés, megszégyenítés, verekedés helyszíneivé, ráadásul nemkívánatos trágár beszéd is előfordul. A kisiskolás tanulók minden esetben várják meg, amíg az idősebbek elhagyják az öltözőt és csak utána menjenek be.

Zolika az általános iskola másodikos tanulója volt. Az egyik szeptemberi testnevelésóra előtt nem akart elindulni az öltözőbe átöltözni a társaival. Sírva a padjában maradt. Az osztálytanító nem értette a problémát, ezért próbálta megnyugtatni és érdeklődött, mi az oka a sírásának. Zolika elmondta, hogy mióta az öltözőben öltöznek, a nagyok mindig nagyon csúnyán beszélnek vele (velük), lökdösik őt és a társait. Ezért nemcsak hogy nem akar átöltözni, de fél a testnevelésóráktól is.

Ön mit tenne, ha ezt tapasztalná?
Az osztálytanító felismerte a problémát és a test­nevelő kollégájával történt egyeztetést követően úgy döntöttek, hogy az osztályteremben öltöznek tovább a gyerekek. Ennek alapját az adta, hogy a helyzet valószínűleg rövid időn belül nem oldódott volna meg. Ezzel az egyszerű szervezési lépéssel egy csapásra megszűntek az öltözői konfliktusok, és Zolika osztálya sokkal nyugodtabban és biztonságosabban mehetett testnevelésórára.
Az idősebb osztály tanulóival természetesen megtörtént a szükséges elbeszélgetés. Az iskolában szokássá vált, hogy csak harmadik osztálytól öltöznek az öltözőben a kisiskolások, ezzel pedig jelentősen csökkent a konfliktusok mennyisége.

Az öltözői renddel kapcsolatban az iskolai szinten mindenkire érvényes szabályokat a házirend rögzíti. A következőkben egy ilyen példát mutatunk be.   

1. A tanulók a testnevelési órák előtt és után az öltözőket rendeltetés szerint használhatják tisztálkodás, átöltözés céljából.
2. Az öltözők kulcsát a testnevelők kezelik, ők nyitják az óra végén és zárják az óra előtt.
3. Az öltözőből a tanítási órát megelőzően csak a tanár utasítására jöhetnek ki a tanulók, ott kötelesek megvárni az óra kezdetét!
4. Az öltözők kulcsát tanuló nem veheti fel és nem kaphatja meg.
5. Az öltözőkbe tanuló a tanítási óra alatt nem léphet, a későn érkezők csak a szertárban öltözhetnek át.
6. Az öltözőkben hagyott értéktárgyakért, ruhaneműkért felelősséget nem vállalunk!
7. Az értéktárgyakat (pénztárcákat, ékszereket, mobiltelefonokat, …) a tanári szobában kell elhelyezni.
8. Az öltözőkben dohányozni TILOS!

  (…)

(23) http://www.poganysuli.hu/dok/testnev.pdf (letöltve: 2014. október 20.)

Mikor és hogyan léphetnek be a tanulók a terembe? Mit kell tenniük, ha beléptek? Hova menjenek? Mit csináljanak? Mi jelzi az óra végét? Mikor és hogyan hagyhatják el az órát?

Általános szabály, hogy a diákok csak a pedagógus felügyelete mellett léphetnek be a tornaterembe. Leggyakrabban tehát az osztály együtt megy a terembe, ezt követően a pedagógus irányításával kezdődik meg az óra. A tradicionális órakezdésnek jellemzően a „bevonulást” követő nagyság szerinti sorakozó az órakezdő alakzata, amit tornasornak szoktunk nevezni. Ezzel a gyakorlattal több okból sem értünk egyet. A 25-30 tanulóból álló egysoros vonal alkalmatlan érdemi kommunikáció folytatására. A sor vége sok esetben a tornatermek akusztikai jellemzői miatt akadályozott az órakezdéskor elhangzó információk megértésében. Mivel a pedagógus (a hagyományos jelentésadás miatt) a sor elején áll mind az órakezdéskor, mind az óra végén, a kisebbek (sor vége) kevesebb figyelmet kapnak, ami metakommunikációs üzenetet hordoz számukra. Az egysoros vonal további hátránya, hogy az osztály nagy részével nem lehet szemkontaktust kialakítani, akik általában ugyanazok a tanulók, így könnyen érezhetik az első pillanattól, hogy ők kevésbé fontosak, mint a magasabbak. A sor ráadásul a tanulók érintkezése miatt állandó lehetőséget kínál a rendbontásra, fegyelmezetlenségre, konfliktusra. A nagyság szerinti elrendezés pedig pszichés problémákat alakíthat ki hosszú távon (például kisebbségérzés, önértékelési problémák erősödése).

Egy harmadik osztályos testnevelésóra kezdésekor a gyerekeknek egysoros vonalba kellett ülniük egy meghatározott teremrészben. Mivel az alakzatot vonal nem segítette, ráadásul 26 tanulóról beszélünk ezért igazán nehéz volt valódi, egyenes vonalba ülniük. A pedagógus számára fontos volt, hogy ne legyen a vonal görbe, vagyis tökéletes legyen az alakzat. Úgy gondolta, ez nagyon fontos a fegyelmezettség megteremtéséhez. Addig nem kezdte meg az órát, amíg nem lett az elvárásához illeszkedően tökéletes a vonal, ami nagyjából 6 percet vett igénybe.

Ön szerint mi lett a várakozásának a következménye? Mi a probléma az ehhez hasonló helyzetekkel?

Megoldás

A várakozás következménye az lett, hogy egyre ingerültebben mondta a gyerekeknek, hogy „Még mindig nem egyenes!”. Teltek múltak a percek és a gyerekek is egyre feszültebbek lettek. Elkezdtek egymással veszekedni („Ülj már előrébb! Én jó helyen ülök!”). A kezdődő hangzavar persze még inkább nehezítette a helyzetet, további fegyelmezési kényszert generált. A tanórának mintegy 15%-a telt el így, ezzel a fölösleges várakozással. Az egysoros vonalnak sem szerepe, sem értelme nem volt a továbbiakban. Látszott, hogy ez egyáltalán nem volt megszokott és megtanult szervezési szituáció a tanulók számára.

Sokkal humanisztikusabb, kiválóan működő alternatív megoldások az alábbiak.

• Szétszórtan, közel a pedagógushoz törökülésben ülnek a gyerekek.
• Névsor szerint állnak több (2-3) sorba a gyerekek.
• Félkörben, kettős félkörben állnak a pedagógussal szemben.
• Négyes-ötös oszlopban bóják mögött ülnek a gyerekek, egymáshoz közel (sorakozó oszlop).
• Nem statikus az órakezdés, hanem az első pillanattól aktivizáljuk tanulóinkat.

A korszerű testnevelés módszertani ajánlások szerint az órakezdés pillanatától célszerű aktivizálni a tanulókat, amit aktív órakezdésnek nevezünk [109; 285].

Az aktív órakezdés olyan, rendszeresen alkalmazott, szokássá alakuló tevékenység, amely során a diákok már a tornaterembe/sportpályára lépés pillanatától aktívak lehetnek. Az aktív órakezdés nem feltétlenül része a tervezett bemelegítésnek, bár kétségtelenül többségében keringésfokozó hatású feladatokat takar.

Az aktív órakezdés elősegíti, hogy a diákok a testnevelésórákkal kapcsolatos kezdeti izgatottságukat (főleg kisiskolás korban) szabályozott körülmények között, előre meghatározott feladatokkal levezessék. A gyerekek a testnevelésórára mozogni jönnek, érdekes eszközöket használhatnak, játszhatnak, ezért rendszeresen izgatottá válnak a sok órás ülés után. Emiatt fordul elő oly sokszor, hogy a terembe lépés után azonnal elkezdenek nagy intenzitással futkározni vagy egyéb zavaró tevékenységet végezni. Szorítsuk ezt szabályok közé és az oktatási céljainkat szem előtt tartva építsünk a kezdeti lelkesedésükre! Néhány perces közepes és nagy intenzitású mozgást követően sokkal nyugodtabb légkörben tudunk a tanulási célokról és az órai tartalmakról beszélni a tanulócsoportunkkal, majd folytatni az órát, megkezdeni a bemelegítést. Tapasztalatunk szerint az aktív órakezdés nagymértékben segíti a motivációt, a tanórai fegyelem kialakulását és „büntetésmentességével” javítja az óra általános légkörét. A könyvhöz tartozó DVD melléklet két tanórája példákat mutat az aktív órakezdés megvalósítására.

Ez a tevékenység a gyakorlatban úgy valósul meg, hogy az óra előtt az ajtónál gyülekeznek a diákok, majd a pedagógus irányításával és az első feladatok rövid tisztázását követően a terembelépés pillanatától mozgásba lendülnek.

• A pedagógus előzetesen kijelöl egy téglalap alakú pályát, majd a terembe lépéskor elindítja a zenét. A cél, hogy folyamatosan, a zene ritmusát követve kezdjenek a diákok intenzív járást, majd futómozgásokat végezni a kijelölt területen. A zene leállításakor a tanulók a pedagógus körül vagy egy előre kijelölt helyen gyülekeznek és itt kezdődik a létszámellenőrzés, illetve az órai célok tudatosítása.
• A pedagógus előzetesen különböző mozgásútvonalakat jelöl ki a pályán bója segítségével. A diákok a terembe lépéskor felvehetnek egy szabadon választott labdát, majd labdavezetéssel kell a különböző mozgásútvonalakon haladniuk minél több útvonalat bejárva. Az aktivitás jelzésre, zenére indul és annak megállítására ér véget.
• A diákokat előzetesen csoportokra osztjuk és minden csoportnak nevet/számot adunk. A pedagógus a tornateremben lévő flipchart táblára vagy kiragasztott plakátokra írja ez egyes csoportok feladatait. 1-es csoport: folyamatos lassú futás a kijelölt területen; 2-es csoport: folyamatos labdavezetés helyben; 3-as csoport: folyamatos, könnyed ugrókötelezés; 4-es csoport: átfutások az előkészített koordinációs létrán. A csoportok körülbelül 30-45 mp-et vannak egy helyen, majd a zene leállításakor gyors forgással egy másik feladatot kezdenek meg.

Az aktív órakezdés további alternatív megoldása, hogy azok, akik gyorsan és fegyelmezetten öltöznek, azonnal mehetnek a terembe és meghatározott formában, előre rögzített módon elkezdhetnek bemelegíteni és gyakorolni. A tornateremben létesített letörölhető flipchart tábla nagymértékben segíti a célzott feladatok leírását, s ezzel a folyamatosan érkezők tájékoztatását. Ez a megoldás nagyon sok diákot motivál a gyors és fegyelmezett átöltözésre, ráadásul rendszeres alkalmazása erősíti az önálló, felelősségteljes magatartás kialakulását. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy ez a megoldás csakis akkor működhet, ha felügyeletet tudunk biztosítani a teremben és a diákok megfelelő személyes felelősséget mutatnak a feladatok iránt. Baleset esetén a felügyelet hiánya egyértelműen felveti a pedagógus felelősségének kérdését.

A zárótevékenységek célja az óra befejezéséhez kapcsolódó szokások kialakítása, amelyek a levezető gyakorlatokat (például stretching vagy relaxáció) és az óra végi tudatosítást követik. Érdemes ezt a lehetőséget rendszeresíteni és benne – elsősorban középiskolás korban – fokozatosan több önállóságot követelni, mintegy előkészítve a stretching és a relaxáció élethosszig tartó, önálló használatát. A zárótevékenységek lehetőséget teremtenek továbbá a diákok önértékelésére, az osztálykohézió növelésére, a tanóra nyugodt, csöndes, pozitív érzelmi állapotban történő elhagyására. Az „Aki kiesett, mehet öltözni!” és a „Sorakozó! (…) Egészségetekre!” típusú klasszikus, interakció és értékelés nélküli órabefejezéssel nem értünk egyet, nem javasoljuk alkalmazásukat. Elköszönésként ugyanakkor továbbra is javasoljuk az „Egészségetekre!”, a „Szervusztok!” és a „Viszontlátásra!” formulákat.

A tanóra végi tudatosítást követően a pedagógus arra kéri a diákokat, hogy állják őt körbe. A feladat: olyan távolságra állni a pedagógustól, amennyire az egyes tanulók önmagukat értékelik az adott órai tevékenységük, magatartásuk (órai munkájuk) alapján. A módszer segítségével azonnali és közvetlen képet kaphatunk az összes tanulónk önértékeléséről.
Mit tenne, ha az egyik tanuló nagyon messze állna Öntől, de sokkal közelebb kellene állnia? Mit tenne, ha egy másik tanuló túl közel helyezkedett, ugyanakkor az órai munkája ezt nem indokolja?

Hogyan történik a tanulók jelenlétének ellenőrzése? Mit tegyünk a felmentettekkel? Miként vonjuk be a felmentetteket a tanórába? 

A felmentettek általában orvosi vagy szülői igazolás birtokában kérnek felmentést. Ezekben az esetekben megfelelő megértést és elfogadást tanúsítsunk, nincs ugyanis jogunk felülbírálni az okokat. Pedagógiai szempontokat figyelembe véve sem célszerű kételkedni a felmentés jogosságában, valódiságában. Ha ez felmerül, akkor minden esetben a szülőt és az intézményvezetőt bevonva kezeljük a helyzetet. Tartózkodjunk a teljes csoport előtti, felmentéssel kapcsolatos információkéréstől és főleg a számonkéréstől. Az orvosi és szülői felmentések hátterében személyes ügyek húzódnak, ezért diszkrét kezelésük szükséges.

A felmentés jellege lehet részleges vagy teljes. Teljes felmentés esetén célszerű a felmentett tanulót aktívan bevonni a tanórába. Ez a felmentés okától függően történhet valamilyen önálló feladat megoldásával (természetesen valamilyen testneveléshez, egészséghez kapcsolódó tevékenységgel kapcsolatban), a pedagógus számára nyújtott közvetlen segítséggel, játékvezetői feladatokkal vagy társmegfigyeléssel. Erre vonatkozóan mindig kell a tarsolyunkban lennie valamilyen opciónak. Tapasztalatunk szerint a tétlen, unatkozó felmentettek gyakran válnak fegyelmezetlenné és kezdik zavarni a tanórákat.

Sokszor előfordul az is, hogy a tanítványok igazolás hiányában kérnek felmentést. Ennek is számos oka lehet és az elbírálás minden esetben négyszemközti, egyéni mérlegelést igényel. Különösen középiskolában jellemző, hogy a következő órák valamelyikén történő dolgozatírásra való felkészülés érdekében kérnek felmentést a tanulók. Ez a tény kimondatlanul is a testnevelés másodlagos tantárgyi megítélését jelzi. (Mikor fordul elő, hogy, mondjuk, matematikaóráról felmentést kérnek a diákok, hogy készülni tudjanak a testnevelés-számonkérésre?) Minden esetben gondoskodjunk tehát a felmentett tanulók bevonásáról annak érdekében, hogy minden testnevelési alkalommal gyarapodjon tudásuk, hasznosan töltsék idejüket és más tantárgyakéval azonos megítélés alá essenek.

A felmentettek ugyanúgy a pedagógus felelősségi körébe tartoznak, mint a többiek, ezért egyedül hagyni őket (például az öltözőben) nem lehet.

A részleges felmentés esetén nagyfokú figyelem mellett kell megterveznünk az adott tanuló aznapi tevékenységét. A részleges felmentések általában mozgásszervi problémákból erednek, amelyek nem zárják ki, hogy bizonyos feladatokat adaptált formában hajtsanak végre tanulóink.

A tanulói létszám és jelenlét ellenőrzése megszokott tevékenysége a testnevelésóráknak. A létszámellenőrzést a lehető leggyorsabban, leggördülékenyebb módon kell megoldani. A tanítványaink neveinek megtanulása ebből a szempontból is alapvető elvárás. Az egyesével történő névsorolvasás az év elején (első 1-2 hét), ismeretlen osztályok esetén kívül nem célravezető.

A hagyományos, sorakozó utáni katonás jelentéssel nem értünk egyet, mivel fölösleges kötöttséget és sok esetben azonnali fegyelmezési kényszert okoz. Alternatív javaslataink az alábbiak.

• A pedagógus az öltözőben kérdez rá, hogy ki hiányzik. A diákok azonnal válaszolni fognak a kérdésre.
• Számoljuk meg őket a terembe lépés pillanatában vagy a kezdő alakzatban (ha használunk ilyet) és ha hiányos a létszám, kérdezzük meg a felmentettet, a heteseket vagy a tesifelelősöket.
• A hetesek vagy a tesifelelősök óra előtt jelzik a hiányzókat.
• A felmentettek összeírják a hiányzókat az óra első 2 percében.
• Bevált megoldás, ha minden diáknak egy saját helye, jelzése van a terem egy jól körülhatárolt részén (például felfestett számok vagy pöttyök) és a pedagógus az üres helyek alapján rögzíti a hiányzókat.
• További megoldás, ha fix csoportokat alakítunk (4-6 csoportot) és a csoportvezetők jelzik minden esetben a hiányzókat a pedagógus felé.
• A bemelegítéskor vagy az óra további részében is megtörténhet az ellenőrzés különösen akkor, ha a pedagógus minden tanulót jól ismer és a létszám alapján azonosítani tudja a hiányzókat.

Mikor kezdheti meg a tanulócsoport a feladatot? Mikor kell befejezniük? Milyen jelzésekre kell figyelniük? Mit jelentenek a jelzések? Mit kell tenniük a jelzéseket észlelve?

A legalapvetőbb menedzsment jellegű feladat a tanórai jelzések megfelelő alkalmazása. Ha nem használnánk jelzéseket, nem is tudnánk órát vezetni. A jelzések célja az, hogy azonnal megragadják a figyelmet. A figyelemfelhívás vonatkozhat egy gyakorlat elkezdésére, megállítására, a gyakorlatok közötti váltásra vagy valamilyen egyéb feladat végrehajtására. A leggyakrabban valamilyen utasítást, tapsot, sípszót, esetleg vezényszót alkalmazunk jelzésként.

A testnevelésórán minden feladat jelzésre induljon. Az indítójel különösen fontos olyan feladatoknál, amelyek hirtelen nagy sebességű mozgással kezdődnek. A fogójátékok tipikusan ilyenek, amelyek szervezésére az alábbiakban kínálunk egy jól bevált példát.

Az 1. osztályos gyerekek a pedagógus közelében ülve végighallgatják a fogójáték szabályait. A pedagógus kiválasztja a két fogót, de elfelejti magához rendelni őket és a gyerekek még nem tanulták meg, hogy minden játék, jelzésre indul. Mivel a kiválasztott fogók azonnal meg akarják a társaikat fogni, a többiek pedig menekülni akarnak, ezért sokan hirtelen felpattanva megpróbálnak elfutni.

Vajon mekkora a valószínűsége, hogy összeszaladnak a gyerekek, rálépnek egymásra, vita alakul ki a fogók és a menekülők között? Mit kellene tenni a biztonságos játékkezdés érdekében?

Megoldás

A fogójátékok esetében az alábbi szervezési lépéseket javasoljuk.

1. Nyugodt légkörben mondjuk el a szabályokat!
2. Válasszuk ki a fogókat és hívjuk őket magunk mellé!
3. Jelöljük meg őket (például szalaggal) és fogjuk meg a kezüket, vállukat.
4. „Meneküljetek!” utasításra engedjük elfutni a többi tanulót, majd néhány másodperc múlva a fogók elengedésével (vagy egyéb jelzésre) adjunk szabad utat a fogóknak is és kezdődjön a játék!

A szóbeli jelzések talán a leggyakoribbak az órákon. A szóbeli jelzésekkel kapcsolatos elvárás, hogy megfelelően hangos és érthető legyen a tanulók számára. A 10. táblázat a leggyakoribb szóbeli jelzéseket mutatja.

A szóbeli jelzések nagy területen, szabadtéren nehezen észlelhetők, illetve különösen a labdás gyakorlatok megállítására ritkán alkalmasak. Hozzátéve, hogy a folyamatos hangos beszéd és kiabálás könnyen hangszálproblémákhoz, betegséghez vezethet [286]. A testnevelésben még kevéssé elterjedt technikai eszköz, de kiváló és hangszálakat kímélő, egészségvédő megoldást nyújt a kihangosító, vezeték nélküli mikroport.

A nem szóbeli jelzések közül a taps és a sípszó a leggyakoribb. Mindkét esetben fontos, hogy a teljes csoport hallja a hangot. Ha nem megfelelő a jelzés hangereje, balesetveszélyes helyzetek alakulhatnak ki, mivel a fél osztály hirtelen megáll, a másik fele pedig nem hallva a jelzést tovább folytatja a gyakorlást. A hangjelzést síppal vagy szájjal (fütty) is adhatjuk. Az ujjak használata a füttyszóhoz nem javasolt, mivel egyrészt nem higiénikus (előtte és utána eszközök sokaságát fogjuk meg), másrészt egy érintéssel járó későbbi segítségadásnál negatív érzést válthat ki a tanulókból.

Megjegyezzük, hogy a a túlzott és nagy hangerejű sípszóhasználat – különösen kis területen, indokolatlanul – rendkívül zavaróvá válhat a tanulási légkör szempontjából. Gondoljunk csak a hangos sípszóra vezé­nyelt gimnasztikai gyakorlatok negatív hatásaira vagy a fegyelmező eszközként alkalmazott fülsüketítő sípszóhasználatra! Használjuk tehát meg­felelően és mértékkel!

A taps esetében ugyancsak szempont a hangerő, amit megfelelő tapstechnikával lehet elérni. Bátran alkalmazzuk a tapsot minden életkorban!

A taps és a sípszó mellett egyéb hangképző eszközöket is igénybe vehetünk. A dob, a duda, a csengő, illetve a zene elindítása és megállítása ugyancsak megfelelő eszközök, ráadásul színesebbé teszik a mindennapi gyakorlatot. A zene használatának fontosságát kiemeljük, hiszen motivációs erővel bír a tanórák során. Amikor elindul a zene, a diákok elkezdik a gyakorlást. Ha megállítjuk, akkor pedig befejezik és figyelnek a további instrukciókra. A távirányítható zenei lejátszók ma már könnyen elérhető oktatástechnikai eszközök.

Főleg alsó tagozaton jellemző megállítási és fi­gye­lemfelhívási forma, hogy a pedagógus felemeli a kezét a levegőbe. Ezt azonban csak speciális esetekben tarjuk célravezetőnek, nagy sebességű, odafigyelést igénylő feladatok esetében semmiképpen. Ennek egyszerű oka, hogy a gyerekek különböző időpillanatban fognak megállni (hiszen nem ugyanakkor veszik észre a jelzést), ami mindig baleseti kockázatot rejt magában. Ellenben, ha a tanulók csoportokban, ülő helyzetben helyezkednek el a gyakorlóterületen és szeretnénk, ha közel jönnének hozzánk például valamilyen magyarázat érdekében, a kar felemelése megfelelő eljárás lehet.

A nem szóbeli jelzések esetében figyelnünk kell a jelzések konzekvens alkalmazására. A feladatok megindítását általában egy jelzéssel kezdjük, míg a megállítást két-három rövid vagy egy hosszú jelzéssel. Választhatunk ötletes megoldásokat is, például jelzésritmusokat (rövid-hosszú-rövid, rövid-rövid-hosszú, hosszú-rövid-rövid). A jelzésritmusok alkalmazása a pozitív fegyelmezés egyik módszere is lehet, amikor a pedagógus által diktált tapsritmust a diákoknak vissza kell adniuk, le kell utánozniuk, ezzel általában abba is hagyják rendbontó viselkedést. A módszer alkalmazására jó példákat láthatunk az Oktatófilm az alternatív játékok iskolai alkalmazásához című módszertani kiadványunkban [287].

A feladatok kezdésével kapcsolatban kiemelünk még egy olyan technikát, ami segít megelőzni azt, hogy a tanulók az instrukciók befejezése előtt elinduljanak gyakorolni. A rutinos pedagógusok sok esetben fűzik bele az instrukciójukba, hogy „amikor azt mondom, hogy…” vagy „ha meghalljátok a jelzést, akkor...”. Ezzel a megoldással előbb közöljük tehát, hogy mikor és csak azután mondjuk meg, hogy mit várunk a tanulóktól. Ez növeli a fegyelmezettséget és segíti az instrukciók végighallgatását.

Mit tegyenek a tanulók, ha megállítottuk a feladatot? Hogyan vonjuk magunkra a tanulók figyelmét?

A feladatok megállításakor nemcsak maga a megállás a fontos. Az is lényeges, hogy a megállást követően mit kell tennie a diákoknak. Leggyakrabban a stop jelzés következményeként a diákoknak azonnal csöndben kell maradniuk és testtel a pedagógus felé fordulva, szemkontaktus mellett kell várni a további instrukciókat (teljes testfókusz). Kisiskolás tanulók esetében mindenképpen célszerű a megállítást követően ezt törökülésben (kezeket a térdre rakva) megkövetelni. A további feladatok ebből a helyzetből következhetnek. Ha túl nagy térben vagyunk, akkor a megállást követően célszerű magunkhoz közel hívni a gyerekeket, majd az instrukciókat követően visszaengedni őket az eredeti helyükre és újraindítani a gyakorlást.

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy minden tevékenységet sokat kell gyakorolni, meg kell tanulni ahhoz, hogy az szokássá váljon. Ahogy a diákok eltévesztik a játékszabályokat, úgy a tanórai szokásokkal kapcsolatban is tévesztenek. Van, aki többet, van, aki kevesebbet. A jelzések konzekvens alkalmazása és az elvárt reakció figyelemmel kísérése rendszeres tanórai feladatunk, előkészítésükben a játékos feldolgozás nagyszerű megoldást kínál.

Egyszerű, de a gyerekek körében kedvelt játék a következő. A diákok meghatározott mozgásformával (például oldalazófutással, galoppszökdeléssel), ütközés nélkül mozognak a térben. A pedagógus jelzésére azonnal meg kell állniuk és a pedagógus felé kell fordulniuk testükkel és figyelmükkel egyaránt.
Mind a mozgásformát, mind a megállás és megindulás módját, illetve a jelzést szabadon alakíthatjuk a gyermekek érdeklődéséhez, életkori sajátosságaihoz, valamint magához a tananyaghoz.
A sorakozójátékok ugyancsak ebbe a csoportba sorolhatók, alkalmazásuk pozitív módon támogatja a különböző alakzatok megtanulását.

Mikor és hogyan vehetik fel a tanulók az eszközt? Mik az egyes eszközökkel kapcsolatos balesetvédelmi szabályok? Mit kell tenniük az eszközzel, ha meghallják a stopjelzést? Mit tehetnek és mit nem tehetnek az adott eszközzel?

A testnevelésórán használt szerek és eszközök használata nagyfokú odafigyelést igényelnek a diákoktól és megfelelő előkészítést a pedagógusoktól. Az eszközök önmagukban izgatottságot, frusztrált helyzetet generálnak, ami az alapzaj növekedésében, az önkontroll csökkenésében – extrém esetben az elvesztésében – nyilvánul meg. Szervezési feladatként pedig jelentős időt tud elvenni az órából, ami csökkenti a tanóra aktivitási szintjét.

Az órák előtt az eszközöket célszerű olyan felelősökkel kikészíttetni, akik megbízhatók és felelősségteljesen képesek a gyakorlóhelyekre mozgatni azokat. A diákok szemében „tesifelelősöknek” lenni komoly jutalom, elismerés. Törekedjünk arra, hogy ezt a bizalmat a hónapok és évek során a lehető legtöbb tanulónak biztosítsuk. A gyerekek általában versenyeznek a tisztségért, ezért a jelölés akár egy hosszabb időszak tanórai teljesítményeinek elismeréseként is szolgálhat. Célszerű tehát, ha havonta választjuk ki, hogy ki az a két tanuló, aki megérdemli a „tesifelelős” tisztséget. Az eszközökkel kapcsolatos óra előtti és utáni teendőket általában rábízhatjuk tehát a felelősökre.

Általános alapszabály, hogy az eszközöknek órakezdéskor a gyakorlóhelyen kell lenniük és a gyors, pontos eszközfelvétel érdekében több helyszínen is elérhetőnek kell lenniük.

Ha szerencsénk van, a szertár közvetlenül a tornaterem mellett van, így ha esetleg elfelejtettünk valamit, akkor könnyedén pótolhatjuk. Kérjük meg a tesifelelősöket az eszközök pótlására! Ne feledjük, hogy az osztályt soha nem hagyhatjuk felügyelet nélkül!

Általánosságban elmondhatjuk, hogy az eszközökkel kapcsolatos döntéseinket annak fényében tudjuk meghozni, hogy milyen előképzettségű, életkorú osztályunk van, mennyire képesek felelősségteljesen viselkedni, milyen eszközök használatáról van szó és hány darab eszköz áll rendelkezésünkre.

Az eszközök kikészítésekor ügyelnünk kell az eszközök típusára és mennyiségére. Sokszor az eszközök elégtelen száma kívánja meg a speciális csoportalakítási, gyakorlási formákat. Ideális esetben minden tanulónak jut eszköz, de ez sajnos legtöbbször nincs így. Tapasztalatunk szerint annak is örülhetünk, ha páronként adott egy jó minőségű eszköz. Másként megközelítve: az elérhető eszközmennyiség visszahat a tananyagfeldolgozás szervezeti kereteire, vagyis az óratervezést befolyásoló alaptényező.

A legtöbb konfliktus diák-tanár és diák-diák viszonylatában is az eszközhasználat körül szokott kialakulni. Az eszközökkel kapcsolatos megfontolások között első helyen szerepel az eszközök felvételének kérdése. Javaslatunk, hogy az eszközöket az óra előtt, megfelelő mennyiségben és biztonságosan helyezzük el a terem különböző részeiben. Tanítsuk meg, hogy mit és mikor tehet, továbbá mit nem tehet az eszközzel az osztály, természetesen a balesetmegelőzési szempontokat is kiemelve.

Egyetlen hálóból vagy tárolószekrényből 25-30 tanuló egyes oszlopban történő eszközfelvétele a legkevésbé célravezető eljárás, egyszerűen időpocsékolás.

Hatékony alternatívákként javasoljuk a következőket.

• A diákok csoportokban, a csoportok számára elkülönített helyszínekről, egymást követve veszik fel az eszközöket.
• A csoport egyik tanulója viszi a csoportjának előkészített eszközöket és ő osztja ki a társainak.
• Minden tanuló egyesével veszi fel az eszközt a már előkészített és szétszórtan elhelyezett eszközökből.
• A gyerekek valamilyen fogójáték segítségével veszik fel az eszközöket. (például növekvő fogó labdával. Akit megfognak, labdát vesz és fogóvá válik).

Ha az eszközök nem állnak megfelelő minőségben és mennyiségben rendelkezésre és nem megfelelően szabályozott az eszközfelvétel, akkor „ádáz küzdelem” szokott kibontakozni, főleg a kisebbeknél. A gyerekek számára fontos ugyanis, hogy milyen színű, melyik típusú eszközt „kaparintják meg”. Ez a későbbi életkorokban átalakul az eszköz minőségével, márkájával kapcsolatos konfliktusokká. Oda kell tehát figyelnünk arra is, hogy a népszerűbb eszközöket ne mindig ugyanazok birtokolják.

Az 1. osztályos gyerekek alig várják, hogy végre a labdával gyakorolhassanak. A pedagógus egy hálóban hozza be a gumilabdákat és egyesével osztja ki a tanulóknak. A sor végén álló Péter azonban sírva kiül a padra, mert nem azt a színű labdát kapta, amit szeretett volna.
Ön mit tenne? Hogyan lehetne pozitív módon megoldani a helyzetet? Miben hibázott a pedagógus?

Megoldás
A legalapvetőbb hiba az egyesével történő kiosztás volt. Ezt a korábban javasolt eszközkiosztási javaslatok alkalmazásával célszerű kezelni. Az „eszközvita” azonban így is gyakran előfordul. Egyszerű és gyors megoldás ilyenkor, ha segítséget kérünk a többiektől és megpróbáljuk elcseréltetni a problémás eszközt. Biztosan találunk valakit, aki cserélni fog. Ha pedig mégsem akad jelentkező, akkor adjuk át a magunknak fenntartott eszközt. A pedagógussal elcserélt eszköz nagyon vonzó a gyerekek számára és egycsapásra feloldja a szomorúságot.

Miután a tanulóink felvették az eszközüket, tudniuk kell, hogy mit és hogyan tegyenek vele. A szervezés itt is lényeges szempont. Kérdés, hogy mikor vetessük fel az eszközöket. A válaszunk egyértelműen az, hogy csakis a szervezési feladatokat követően. Első lépésben mindig alakítsuk ki a párokat/csoportokat, majd építsük fel a gyakorlóhelyeket. Az osztály fegyelmezettségétől függően dönthetünk, hogy ekkor vetetjük fel az eszközöket vagy a konkrét feladatismertetés után. Az eljárás, amit érdemes megjegyeznünk az „először szervezz, utána taníts!” módszere [109].

Idősebb korban a feladatközlést követően a diákok felvehetik az eszközt és azonnal megkezdhetik a gyakorlást. Bátran engedjük, hogy akik gyorsabban vették fel az eszközöket, megkezdhessék a feladatot, ne kényszerítsük őket arra, hogy megvárják az egész osztályt!

Például: „Jelre vegyétek fel a labdát, keressetek magatoknak egy üres helyet és kezdjétek helyben vezetni a labdát!”

Akik pedig lassítják a folyamatot és kevésbé együttműködők, azok esetében személyes kontaktus felvételére van szükség.

Hasznos lehet, különösen labdák használatakor, ha az eszközfelvételt követően adunk fél-egy percnyi időt, hogy szabadon (de kontrollált módon) pattintsák, görgessék, esetleg dobják a labdát a gyerekek. Miután alábbhagyott az izgatottságuk, rendezett módon meg tudjuk kezdeni az oktatást.

Az eszközzel csak a pedagógus által meghatározott eszközkezelési formáknak megfelelően szabad bánni. Például a dobásgyakorlatok közben tilos ütni vagy rúgni a labdát. Ennek betartása a balesetmentes testnevelésórák elemi feltételét jelenti. A gyakorlás közben sokszor előfordul, hogy a testnevelő megállítja a tevékenységet és segítséget ad, hibát javít vagy éppen új gyakorlatot közöl. Ezekben az esetekben a diákok teljes figyelmére szükség van, vagyis az eszközzel nem szabad játszadozni. A labda hashoz szorítása, ölbe vétele, láb közé szorítása könnyen ellenőrizhető és viszonylag stabilan, hosszabb ideig is kivitelezhető. Ha ez sem vezet célra, akkor bátran tetessük le a labdát a földre és ne engedjük, hogy megérintsék a tanulók addig, amíg a pedagógus beszél!

Nincs kétségünk afelől, hogy a kicsiknél az eszközprotokoll tanulási fázisában sokszor ki fog esni, le fog pattanni a labda. A későbbi életkorokban ez akár a rendzavarás szándékával is megtörténhet. Emlékeztessük azonban minden esetben a diákokat, hogy mi a feladatuk jelzésnél és mit kell tenniük a labdával! Így fogják megtanulni az elvárt magatartásformát és egyre kevesebbet zavarják majd az órát. Előbb-utóbb saját belső igényükké fog válni a nyugodt közeg, hogy gyorsan megkezdhessék a következő érdekes feladat tanulását. Ha néhány tanuló szándékosan megzavarja az instrukciók elmondását, az első figyelmeztetés után vetítsük előre számukra következményként az eszköz elvesztését és a feladatból történő időleges kiállításukat. Ez az eljárás egy csapásra meg szokta oldani a helyzetet. (24)

(24) Erről bővebben írunk az 7.6.6. alfejezetben.

Mikor helyezkedünk megfelelően a térben? Milyen alakzatokat alkalmazunk leggyakrabban és hogyan helyezkedjünk az alakzatban? Mit jelent a sor, az oszlop? Hogyan lehet kört alakítani? Mi a szétszórt alakzat?

A tanórák vezetésének egyik legkritikusabb pontja, hogy a pedagógus hogyan helyezkedik az osztályban. Kezdő pedagógusok gyakori hibája, hogy folyamatosan a terem közepén állnak, így a tanulók felét sem tudják szemmel tartani. Alapszabály, hogy minden pillanatban látnunk kell a teljes osztályt, instrukciókat az osztály számára pedig kizárólag úgy adjunk, ha mindenkit látunk! Nem helyes tehát a terem közepéről magyarázni, miközben sokaknak háttal állunk. A „Hátra a falhoz!” módszertani eljárás segít emlékezni arra, hogy a faltól mindig van esély az egész osztályt figyelemmel kísérni. Ha tehát bemegyünk például tevőleges segítséget adni a terem közepére, jusson eszünkbe, hogy mielőbb át kell tekintenünk a történéseket, amihez a fal felé kell közelítenünk!

A tanulócsoport áttekintésének és a hatékony tanulási folyamatnak feltétele, hogy milyen módon rendezzük el a csoportokat és az egész osztályt a térben, valamint, hogy mekkora térben dolgozunk. A sor, az oszlop, a kör, a félkör és a szétszórt elhelyezkedés olyan alapvető alakzatok, amelyeket rendszeresen használunk testnevelésórán.

A csoportalakítás leggyakoribb, hagyományos módjai között kell említenünk azt, amikor sorakozóból nyitódással vagy számolással alakítunk csoportokat. A kötött, rendgyakorlat jellegű tevékenységekkel történő pár- és csoportalakítások sok esetben érdektelenséget és unalmat váltanak ki a tanulókból, ami negatívan hat a testnevelésórák affektív célokat támogató hatásrendszerére.

Egy szétszórt alakzatban végzett gyakorlatot követően a pedagógus csoportokat kíván kialakítani. Beállítja egysoros vonalba a tanulókat, majd számozással beosztja őket. 1-es, 2-es, 3-as, 4-es, 5-ös és így tovább a kialakítandó csoportok számáig. Ha kész van a sorszámok kiosztásával, akkor azt kéri, hogy minden diák álljon a vele azonos számot kapott csoportvezetője mögé. Ezzel készen vannak a csoportok.
Mit gondol, milyen problémák merülhetnek fel ennél a csoportalakítási módnál? Körülbelül mennyi ideig tarthat?

Megoldás
A számolással történő csoportalakítás működő megoldás, de mégsem annyira hatékony, mint más eljárások. A diákok gyakran konfliktusba kerülnek a mellettük álló társukkal, mert a nekik jutó szám (és csoport) nem megfelelő számukra, mert nem a barátjukkal vagy a „jobb” csoporttal kerülnek egy társaságba. Ebből tolakodás és fegyelmezetlenség alakulhat ki. Főleg 1–3. osztályban gyakori, hogy a gyerekek elfelejtik a számukat és tanácstalanná válnak. Mindezek hatására az időszükséglet jelentősen megnövekedhet, konfliktusok alakulhatnak ki, ami kedvezőtlenül hat az óra hatékonyságára és a tanulási környezetre.

Tapasztalatunk szerint a pár- és csoportalakítás módszereként a mai napig alkalmazott, berögzült eljárás a csapatkapitányos választás. Ilyenkor az osztály legügyesebb és/vagy legmegbízhatóbb tanulói (csapatszámtól függően) egyesével vagy kettesével választják az osztálytársaikat a csoportjaikba. Egyre fogy a tömeg és a végén szinte minden alkalommal a kevésbé ügyes vagy éppen beilleszkedési nehézségekkel küzdő tanulók maradnak. Rendkívül nehezen kezelhető pedagógiai szituációk jelennek meg, az eljárásnak szinte természetes velejárói a viták, a kirekesztő magatartás megjelenése, az utolsók elutasítása. Ezen a helyzeten csak ront, ha a gyengébb képességű vagy a közösségben kevéssé elfogadott tanulókat jelöljük ki kapitányokká. Ha a minőségi testnevelés esélyegyenlőségre és érzelmi biztonságra törekvő szemléleti kerete vezeti a pedagógiánkat, akkor kerüljük el a nyílt csapatkapitányos választást és törekedjünk olyan alternatív megoldások alkalmazására, amelyek közösségépítő és nem közösségromboló, önértékelést rongáló hatásúak. Fontos kérdésnek tartjuk tehát, hogy milyen módon lehet a diákok aktív bevonásával, szociális értelemben is produktív módon párokat, csoportokat alakítani.

A pár- és csoportszervezés eljárásai többféle szempontból rendszerezhetők.

1.     Előre meghatározott párok, csoportok alakulnak a pedagógus döntése alapján.

• Ilyenkor a pedagógus az óra előtt alakítja ki az adott tevékenységhez szükséges párok/csoportok név szerinti összetételét, majd a kész csoportbeosztást kifüggeszti a tornaterembe egy megszokott helyre. Amikor időszerűvé válik, a pedagógus felolvasással sorolja be a gyerekeket vagy a kifüggesztett beosztás alapján egyszerűen mindenki megtalálja a csoportját.
• A csoportok összetétele a céljainktól, a tananyag természetétől függően változhat. Figyelembe vehetjük a baráti kapcsolatokat, szociális tényezőket, a képesség és készségszinteket (mozgásügyességet), a testalkati tényezőket (például torna- vagy küzdőgyakorlatok esetében ilyen a testtömeg, a testmagasság, az erőszint) vagy az adott feladattal kapcsolatos tudásszinteket.

2.     Előre meghatározott párok, csoportok alakulnak a diákok döntése alapján.

• Jellemzően a többfős csoportok kialakításánál célszerű az alkalmazása annak a metódusnak, amikor az előre kijelölt csoportvezetők az óra előtt, egymás között tanácskozva választják ki a társaikat. Összeírják a neveket, majd az óra folyamán felolvasással magukhoz hívják a választottjaikat. Fontos, hogy mindenki szerepeljen a csoportokban (senki ne maradjon ki).
• Az összeírás vagy kiválasztás tanóra közben is megtörténhet, amíg a többiek valamilyen feladatot végeznek vagy játszanak.

3.     Párok, csoportok kialakítása a véletlen (szerencse) vagy kvázi véletlen alapján.

         Lehetőségünk van a szerencsét segítségül hívni a pár- és csoportalakításokkor. Általános tapasztalat, hogy a vak szerencse által eldöntött szituációkat a gyerekek elfogadják és tiszteletben tartják.

         Az óra előtt, a bemelegítés közben vagy közvetlenül a feladat előtt valamilyen jelzéssel jelöljük meg a diákokat. A jelzés célszerűen egy eszköz (labdaszín, -típus), karszalag (szín), jelzőtrikó (szín), jelzőszalag (szín) vagy bármilyen jól elkülöníthető jel legyen. A jelölés lehet véletlenszerű vagy tudatosan irányított. A tudatosan irányított, kvázi véletlenszerű megoldás azt jelenti, hogy bár a gyerekek számára véletlennek tűnik a pár vagy csoportalakítás, a valóságban a pedagógus előre kitalálja, hogy ki kivel kerüljön össze.

         Véletlenszerű eljárások az alábbiak.

• A legközelebb álló társat kell választani.
• Párválasztás 3 mp alatt. (A pedagógus hangosan elkezd számolni háromtól visszafelé, ezalatt párt kell találni).
• Azonos tulajdonság: születési hónap, csillagjegy, hajszín, hajhossz, szemszín, cipőszín…
• Olyan társ választása, akivel ma még nem dolgozott együtt az illető.
• Azok alkotnak párt, akik együtt ülnek az osztályteremben.
• Olyan párt kell talánia a tanulónak, akivel, úgy érzi, hatékonyan tud együttműködni.
• A csapatkapitányokhoz névsor szerint kerülnek a tanulók.
• A csapatkapitányok választhatnak névkártyákat vagy napló szerinti sorszámokat húzva kalapból.

Természetesen számtalan egyéb, kreatív ötlet is felmerülhet.

A diákok szabadon vagy valamilyen kötött mozgásformával haladnak a játékterületen. Jelre a lehető legrövidebb idő alatt minden tanulónak párt kell találnia úgy, hogy társával szembe állva megfogja annak mindkét kezét. Kiváló ötlet, ha a terem közepén egy „barátság bóját” létesítünk [134 nyomán]. Akinek nem jut pár, ehhez a bójához kell futnia, ahol még van esélye társat találni.  A kirekesztettség érzése ezzel a megoldással nem kerül előtérbe. Ha páratlanul vannak a csoportban, akkor a pedagógus bekapcsolódhat a játékba vagy engedélyezzen egy háromfős csoportot.

Variációk

Bármilyen felületet, testrészt megadhatunk találkozási pontként (cipőorr, váll, térd), de kérjük, hogy a párok nézzenek egymás szemébe. Bármilyen mozgásformából következhet a pártalálás.

Megjegyzés

Hívjuk fel a figyelmet, hogy kétszer ne legyenek egyforma párok, vagyis mindig más személyt kell találni! Ezzel megelőzhető, hogy a legjobb barátok elkezdjék a játék folyamán egymást keresgélni. Cél tehát, hogy a játék végén mindenkinek legyen párja. A pártalálást segíthetjük, ha a meglévő párok ülésben várják a játék végét. Fontos szemléleti kérdés, hogy senki ne maradjon a játék végén egyedül, mivel a befogadást és elfogadást szeretnénk erősíteni, nem a kirekesztést. Ebből fakadóan a „cica legyen, akinek nincs párja” (az utolsónak nem marad pár, ő a cica) nevű játékot nem javasoljuk.

Mit tegyünk a későkkel? Mit kezdjünk a felszereléshiánnyal? Engedélyezzük-e a folyadékfogyasztást óra közben? Kiengedjük-e a mosdóba a diákokat? Mit tegyünk, ha valaki megsérül? Mit tegyenek a tanulók, ha megszólal a tűzjelző?

A késések, ha nem is mindennaposak, de sűrűn előfordulnak a tanóráinkon. A késés lehet osztályszintű, csoportos vagy egyéni. A késések hátterében számos ok állhat, amely nem minden esetben a diákok felelőssége. Az osztályszintű késés általában az előző óra végének be nem tartásából következik. Ilyenkor jelezzük a problémát az illetékes pedagógus kollégának. Ha kisebb csoportban, 2–4 tanuló késik, annak is lehet valamilyen iskolai kötelezettségből fakadó oka, de felmerülhet természetesen, hogy szándékosan nem érnek oda órakezdésre. Az egyéni késések is következhetnek több okból. Javaslatunk, hogy ilyenkor ne várjunk a későkre, hanem kezdjük meg az órát időben. Ha a feladat nyilvánvaló, akkor kapcsolódjanak be a tanulók, ha azonban pedagógusi instrukció szükséges, akkor meg kell várniuk azt a helyzetet, amikor lehetőség van a pontos információ megadására. Megkérhetünk egy tanulót is, hogy mondja el a feladatot a késő(k)nek. Amennyiben a késés olyan mértékű, hogy az osztály már a bemelegítésen is túl van, akkor fokozottan figyeljünk, hogy a késők is be tudjanak melegíteni.

Az iskolai testnevelésórák rendjéhez hozzátartozik, hogy a tanulók az utcai ruhájukat lecserélve sportruházatban és sportcipőben vesznek részt a tanórákon. Ennek elsődlegesen egészségvédelmi okai vannak, mivel a sportruházat biztonságos testnevelésórai részvételt tesz lehetővé. Az oktatási jogok hivatalába számos kérdés érkezik a testnevelésórákkal kapcsolatban, amelyek között természetesen a felszereléssel kapcsolatosak is felmerülnek. Nézzünk néhány konkrét állásfoglalást ezzel kapcsolatban egy korábbi tanulmányunk nyomán [245; 246].

1. „Egy szülő azzal a kérdéssel fordult hozzánk, hogy milyen körülmények között lehet a testnevelés órát a szabadban megtartani, mivel gyermekének esőben kellett futnia az órán. A Magyar Köztársaságban alkotmányos alapjog a tanítás szabadsága, amely a pedagógus számára többek között magában foglalja a tananyagnak, a nevelés és tanítás módszereinek szabad megválasztásához való jogot. E jogot azonban csak mások jogainak sérelme nélkül, a jogszabály által meghatározott keretek között lehet gyakorolni. Önmagában az, hogy szabadtéri foglalkozás keretében tartják meg a testnevelés órát, nem okoz jogsérelmet. A nevelési-oktatási intézménynek azonban gondoskodnia kell a rábízott gyermekek, tanulók felügyeletéről, a nevelés és oktatás egészséges és biztonságos feltételeinek megteremtéséről. Amennyiben a pedagógus olyan körülmények között szándékozik megtartani az óráját, amely veszélyezteti a tanuló testi épségét – például, ha a testneveléstanár nem megfelelő öltözékű tanulókat a hidegben futtat –, sérül a tanuló biztonságos és egészséges környezethez való joga, a pedagógus pedig elmarasztalható döntéséért.” (K-OJOG-596/2002.)
2.  „Egy beadványozó arról kért tájékoztatást, hogy a testnevelésórán használt öltözékre nézve milyen kötelező szabályok vannak a tanulók számára. A fenti álláspontunkról szóló tájékoztatás mellett felhívtuk a beadványozó figyelmét a következőkre. A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény 19. § (2) bekezdése kimondja, hogy a pedagógus – a minőség, típus és ár megjelölése nélkül – olyan ruházati vagy más felszerelés beszerzését kérheti a tanulótól, amely nélkülözhetetlen az általa tartott tanórai foglalkozáson való részvételhez, illetve a tanított tananyag elsajátításához és amelyet a tanórai foglalkozáson egyidejűleg minden tanulónak rendszeresen alkalmaznia kell. A jogszabály rögzíti, hogy minőség, típus és ár megjelölése nélkül határozhatja meg a pedagógus a felszerelést. Tekintettel az előbbiekre, álláspontunk szerint egy olyan ruházat előírása, amelybe a testnevelésórán át kell öltözni, nem tartozik a szabadságjog jogszerűtlen korlátozásai közé. Az öltözék esetében azonban a szín előírása nem tekinthető a tanórai foglalkozáson történő részvételhez nélkülözhetetlennek, mással nem helyettesíthetőnek.” (K-OJOG-1229/2005.)
3.  „Egy szülő kért tájékoztatást hivatalunktól gyermeke ügyében. A panaszos állítása szerint a tanuló testnevelés-felszerelése eltűnt a szekrényéből, amit jelzett testneveléstanárának. A pedagógus azonban nem vizsgálta a felszerelés eltűnésének az okát, hanem felszólította a tanulót, hogy utcai ruhában végezze el a testnevelési gyakorlatokat. A szülő méltóságsértőnek és balesetveszélyesnek érezte a tanár eljárását. Tájékoztattuk a beadványozót, hogy az általa leírtak felvetik oktatási jogok sérelmét. A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. tv. 19. § (1) bekezdésében foglaltak alapján ugyanis a pedagógust munkakörével összefüggésben megilleti ugyan az a jog, hogy a nevelési, illetve pedagógiai program alapján a nevelés és tanítás módszereit megválassza. Ennek azonban korlátját jelenti, hogy nem alkalmazható olyan fegyelmezési eszköz, amely alkalmas lehet a tanuló legalapvetőbb jogainak, az emberi méltósághoz és a testi épséghez való jogának megsértéséhez. Amennyiben azonban olyan helyzet áll elő, amelyben a nevelési, tanítási módszer alkalmazása miatt veszélybe kerül a tanuló testi épsége, a pedagógus elmarasztalható döntéséért. A testnevelésórára előírt speciális felszerelés elsődleges célja, hogy a tanórai feladatok végrehajtása során a gyermekek ne sérüljenek és a balesetveszélyes helyzetek ilyen módon elkerülhetőek legyenek. Amennyiben a pedagógus ezt figyelmen kívül hagyja, úgy ezzel a magatartásával veszélyezteti, sérti a tanulói jogokat.” (K-OJOGB-637/2007.)

A felszereléssel kapcsolatban tehát kijelenthető, hogy annak megléte alapvető elvárás a testnevelésórákon. Szín, minőség, típus (például kötelező tornadressz a lányoknak) és egyéb jellemző azonban csak kérés, ajánlás lehet, s nem lehet kötelezettség. Ettől függetlenül a gyakorlatban jól bevált, hogy az iskolák, illetve az egyes osztályok saját színt vagy speciális felirattal ellátott pólót kínálnak a testnevelésórákhoz. Ha uniform felszerelést szeretnénk a tanóráinkon, akkor egyrészt azt a szülőkkel minden esetben egyeztetnünk kell, másrészt annak olyannak kell lennie, amit a tanulók is szívesen viselnek. A pólók mind a fiúknak, mind a lányoknak megfelelő megoldást jelentenek, ugyanakkor tapasztalatunk szerint különösen a lányokat zavarja egy idő után a hagyományos, feszülő tornadressz, ami az egyik gátjává is válhat a serdülőkorú lányok testnevelésórai motivációjának (testképproblémák). A javasolt felszerelés tehát legyen szerethető és elfogadható a tanulók számára.

A diákok számára minden esetben biztosítani kell, hogy alapvető szükségleteik kielégítése érdekében a mosdóba mehessenek óra közben. Életre szóló rossz emlék lehet, ha véletlenül „baleset” történik az órán. Ilyen leginkább a kisiskolásoknál fordulhat elő, ha például egy elsős tanulónk nem mer kikéredzkedni a toalettre. A tanulóknak szokásukká kell válnia, hogy a tanóra előtt kimenjenek a mosdóba és elintézzék szükségleteiket. Kezdetben hívjuk fel a figyelmet, emlékeztessük a gyermekeket erre! Jól bevált gyakorlat, ha egyszerre csak egy tanulót engedünk ki a mellékhelyiségbe, ezzel kizárva a közös rendetlenkedés lehetőségét.

A testnevelésórák intenzív terhelésének hatására nagy mennyiségű folyadékot veszítenek a tanulók, ezért rendkívül fontos annak pótlása. A tavaszi, nyári és őszi időszak átlagosnál melegebb napjain fokozott odafigyelést igényel ez a kérdés. A szabadtéri órákon, ahol a mosdó vagy ivóvíz nem áll rendelkezésre, nagy meleg esetén engedélyezzük, sőt kérjük, hogy saját kulacsot hozzanak magukkal a diákok. Az óra folyamán pedig egy-két alkalommal szervezett formában adjunk lehetőséget az ivásra, öblítésre, mosakodásra. A testméretektől függő mennyiségű folyadékpótlás fontosságának oktatása az iskolai testnevelés ismeretrendszerének fontos összetevője, amit érdemes szokássá alakítani. A tanórák végén szólítsunk fel minden tanulót, hogy pótolják az elveszített vizet, vagyis igyanak. Ha a tornaterem környékén rendelkezésünkre áll valamilyen ivókút, építsük be használatát az óra végi szokások körébe. A cukros üdítők és egyéb folyadékok fogyasztása természetesen nem tartozik ebbe a körbe, semmiképpen ne engedélyezzük fogyasztásukat a tanórán vagy azt követően.

A testnevelésóra veszélyes üzem – mondhatnánk közhelyesen, de sajnos igaz a megállapítás. A legkörültekintőbb szervezés mellett is előfordulhatnak véletlen balesetek, sérülések. A baleset-megelőzés a legfontosabb és legproblematikusabb feladatköre a testnevelő pedagógusnak, mivel a tanórán történtekkel kapcsolatban jogi és erkölcsi felelőssége van. A hanyagság, a figyelmetlenég és a szakmai hiba miatt történő tartós egészségkárosodás jogi érvényű kivizsgálást von magával, ahol a pedagógus felelőssége minden esetben felmerül.

„A sportszakmailag, módszertanilag és pedagógiailag kifogástalan munka a balesetvédelem leghatásosabb eszköze.” [178, 215. o.]

Osztálymenedzsment szempontból a balesetek több csoportba oszthatók. A kisebb fájdalommal járó, vérzés nélküli balesetek esetén az érintett tanulóhoz menjünk oda, kérdezzük meg az állapotát, nézzük meg a sérülést és engedjük vissza a gyakorlásba, ha nincs különösebb probléma! Ne zavarjuk fölöslegesen az osztály többi részének tevékenységét, ne állítsuk meg az osztályt!

Ha erős horzsolással, vérzéssel, rándulással vagy olyan sérüléssel van dolgunk, ahol elsősegélyre van szükség, akkor több lehetőségünk van. (1) Önmagunk látjuk el a sérülést. (2) Ha iskolaorvos vagy védőnő tartózkodik az iskolában és a rendelő közel van a tornateremhez, akkor egy megbízható tanulótársával kísértessük oda a sérültet ellátásra. (3) Küldjünk egy tanulót az iskolatitkárságra, aki jelzi a problémát és segítséget küld az elsősegélyhez (például egy kollégát a tanulók felügyeletének ellátására)! Nagyobb sérülés esetén (ájulás, ficam, törés, …) hívjunk azonnal orvost, esetleg mentőt! Minden ilyen esetben állítsuk meg a gyakorlást, tetessük le az eszközöket és ültessük le szétszórtan a diákjainkat, akiknek csöndben kell várniuk a további utasításra! A szülőket minden ilyen esetben értesítsük a történtekről!